Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - MŰVÉSZET - Köszöntjük a 75 éves Tóth Menyhértet - Gajdócsi István: Tóth Menyhért életútja

mását megismétli a Kalocsa vidéke című (1939 k.) képén, melyen a házak, emberek nyugtalan ritmusú ábrázolása, a föld felszínén jelentkező törésvonalak világos színei feleselnek a kerek, fehér szoknyák és a ház-oromfalak harsogó háromszögeivel. Kihaltak a növények ezen a képen! Egy-két bokor határvonala jelzi csak a vegetációt. A Köl- tözködés-en különös vibráció döbbentett meg. A törésvonalak, a tárgyak és növények izgalmat kiváltó találkozása mellett — a levegőben és a házfal vonaljátékában folytatódnak. Szófűzér jelenik meg a légben. Furcsa kis denevér jelenléte jelzi, hogy itt minden repedt-kongó állapotban van. Halljuk a recsegést, s izgatottságunkban magunk is a köl- tözködőkkel nyugalmasabb világba menekülnénk.

A negyvenes évek elején sokasodnak portréi. Mennyi remekmű hordozója a papír, melyre olajjal fest! A jó kovács hátterét működő vulkán, mélyvízű tó, földre épült házacskák és a levegőben életre kelő mondatfoszlányok népesítik be. Tetten érhetjük a négy elemet, amelyről a görögök azt hirdették, hogy életünk alapkövei. Egy kedves madár figurája és képzeletünk tündére teszi teljessé a képet. Jelekkel vall filozófiájáról. A szív a jóság, a kereszt a gyógyítás jelképe, amely gátolja, hogy a test eltorzulása és elenyészése bekövetkezzék. A háláját lerovó ember vallomása ez. Kettős arckép-én (1943 k.) nő szempár tartja fogva az embert. A Harmonikas-on (1948—1950) a kéknek ezer tónusa vibrál a vonalak hullámzó ritmusában. Portrénak tartottam mindig e művet, mely elvezetett Idős parasztasszonyához. Szemlélődés közben éreztem öreg arcának melegségét, izmainak ernyedtségét, szemeinek átható érdeklődését. Emberábrázolása a munkához való kötődés közben gazdagodik. Az Asszony kutyával (1966) összegező alkotásai abban az időszakban születtek, amikor a művész elismerést már nem remélt, így ajándékként érkező korszakának határkövei ezek az alkotások. A remekművek sorát 1970-től bővíti. Az Afrika, a Párnahímzők, az Alföldi álom, a Menekülés Egyiptomba című képein már a fehér ragyogása izzik.

E sorozathoz tartozik a Geo című műve. Engedjék meg, hogy erről a — szerintem korszakos alkotásáról — kissé bővebben szóljak, hiszen dolgozószobámban egy évig ültem szemben vele. Ahányszor ránéztem — és ez sokszor megesett — mindig nyújtott újrafelfedezhetőt a bölcseletben, de a gyönyörködtetésben is. Tulajdonképpen a kozmoszból kiformálódó naprendszer parányi részecskéjét, a Földet ábrázolja, amelyen megszületikazélet, és ennek szimbóluma egy monumentális nőalak: a lét, a termékenység anyja. Ebbe a képbe sűrűsödik a világ olyan tömör, egyszerű lényeglátással; a min- denség érzékelésére kényszerítő fegyelemmel, amelyet csak kivételes művész tud megteremteni. Több mintegy évig hiányzott e remekmű társasága. De mindennapos örömnél fontosabb küldetést teljesített: a magyar művészetet képviselte egy párizsi kiállításon 1977-ben. Hadd mondjam el, hogy több külföldi bemutatón progresszív hagyományai vannak a hatásvizsgálatoknak. A nemzetközi kiállítás „közönségdíját” — amellyel a legjobb alkotásra adták szavazataikat a látogatók — Tóth Menyhért nyerte el. A kép — ha egyáltalán teljesebbé válhat — gazdagodott a nemzetközi elismerés értékével. Az udvarias franciák elküldték sajtójuk méltató cikkeit, de nálunk ezeket nem tették közzé, ami jellegzetesen magyar magatartás. De talán még nem késő.

Távoli országok, népek érezték meg a műben az alkotás sugárzó üzenetét, megértették a művész hitvallását. Tóth Menyhért így fogalmaz: „A középkorban a kiváló embert: a szentet úgy ábrázolták, hogy glória volt a feje körül. Én rájöttem, hogy nem az emberen kívül van ez az értékes sugárközpont, hanem az emberekből magából sugárzik. Nap-arca van minden embernek... Minden embert már fehéren izzónak érzek. És ha mondjuk nem is izzik még olyan fehéren, teljességgel, de izzani fog és magában hordozza ennek az izzásnak a képességét, ezért végtelenül szeretem és ezért izzítom át. Hát ide jutottam... így lettek mindig fehérebbek a képeim.”

87