Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Berkovits György: Törvényen kívül
kedtünk, ő rakodó volt, amúgy meg van neki a teherre, személyre, meg motorra a vizsgája ésfinommechanikai műszerész, hajdú-bihari, hát neki se volt otthon munkalehetősége, be kellett járnia Nyirmartonfalváról Debrecenbe, harminc kilométer oda, harminc vissza naponta. Összeházasodtunk, jött hét albérleti év, Halásztelken laktunk négy helyen, borzalmas sufnikban, aztán szerencsére jobb helyre kerültünk, közben megszületett két gyerek. Gondoltuk, jobb lesz vidéken, Nyirmartonfalván, az anyósomnál. Lementünk, de ott aztán tényleg nem volt mit enni. Öt hónapos terhes voltam a harmadik gyerekkel, a férjem hétszáz-nyolcszáz forintokat keresett a tsz-ben, pedig éppen azt gondoltuk, hogy a tsz-ben jobban keres majd, kapunk majd lakást. Kaptunk is. De csak nem volt jó, mondom,Sanyi te, nincs mit adni a gyerekeknek. Összetördeltem szárazkenyérhéjat, csináltam egy kis rántottlevest, ráöntöttem hadd ázzon. Ez két éve volt, hetvenkettőben. A férjem egész nap rakodta a ládákat, nem bírta üres gyomorral. Én feljöttem vissza, mondom a főbérlőmnek, Imre bácsi,visszajöhetnénk-e. Vissza, mondta. De már jön a harmadik, mutatok a hasamra. Nem baj, megsajnált, még vonatköltséget is küldött, mert nem volt pénzünk. A férjem visszament a régi helyére, én meg otthon maradtam gyermekgondozásin. A házibácsi csak mondta, hogy egy kis telket szakítsunk. Hát hogyan,egy kerestből, panaszkodtam. Na majd én magukon segítek, mondta a házibácsi, és el tudta intézni, hogy itt Lakihegyen kétezer forintos havi törlesztésre telket vehessünk. A férjem kétezer hatszázat keres, én kapok hatszázötven forintot, mindent OTP-re vettünk, mosógépet, tv-t, olajkályhát, úgy vagyok, hogy ma van mit enni, holnap nincs. Amit a férjem keresett, az ment a telekre meg a részletekre, amit én kaptam az a kajára, hát ebből tessék kosztolni. Mi örültünk, hogy egy kis darab földhöz jutunk, hogy egy kis picike szobát építhetünk, mégis tudjuk, hogy a sajátunk. Halásztelken mi sohasem vehettünk volna telket, hogyan is, mikor negyven-ötven ezer forintba kerül. A férjem építette ezt a kuckót, én hordtam ki neki Halásztelekről biciklivel az ebédet. Amikor a férjem dolgozott, akkor jöttem én egyedül, ezt a közfalat is én raktam. Kérdi a férjem, hogy mi ez, mondom, egy szoba nem elég, csináltam egy közfalat, legyen konyha is. Földes volt a szoba, a konyha, nekiálltam, lebetonoztam. Egyetlen egyszer volt meszelve, amikor beköltöztünk, még minden tiszta víz volt, vizesek ezek a falak, úgyhogy a gyerekeket orvoshoz kellett vinni. Szabályosan potyogott a mennyezetről a pucolás. Hát itt vagyunk ebben a csepp lyukban, három gyerek alszik egy ágyon, lábtól, mi a férjemmel a másik ágyon, még egy fekhely nem fér be. Hát ezt se lehet lakásnak mondani, ez csak egy kis kényszerhely, hogy mégis valahol meg tudjunk bújni. Se rendes ajtó, az ablakot ki se lehet nyitni, tavaly vettünk végre cserepet, mert addig papír volt a fejünk fölött. Tízezerbe van a ház, annyi jutott rá, pedig én már husszonnyolc éves vagyok, és tizennégy év óta dolgozom, a férjem harmincöt éves, most gépkocsivezető. Kértem én lakást, hivatkoztam a gyerekekre is, azt mondták, menjek el dolgozni, keressek, aztán tudunk magunknak lakást venni ... — Hiába, több a telekigénylő, mint a telek, a lakásról nem is beszélve — mondja a halásztelki tanácselnök —, meg esztelenség is lenne például Halásztelket a világ végéig megnövelni. Bandi Mihály 37 éves bádogos, mellém szegődött kísérőnek, majd ő megmutatja a telepet. Magyaráz: — Nézze meg ezeket a házakat! Ez például bucentéglából van, hozzák a gyárból a ,,bucenból”,fillérekért szerzik, olyan is. Látja, annak a háznak a felső födémé béléstest- darabokból áll; amikor felújítják a martinkemencéket, a régi béléstestet kibontják belőle, aki összeszedte elhozta: szerencsés, hogy hozzájutott. Azt a házat meg samot- téglából rakták, úgy szedegetik össze azt is egyenként.
