Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Sütő József: Petőfi első szobra körül
„Nyílt levél Jókai Mórhoz! Méltóságos uram! E szerény lap múlt számában egy eszme látott napvilágot, s hogy az testté váljon legalkalmasabbnak látszott önhöz fordulni, önhöz, aki leghivatottabb ahhoz, hogy a fundamentumot ez eszme keresztülviteléhez lerakja. A halhatatlan nevű lantos, a szabadsághös, a nemzet dicsőült mártírjának eleste helyén emléket emel a kegyelet, ott díszeleg a pompás főváros egyik legszebb helyén az ércszobor és íme születési helyét mi jelzi más, mint éktelen kőtömeg tetején formátlan alakkal, s pálmák, babérlombok helyett paréj, csalán lepi környékét. Szégyenpir lepi az arcát annak, aki ihlettel, kegyeletes szívvel lép a helyre, midőn ez állapotokat szemléli. Hát csak ennyi kegyelettel tartozik a magyar az iránt, ki kobza zendítésével, hangja csengésével millióknak szemét fölnyitá? Hát csak ennyi hálával van eltelve a magyar az iránt, aki elhagyva családját, otthonát, mindenét, harcba ment, hogy szent szabadságért, magyarok országáért küzdjön, s ott haljon meg, fényes halállal ? Hát csak ennyi elismeréssel van a magyar az iránt, aki ragyogó tollával nemcsak a magyar nemzetet, hanem világot hódított? A költő, a hős, a mártír, egykor a nemzet bálványa születése helyén csak gazzal fedett otromba emberi alakhoz nem is hasonló kőszobrot érdemel! Nem, a nemzet nem lehet hálátlan ... a magyar tudni fogja a kötelességét!... A halhatatlan zseni születési helyét meg kell jelölnünk, még pedig méltón ő hozzá és méltóan a nemzethez, amelyért ő élt és holt. Ez emlék fundamentumának a lerakásához kérjük fel önt, a magyar írók mesterét, a halhatatlan bajtársát, kebelbarátját: bölcs belátása és fennkölt szelleme szerint rakja le az első követ, annál is inkább, mert a mai élők között ön az, aki Petőfi Sándornak értékét leginkább ismeri. Dékáni Árpád” A szobornak a levélben leírt elhanyagolt állapotához ebben az időben teljesen hasonló a Kiskőrös kezelésébe átadott szülőház helyzete is. Szalay Károly tanár verse 1897. október 12-én így juttatja ezt kifejezésre: „Itt gyűlt ki lángod szellemóriás. Mely egy világot fénnyel szórt tele. Egy eltiport nép Megváltójaként Gyújtott fel a szabadság istene. Óh, szent küszöb, terajtad lépe át, Hogy szent honáért áldozat legyen...! Hálás utód, takard el arcodat: A szent helyen gaz és avar terem” (Vö. Istenes József: Petőfi szülőházának története. Évn. 21—22.) Valahogyan ebben az időben a Petőfi-kultusz Kiskőrösön a mélyponton vai\. Éppen ebből akarják a lelkes Petőfi-tisztelők új mozgalmukkal is kiemelni. Dékáni rapszodikusan megfogalmazott soraiból, bár nagyon finoman és tapintatosan van beleszőve, kiérezni, hogy a nagy költőtől az erkölcsi támogatáson kívül anyagi segítséget is várnának az új szoborra való gyűjtéshez. Annál is inkább remélni gondolták ezt, mert Jókai három évvel korábban, 1894-ben ötvenéves írói jubileuma alkalmával a 100 kötetes egységes Jókai-kiadásért százezer forint nemzeti tiszteletdíjat kapott. Miután eltelt négy és fél hét, s Jókaitól „érdemleges” választ bizonyára nem kaptak, mert 1897. június 6-i számában Halas és Kiskőrös újabb nyílt levelet közöl Jókaihoz, mely tele van az eredménytelenségen érzett elkeseredéssel, de ugyanakkor élesen maró gúnnyal szenvedélyes támadást is intéz a nagy regényíró ellen; „Második levél Jókay (így!) Mórhoz. Méltóságos Uram! Lapunk nyilt levélben fordult Méltóságodhoz, hogy egy lelkes hazafias mozgalomnak élére állni s ragyogó tollával a fő és székváros napilapjainak egyikében a mi hazafias célokért még lelkesedni tudó magyar közönségünkhöz fordulni méltóztassék. Mondhatom őszintén, a várakozása az itteni közönségnek igen lázas volt — ki biztosra vette, hogy koszorús költőnk koszorús kebelbarátja és társa, mint mindig, úgy ez alkalommal is meg fogja tenni kötelességét, de fájdalom, a várakozást keserű csalódás követte, s mondhatjuk mi elszigetelt kiskőrösi tót magyarok: »Epedve nézünk a távol hazára, Esengve várunk egy üdvözletét, Míg ott talán rég elfeledtek. És úgy vagyunk, mint aki hőn szeretve, A kedvest várni éjeket virraszt, 92
