Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Benedek Péter: Vallomás az életemről
egész beletanultam, hogyan kell siktolni. Szeretett is a vezetőm. Egy orosz katona volt, fogságból került oda. Éjszakáztam is sokat. Akkor aztán vasöntödébe kerültem Budára. Itt megfestettem egy képet: „Rokkant katonák látogatása a gyárban”. Törtük a vasat vasfúróval. A gyárban is rajzolgattam a társaimat. Sokan gyűlölködtek rám, és ellenkeztek velem. A művezetőnek mutatták is a rajzomat. Ez egy szombati nap volt. Előzőleg elhoztam a képeimet Úszódról. Odaadtam az öreg Csertőinek, az megmutatta a csoportvezetőmnek. Ez mindjárt vitte föl a képeket az irodavezetőhöz, a Bálint Jenőhöz. Az mindjárt fölhívatott. Fölmentem azon mód, piszkosan. Nagyon féltem, hogy mit akarhat ez. Gondoltam, hogy a képek ügyében hívat. Mindenki nézett rám az irodában, kiváncsiak voltak, hogy most mi lesz. Kérdezte Bálint Jenő, hogy ki vagyok, honnat jöttem. A családban tud-e rajzolni valaki? Én elfelejtettem mondani, hogy apám tud tehenet meg lovat. Ott mindjárt megvette a képeimet, meg is fizetett ércük, nem sokat, de jó volt zsebpénznek. Én a képeket azért vittem magammal a gyárba, mert volt ott egy falumbeli, az azt mondta, hogy majd az apja írat egy kérvényt, hogy ő hazamehessen szabadságra. Gondoltam, én elhozom a képeimet, s hátha akkor engem elengednek szabadságra hamarabb, mint a Takács Eleket. Ez szombati nap volt, hogy Bálint Jenő felhívatott; azt mondta, mosakodjak meg, és vegyem fel a tiszta ruhámat. Úgy is volt. A munkások hosszú sorban álltak a fizetésért, mi csak mentünk mindenki mellett el,egyenest a pénztárhoz,és ott mindjárt odaadták a béremet.Olyan jó érzés volta megelégedettség, hogy mindig maceráltak, és én meg előre megkaptam a bért. Elmentünk Pestújhelyre, a Bálint Jenő lakására. Azt mondta, hogy most is fessek. Festettem is U—5 portrét. Zsíros krétával. Bálint Jenő feleségét meg vízfestékkel. Ült a vitrin előtt kék pettyes fehér kötőben. Nagyon jól sikerült. Bálint úr megkérdezte, hogy mit akarok. Könnyebb munkát a gyárban, vagy hazamenni Úszódra. Haza akartam menni. Az igazgató egy nagy erős szakállas ember, nem akart engedni. Azt mondta, ha festő vagyok, legyek címfestő a gyárban. De aztán csak hazakerültem. Az uszódi bíró azt mondta, ott sem álltam meg a helyem. Pedig nem azért mentem haza, csak a Bálint Jenő kijárta. Örültem, hogy hazakerülhettem, mert minden testvérem katona volt. Apám meg öreg. Bálint Jenővel fenntartottam a kapcsolatot, írtam neki, meg a rajzokat elküldtem. De nem sokáig tartott az öröm. Megint sorozás volt, de ott sem maradtam be, csak egy veszteség ért, kicserélték a gatyámat. Rossz maradt helyette. Csúfoltak is érte a faluban, hogy nem kellek katonának, erre én azt mondtam, hogy ecsettel akarok dicsőséget szerezni a hazámnak. 1916-ban újra soroztak. Jól kihúztam magam, és így 151 cm lettem. Azt mondták, alkalmas. Bevonultam katonának ősszel. De a golyvám észrevették, és bekerültem egy megfigyelőbe Pestre. Ott megoperáltak, kivették a golyvám. Mikor felgyógyultam, a 82. ezredhez helyeztek. Ment velünk a vonat sokáig, sok állomáson vesztegeltünk. Hajdúböszörményben aztán észrevették, hogy fáj a szemem, mert még Csepelen mondta egy öreg katona, hogy szabaduljak, ha tudok. És még ott bekenték a szemem meszes malterral. Még a tetű is ellepett az úton. De én nem mondtam meg, azt mondtam, viszketeges vagyok. Maródi szobára kerültem. Innen a nagyváradi kórházba. A szemem is meggyógyult itt. A festéssel itt sem hagytam föl. Tavaszig itt voltam Nagyváradon. Akkor sokat kitettek a kórházból. Ez 1917-ben volt. Engem is kitettek. Gyűjtőtáborba kerültünk. Itt is megjártam, mert bámultam a huszárokat, és ellopták a kenyérzsákom. Benne volt a kenyerem, meg a festékem. Akkor fogdába kerültem. De csak pár napig voltam ott. Aztán szabadságon voltam. Akkor is rajzolgattam mindenfélit. A Bálint Jenővel tartottam az ismeretséget, és annak küldtem el a képeket. Küldött is érte pénzt. Nem sokat, de legalább mindig volt zsebpénzem. Küldött 30—50—100 koronát. Egyszer csak jöttek a csendőrök, mert valaki azt mondta, hogy lógok. De én megmutattam a szabadságos papírom, és nem bántottak. Mikor újra bevonultam, akkor jó pajtásokhoz kerültem. Jókat danoltunk együtt. Itt a kőművesek mellé kerültem. Avval jól jártam. Itt is festettem az inspekciós tiszteket, kaptam tőlük 2—3 koronát. Szórakozás volt a festés. Szórakoztam vele. Úgy csináltam, hogy festő vagyok, a földművelés a mellék- foglalkozásom, mikor pedig szabadságra kellett menni, azt mondtam, hogy földműves vagyok, a festés a mellékfoglalkozásom. Lerajzoltam a századostól kezdve lefelé mindenkit. Munkámat jobban megbámulták, mint engem magamat. Itt már a sorommal meg voltam elégedve. Arra gondoltam, hogy itt jobb, mint a fronton, ahol mindig leselkedik a halál meg a veszedelem. Meghíztam, mint a falusi kisbíró. Olyan jó bolond voltam, hogy minden képem elküldtem a Bálint Jenőnek. Egyszer hallottuk, eljött a híre Erdélybe, hogy Pesten forradalom van. Egy reggel arra virradtunk, hogy nagy zaj van a kaszárnya körül az udvaron. „Le a sapkarózsával” — kiabálták. A legénységet hívták az irodába. A tisztek olyanok voltak, mint a fölbolygatott méhkas. Ekkor szabadságolták a katonákat. Engem is. Akkor már megsejtették, hogy forradalom lesz ebből. A raktárból minden ruhát kiosztottak. Nekem is adtak egész öltő katonaruhát. Aztán kimentem az állomásra, és elmentem haza Úszódra. Mikor hazamentem, mindjárt nem mentem el Bálint Jenőhöz, csak egy kis idő múlva mentem el meglátogatni őket. A Greguss utcában laktak, Budán. Pesten lementünk vele sétálni. Olyan fényes kávéházakba vitt el, hogy szégyelltem bemenni. Neki nem volt meglepetés ez, csak nekem. Egy pár napig ott voltam nála, és festegettem, aztán hazamentem. Otthon újra csak festettem. Ha a Bálint Jenő 57
