Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - JEGYZETEK - Dénes Zsófia: Vallomás az ifjúságról
Levél a fiatalokhoz Arra kértek, hogy vallják valamit a mai fiataloknak, a századforduló, a mi fiatalságunkról. Nagy kérés, kemény dió a számomra, pedig a 90. életévem küszöbén éjszakáról éjszakára erről az ifjúságról emlékezem. Büszkeséggel tölt el, hogy a századfordulón is keveseknek adta meg a sors, talán egyedül nekem, hogy huszonnégy éves koromban egyszerre ültette mellém Ady Endrét és Juhász Gyulát. A század talán két, legnagyobb költőjének társaságában magunk mellé vettük Ernőd Tamást, az örök famulust, Ady személyi titkárát, aki minden titkok tudójaként hordta-vitte a híreket, a róluk alkotott véleményeket, Ady hallgatott;Juhász az örök Annáról álmodozva duruzsolta születendő Anna- verseit. Furcsa, különös társaság volt. Élőknél elevenebben látom ma is őket, elsősorban Adyt, két diónyi igézetes barna szemével, amint szó nélkül, egyetlen átható tekintetével nagyhangú közéleti tekintélyeket tudott elnémítani. Én látom azt a drága magyar kezet, amely ki tudja hány ősének, minden európai kéztől elütő hagyatéka volt. Ady, amint tenyerét begörbítette, mintha aranyló búzát tartott volna a markában, egyik kezéből másikba pergetve a drága búzaszemeket. Ősei is Így cselekedhettek, amikor a frissen csépelt búzából kifújták a pelyvát. Ilyenkor Ady barna szeme elrévedt a messzeségbe, ő is kifújta gondolatai közül a hétköznapi pelyvát, és örökérvényű magyar verssorok peregtek suttogó ajkairól. Egyszer például, mint annyi este, együtt ültünk a Szigligeti Színház padsoraiban, amikor a színpadon a Cornevillei harangokat játszották s talán Nyáray Antal, a nagy bajazzó, vagy Horváth Kálmán, az akkori bonviván énekelte a kedves, ezerszer hallott dallamot: „Szállj ifjú bátran . .Dúdoltuk mi is, aztán kijöttünk a színházból és Ady az Emke kávéház sarokasztalánál, még egyszer dúdolni kezdte a dalt, míg jobb keze hosszú ujjaival a zsebében kotorászott és előkapart egy kurta, jól hegyezett ceruzavéget, annyi örökérvényű vers életrehívó társát, s leírta e sorokat: Repülj hajóm, rajtad a holnap hőse .. . Ilyen véletlenek, szellemi pelyvák közül felröppenő aranymagok születtek Ady kis kopott ceruzavégei hegyén, mert Ady korában nem volt golyóstoll, sem írógép. Ady minden csodálatos sorát ceruzavégekkel körmölte esztendőkön át. Bizony fiatal barátaim, úgy olvassátok és harsogjátok Ady sorait: szállani, szállani, szállani egyre . . . ahogy lángesze parancsára engedelmesen pörgette keze a betűit, hogy rátok maradjon örök hagyatékul a parancsszó. Kint nyári este volt, Juhász messzerévedve a szürkületbe, ennyit súgott Ernőd Tamás fülébe: „Milyen volt szőkesége, nem tudom már, de azt tudom, Annak örök . ..” De sokat évődtünk szegény Juhász Gyulával Sárvári Anna kalandjainak dzsungelében, de ő kitartott könnyes álomvilágának káprázata mellett, s rótta tovább az Anna árnyékáról szőtt verseket. Közben Bölöni György két kiállítást hozott Váradra, köztük Kernstock Károly, Rippl-Rónai és sok magyar progresszív tehetség képeit. Bölönivel jött Gulácsy Lajos, aki külön fejezet és egyéniség a magyar művészet történetében. Gulácsy, a drága szerzetesi külsejű legényke, amint leült közénk az Emke sarokasztalához, nyomban kiszaladt száján a szó: „ugy-e itthon vagyunk Naconxipánban?” És valóban szétfoszlott körülöttünk a Bémer tér, hatalmas görög oszlopcsarnokká nőtt a Szigligeti Színház, mellette ott csúcsosodott Pimpinelli hercegnő várkastélya, ahová minden este hivatalosak voltunk. Itt aztán végehosszatlan folyt a szó, a duruzsolás, főként az én amerikai utamról. Ady és Juhász is szívesen hallgatták az elsőnek kirajzolt egy millió magyar kivándorló kálvária- sorsát. „De nem elég erről beszélni — mondta Ernőd Tamás —, valamit tenni is kellene, hogy meg ne ismétlődjön a kirajzás, hogy megálljon a kivándorlás, hogy biztonságosabb legyen a magyar holnap.” így került szóba köztünk egyre gyakrabban a magyar jövendő, s hogy ennek érdekében nekünk is vannak tennivalóink. Mit tehetünk mi? „írni kell” — mondta Ady. írtunk is, ki-ki tehetsége szerint. De hová? Csakhamar kiderült, hogy a váradi naconxipáni ifjúknak nincs helyük a századforduló újságjaiban. így került szóba a lapalapítás terve, amit megfojtott a mi urunk, a pénz, mert kiderült, hogy a tízezer koronás kauciót nem tudjuk előteremteni. A Holnap városa című könyvemben részletesen megírtam, hogy jutottunk el a lapalapítástól az antológia tervéig. S mi lett belőle? Forradalom. A jóllakottan emésztő Pósa bácsik világa a magyar Parnasszuson átkokat szórva felháborodott, s ami az ő átkozódásuk nyomában történt, arra senki sem gondolhatott. Megtörtént a soha addig nem látott csoda: a magyar közélet tengelyébe került a vers, a könyv, annyira, hogy az akkori közvélemény irányítója, Rákosi Jenő elérkezettnek látta az időt, hogy nyakunkba akassza a riasztásnak szánt táblát: holnaposok! így vált megbélyegző fogalommá a szó, amely azóta a megújhódott szellemi élet, a haladás jelképe lett. Mi büszkén és tudatosan vállaltuk az első pillanattól kezdve a homlokunkra sütött bélyeget. Ady, Juhász, Ernőd s mindnyájan „holnaposok” maradtunk halálunkig, a 90-ik év küszöbéig. DUTKA ÁKOS 85
