Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1894-03-04 / 9. szám
XVI. évfolyam. 9 szám. Vácz, 1894. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. EIjÖFIKKTFSI ÁRA: negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára ÍO kr. Kapható - KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Györky liáz.j Ilogjrirnik minden vasárnap. Szerkesztöseg és kiadóhivatal: (hová a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések, stb. küldendők). Vácz. Gáspárik-utcm 12. ss. alatt. mitniyn^ui: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl t-t é r : sora . . ..............................^r. Bélyegilleték minden beiktatásnál 150 kr. Az alsóbb néposztály. II. Felmerül már most az a kérdés, hogy azon Ínség közepeit, melyet múlt számunkban vázoltunk, miből él az alsóbb és legalsó néposztály legnagyobb része télen át? A kinek valamilyes vagyona van, kölcsönt szed fel, vagy hitelre vesz a közeli boltosnál, majd letörleszli nyáron, busás kamatokkal. Ha pedig nem fizetheti vissza, rámegy a házikója vagy a szőllőcskéje ha van, mert az »inter« rohamosan szaporodik. Ha nincs, akkor az ingóság kerül sorra s azzal együtt veszendőbe megy a hitel is. Ahol nincs foglalni való, ott legtöbb esetben úgyis keresztet vethet pénzére a hitelező s örülhet, hogy »csak annyit« kölcsönzött. Más zálogba viszi a holmiját, mely gyakran oda is vesz, mert a sok meghosszabbítást bajos győzni a szegény embernek. Némelyik, ha már nincs hová lennie, koldulásra tér, csak úgy tavaszig, mint mondogatja, hiszen nyáron minden bokor szállást ad s minden fa eledelt; ámde ha a tavasz eljő, a koldulás akárhány esetben tovább folytatódik s koldusaink száma rohamosan növekszik, egész légió. Hiszen nálunk már nem is szégyen koldulni, csak elkezdeni nehéz. De minek ezen eszmelánczot tovább folytatni. Szomorú, de való tények ezek, melyeket csak nagy bajjal ellensúlyoznak más esetek. Némelyek ugyanis, hogy maguknak s övéiknek megszerezzék a mindennapit, éjjelt nappallá tesznek s fáradoznak önfeláldozón, csüg- gedetlen kitartással. Dicséretet érdemelnek. Szerencse, hogy ilyen esetek száma még elég jelentékeny azokéhoz képest, kik keresetűket, A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Tavaszról én . . . Tavaszról én sosem daloltam, Szememre azt vetik A boldogok, óh mert a napfény Oly jól esik nekik ! Bolyongva felhős, őszi tájon Dalom csak itt terem ; A fényt talán nem is sóvárgom E hús, sötét helyen ? Tavaszról még alig daloltam S egem már is borult, Miként az agg, kire sötéten Mered reá a múlt; Óh hagyjatok csak engem itteu Hisz álom volt csupán A boldogság, s most révedezve Futok lidércz után ! . . . Lévay Mihály. Emma. — Hajz. — Az est már kiterjeszté sötét szárnyait Hidvég békés családi tűzhelyei felett. Sötét leplét elragadóan széppé varázsolák a csillagok milliói; a házak ablakaiból a lámpák kisugárzó szende fénye mintegy dicsfényben úsztatták Hid véget. Mindenütt csend honol. Még a kastély büszke lakóinál sem hallatszik a megszokott zene. A falu lakói azért nem szomorúak, mert ablakaik alatt el haladva, belülről kedélyes beszélgetés és a gyermekek pajzán nevetése hallatszik. Csak a falu végén egy nádfedeles házacskából nem hallani mást mint egy elfojtott, de ki-kitörő zokogást. De tekintsünk be. A lakásban uralkodó rend és tisztaság egészen meglepi a belépőt, az ablakhoz közel mely habár szökésén, de valahogy mégis elegendő lenne övéik eltartására, könnyelműen elpazarolják. S mig ők torkuknak s vágyaiknak kedveznek, addig övéiket, hitestársukat, gyermekeiket, s velők kiskorukban annyit vi- rasztolt s bajlódoll agg szülőiket nélkülözésekkel hagyják küzdeni. Vagy azokéhoz, kik megunva a gondteljes küzdést, vagy mint mondani szokták, a sok nyűgöt, világgá mennek, itt hagyván övéiket, minden esélynek kitéve. Szándékosan nem szóltunk eddig azokról, akik akár önhibájok miatt, akár a nélkül jutottak oly sanyarú körülmények közé, hogy mások könyörületére szorulnak, értjük a házi szegényeket. Ezek segélyezéséről nemes lelkek gondoskodtak szép alapítványok s jelentékeny adományok által. Ezek nyomorán enyhítenek a jótékony egyletek s a város jószivű közönsége. A felhozottakat egyedül azokra értjük, akik dologra képesek és készek is volnának, — s mégis, sajnos, nélkülözésekkel küzdeni kénytelenek, minthogy kivált télen át munkához nem juthatnak. A tétlenség sok rossznak forrása. Népünknek munka, foglalkozás kell, mely felemelje, jólétre vezesse. Ez azonban az éremnek csak egyik oldala. A másik az, hogy ezen osztály keresetének észszerű beosztására vezettessék, a mire a tapasztalat szomorú tanúsága szerint bizony kevés érzéke van. Nem egy kerül közötte, aki ma is tisztességesebben élhetne, mint él, övéit is rendesebben járathatná, gyermekeit iskolába küldhetné, vagyis nem volna kénytelen szennyben, rendetlenségben, gyámoltalanságban tengődni: ha beosztása volna, ha a szerény kereset elherdálására annyi alkalom nem volna, ha az a szives drága jó- barátság nem volna ! A mai szegény ember kereshet akár két- annyit, mint a mennyit keres: a legtöbbnek még sem lesz semmije. Mert a helyes beosztásról fogalma sincs s ha egy-két forintot érez a zsebében, szinte bajos vele szóba állni, oly rátartós! Fel kell az alsó néposztályt emelni, öntudatos munkásságra s józan életmódra vezetni. Meg vagyunk győződve, hogy ezen néposztályból sok hasznos polgár volna kinevelhető, de nem úgy ám, amint ma történik. Midőn a romlottság útjára tért egyének érdekében egész testületek fáradoznak, olykor a sikernek halvány reményével: bizony nem ártana azokra is ügyet vetni, akik egy kis érdeklődést talán inkább megérdemelnének. Megtartani őket a becsületesség utján, melyről még le nem tértek; helyes elvek szerint józan viselkedésre képezni, esetleg ha annak szüksége merülne fel, rendszabályokkal is utasítani; házi ügyeik rendes vezetésére szoktatni; az éretlen duhajkodástól óvni; az erkölcsösség korlátái közé, ha kell erélyes intézkedések révén is szorítani stb. stb. Mindez hathatós eszköz lehetne arra, hogy népünk testi lelki java hatalmas lendületet nyerjen. Ily eszközök nélkül az alsóbb és legalsó néposztály még sokáig sinylődésnek lesz kitéve s fokozatosan lejebb jut az elzüllés lejtőjén, mig végre oly mélyre sülyed, hogy kiemelése lehetetlenné válik. Az állapot, melyben népünk alsóbb és legalsó osztálya különösen téli időben teng, nem örvendetes, nem megnyugtató, azon mielőbb hófehér ágyban fekszik egy ifjú nő. Első tekintetre észre lehet venni rajta, hogy a halál menyasszonyának jegyezte már el a gyenge liliomot. Oh ! a halál jéghideg karja sok ifjút foszt meg az élettől. Az anya az ágy lábánál ülve kötöget s mindenképen igyekszik a szemeiben előtörő könyeket elrejteni. A leány kezében egy fekete fátyollal körülkerített arczkép van. melyet oly hévvel emel ajkához s oly szenvedélyesen csókolgat, — azután bágyadtan teszi le takarójára. Az anya fel-felkel s leánya arczárói letörli a gyöngyöző verejtéket. Egyszerre csak egy kopogás az ablakon, a leány ijedten ugrik fel ágyában, arczát anyja keblére rejtve mondja: Anyám! már értem jön . . . De tovább nem folytatja, mert nem meri, nem akarja, mert azt hiszi, hogy az anya forrón szerető keblén nincs hatalma a halál rideg karjának. De mi ez, — az elsőt követi egy második és ezt egy harmadik kopogás; az anya az ablakhoz lép, felnyitja azt, s ime! egy fehér galamb repül le azon, nyakán egy kis levélkével, mely piros szalaggal van nyakára erősítve. A leány felsikolt, mert a berepült galambban saját galambjára ismert, melyet ő Keresztesy Andornak, a kastély és a hozzá tartozó birtokok urának adott emlékbe. Az anya enni s inni ad a galambnak, miközben észrevevén nyakán a piros szalagra kötött levélkét azonnal leoldá onnan s leánya ágyához menve, a levélke tartalmát hangosan kezdi olvasni: „Várj édesem és meglesz jutalmad, Hű Andorod.“ A leány orczái e név hallatára kipirultak, szende kék szemei tűzben égtek s száraz ajkakkal mondja: „Várok, várok, de félek későn lesz már engem jutalmazni !“ Ekkor az anya oda lép, megfogja leánya kezét és reszketeg hangon mondja: „Édes leányom, nekem sötét sejtelmeim vannak. Én azt mondom, hogy Keresztesy Andor nem halt meg, hanem büszke anyja és nővére talán megtudván, hogy szeretitek egymást, őt valamely ürügy alatt eltávolították s azt a mesét találták ki és hiresztelték el, hogy mint tengerész a tengerbe veszett. Oh Emma! én világosan látok mindent. S ő talán megtudta a történteket, azért küldé e galambot megvi- gasztalásodra. És a két nő, a két szenvedő kebel, együtt önté ki keservét. * * * * Abbázia örökké mosolygó ege alatt, illatozó narancs- és czitrom-fák árnyékában, egy halvány képű ifjú jár, bolyong czéltalanul. Vele kedves galambja, mely egy perezre sem hagyja el szomorú urát. Majd leszáll ura vállára; mire ez fölrezzenve néz reá. Oh kedves galambom! mit csinál most úrnőd ? És a galamb szomorúan csüggeszti le fejecskéjét, nem felel most vig turbékolással ura szavaira. Andor elsáppadt keblében sötét sejtelmek vihara tombol; galambját magához öleli s lakása felé veszi útját. Amint a kis ligetet elhagyta, már éppen gondolájába akart ülni, midőn egy férfi alakot látott közeledni. Amint a távolság közte és a jövő közt kisebb lett, egyik barátját ismerte fel, ki nevetve mondá: „No, ha a halottak mind ide jönnek, akkor ugyan szép helyet választottak maguknak.“ Andor csak bámult a példázgatáson, de barátja pár szavából megértett mindent. Megtudta hogy anyja és nővére azt a mesét találták ki, s hiresztelték el, hogy ő mint tengerész a tengerbe veszett. S azt is megtudta, hogy Hidvég legszebb leánya, Székei Emma beteg. Mindez villámként hatott Andor szerető szivére. Gondolájába ült barátjával együtt és elevezett a bársony puha habokon lakására. Ott azonnal Íráshoz fogott, s megkérdezd barátját, hogy vájjon nem üzen-e valamit a hídvégieknek ?
