Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-08-13 / 33. szám

I l.OI I/in si Alti: negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: IO kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyíirky ház.) Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség : Káptálan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparilc-utcza 12. az. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). lIIItüF/FFMEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl t-t ér: sora.........................................................30 kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Mi a bajunk? Vácz, 1893. augusztus 12. Pár év óla divatba jött nálunk »uj érá«- ról beszélni. Annyiszor hallottuk ezt az uj érát emlegetni, hogy utóbb nemcsak a könnyen hi- vök, akik készpénznek vesznek mindjárt min­dent, hanem a komolyabbak is hinni kezdették, hogy városunk felett valóban egy uj korszak hajnala derült fel. Olyan sötétnek festették le szóval és Írás­ban az elmúlt időket, hogy szinte megdöbben­tünk a feltárt képtől s olyan szépnek, annyi reményre jogositónak az uj korszakot, hogy kez­dettünk elbizakodni. A lépten-nyomon emlegetett s idő előtti dicséretekkel elhalmozott »uj éra« azonban se­hogy sem akar beválni. Az idő nem a hiszé­keny többségnek, hanem a kisebb számú, higgad­tabb résznek szolgáltat igazat. Lassacskán álta­lánossá lesz a kiábrándulás az »uj érá«-ból s általánossá a meggyőződés, hogy csak az em­berek újak, az állapotok azonban maradtak a régiek. Sőt ha alapjában veszszük, közállapo­taink ma sokkal rosszabbak, mint a sötét szí­nekkel ecsetelt »régi idő«-ben voltak. Csak nem kell a látszatot a valóval, a kül­sőséget, eziezomát a lényeggel összezavarni s akkor tisztán áll előttünk a helyzet. S elfogu­latlanul tekintve a dolgokat, lehetetlen át nem látnunk, hogy városunk emelkedés helyett a hanyatlás útjára jutott s ez a hanyatlás fellar- tóztatlanul folyik évek óta s annyival veszedel­mesebb, mert titkolják s meggállására nem tesz­nek semmit sem. Sőt mindaz, ami a város ér­dekében történik, nem a baj gyógyítására, hanem csak elpalástolására van irányozva. Városunk lakossága gazdasági ekszisztencziá- jában van megtámadva. Az anyagi tönkrejutás szélén állanak szőlőbirtokosaink, mezőgazdáink, iparosaink és kereskedőink. S ugyan mit tettek mind ez időig a fenye­gető veszedelem elhárítására? Szerencsés vélet­len folytán néhány ezer forinthoz jutván a vá­ros, építettek egy díszes kőpartot s kiköveztek néhány utczát. Hadd lássa a világ, hogy Vácz halad, mert fődolog mutatni a világ előtt! Ennyi­ből áll Vácz város korszakalkotó férfiainak ösz- szes gazdasági politikája! S miközben Vácz kőpartot épit és utczá- kat köveztet, mindenfelé vasutak épülnek a kör­nyéken, melyek a forgalmat városunktól elte­relik, életbe lépett az osztrákoktól átvett vasúton és a Dunagőzhajózási társaság személyszállító hajóin a zóna-árszabás, hogy iparosaink és ke­reskedőink a főváros javára a helyi vevők java részét is elveszítsék. S beállott nálunk a for­galom terén az a végtelen stagnáczió, melynek nyomában a gazdasági haldoklás kisért. Az ivekre terjedő hivatalos jelentések hiába festik rózsás színben városunk haladását; aki nyitott szemmel látja állapotainkat, tudja jól, hogy hová jutottunk. Polgárságunk egyre sze­gényedik s a küzdelem, melyet kereskedőink és iparoslakosságunk a megélhetés nehéz munká­jában kifejt, egyre reménytelenebb. És kezdünk lassacskán igazságosak lenni a meghurczolt »régi idők és régi emberek« iránt, amikor nem hiva­talos jelentések, hanem a becsületes munka és a tisztes igyekezet nyomában járó .anyagi jóllét volt a bizonyság mellette, hogy gyarapodtunk. Ma pusztulunk s hogy az ellentét annál na­gyobb legyen a külszin és a való között, tehet­ségünket meghaladó mértékben költünk súlyos gazdasági válság közé jutott városunk csinosí­tására. A regálét azonban nem fogja minden harmadik évben újból megváltani a kormány. Honnan veszszük majd a pénzt meg-megujuló luxuskiadásaink fedezésére, mikor a közterhek alatt már is roskadozó polgárságunk keresete évről-évre apadóban van!? Városunk gazdasági válságával azonban nem törődik senki. Polgárságunk anyagi eksziszten- i cziájának biztosítása a legcsekélyebb fejtörést sem okozza intéző embereinknek. Képviselő- testületünkben a tanügynek, közegészségi, köz- tisztasági, szépészeti s minden más közérdeknek akad szószólója, csak gazdasági érdekeink elő­mozdítása, iparunk, kereskedelmünk, forgalmunk emelése körül nincs senkinek eszméje? Sőt, ha a városi képviselőtestületen kívül találkozik va­laki, aki életre való eszmével áll elő, annak is ezer nehézségeket gördítenek útjába, nehogy va­lamiképen hívatlanul hasznára legyen e város­nak, melynek boldogilására nem váltott magá­nak szabadalmat. Itt van például a propeller siralmas ügye, mely már annyi stádiumba jutott, csak a meg­valósulás stádiumába nem bír jutni. Minden jó­zan érv a mellett harczol, hogy a szigetséget, mely Vácz város forgalmában jelentékeny sze­repet játszik, piaczunknak megtartsuk; hiszen a Dunán inneni községek nagy részét már úgyis másfelé terelték tőlünk az uj vasutak. Minden eszközt meg kellene tehát ragadnunk, hogy a Dunántúli községekkel minél tökéletesebb össze­köttetésbe hozzuk városunkat s ime mit látunk? Eles úr életre való tervét, mely a közlekedési mizériáknak, a forgalom e jelentékeny akadá­lyának egyszerre véget vetne s mintegy varázs­ütésre pezsgő életet teremtene a Dunán, intéző embereink kicsinyes ürügyek alatt ellenzik s a derék terv nem bir sehogy sem megvalósulni. Képviselőtestületünkben pedig, melynek oly sok tagja átlátja Eles úr tervének nagy jelentőségét, nincs/ annyi önállóság, hogy magát e fontos, életbe vágó kérdésben egy-két ember befolyása alul emanczipálná s az ügyet, mely a városnak igazi közérdeke, érdeméhez méltóan felkarolná és diadalra segítené. Kicsinyes melléktekintetek dominálnak a közérdek felett s ez a legfőbb bajunk! * * * Az emberiség ezéija. Legutóbbi számunkban nem hivatásos, de ambicziózus fiatal iró vette kezébe a tollat és megemlékezett ugyan nem in konlumacziam a jótékonyságról, de némi általános vonatkozások­kal Schuster Konstantin megyés püspök jelenleg páratlanul álló adakozásairól. A jóindulat praszentálja magát ebben a közleményben, de nem a legitimált publiciszta. Mindegy ez nekünk. Mindenkor szívesen helyt adunk a törekvésnek, sőt mi több, mert abban egy általános problémát fedeztünk, mint valami agensz provokátor neki rohanunk és a felbukkant kérdésre elsütjük sebbel-lobbal lő­fegyverünket, mint a legszenvedélyesebb snepf- vadász, ki a fűzfán a gombát is czélba veszi, tévedésből. Pardon uram, Ön a »Jótékonyság« czimű czikkében az emberi törekvés czéljául a boldog­ságot mondja. Az emberiség czélja — uram — nagy, óriási és mégis nem több egy darab ke­nyérnél, ami a boldogság fogalmától oly távol áll, oly kevés, mint a legdurvább darócz a se­lyem damaszthoz képest. Mindkettő egy czélnak felel meg : a meztelenséget fedi és mégis mennyi különbség! Ne selyemdamasztról beszéljünk manapság, megelégszik a nyomor, ha hitvány daróczczal fedheti sovány tagjait: nem boldogság kell ma már, csak egy falat kenyér! A boldogság ideális fogalom, melynek sze­relmi versekben van némi helye és a vígjátékok végén. A gyakorlati életben ha valaki házasodik aggódva tekint a jövő elé! Tehát boldogságról ne diskuráljunk, hanem kenyérről, megélhetésről, és a ki ezen a czimen szemléli a váczi püspök adományait, e tekintet­ben bizonyára a legmagasabb nívón álló férfiút látja maga előtt. »Kenyér!« nagy, nehéz és aggasztó szó ez, mely milliókat foglalkoztat ma már, mikor csak­nem odajutottunk, hogy »sok az ember, de kevés a, fóka!« Ez a kenyér a kérdések-kérdése most és nem a boldogság. Csak a poéták őrzik még an­nak fogalmát s ezen a réven nem veszett ki ez a szó dikezionérek gazdag tartalmából. Ha már most meg van az a keserű kenyér, miként azt a jótékony püspök is szeretettel nyújtja ott, ahol csak teheti, szükséges még, hogy az emberben legyen meg az a pszeudop- lazma, a melylyel élvezhetővé tehetjük azt és édessé változtatjuk a keserűséget. Ez a meg­elégedés ! Ez az emberiség nagy problémája, czélja! Nem a boldogság, az utolérhetetlen; de a meg­elégedéshez csak józan beletörődés kell; olyan karakter, mely jogos igényeit a képzelődés skepti- czizmuszából ki tudja válogatni. Hogy tehát annyit elérhessünk, amennyire világi életünk szerény körülményei között szá­míthatunk, az egyéni tulajdonságainktól függ. Pedig azért száll síkra, harezba az egész emberiség; hirdet eszméket, kutat, felfedez, meg­semmisít, eldob elveket anélkül, hogy arra az egyszerű meggyőződésre jutna, hogy megelége­désünk — vagy, mint múltkori czikkirónk mondja — boldogulásunk, ami az emberiség czélja, nem a külső befolyástól, a körülöttünk történő dolgok atmoszférájától függ, hanem leg­alább is ugyanazon arányban Önmagunktól! Hogy korunkban olyan zűrzavaros világot élünk, azt ne tulajdonítsuk egyedül a kornak, hanem az egyén hajlamainak! Minden egyes emberben rejlik a kor hibája! Ez pedig első sorban a jellemtől függ. Félre­vezetett tendencziák hatalma alatt nyögünk és nincsen erőnk velük szembe szállni, azokat negligálni, hanem megadjuk magunkat a téve­déseknek, hazugságoknak és sietünk a többivel egyetemben téveszteni és hazudni. Nincs ben­nünk önállóság, nincs bennünk erő szembe­szállni és jobb tisztább meggyőződést vallani, hanem csalunk és megcsaljuk önmagunkat is! Ha volna bennünk karakter és bátorság szembe szállni a tévesztett irányokkal, akkor az a sok mindenféle szinrehozott szocziáldemokra- tizmusz, anarhizmusz, nihilizmusz, irridentizmusz nem rettegtetné a világot. De a hiba mind a két részen rejlik, úgy a gazdagoknál, mind a szegénységnél; a telke tétlenségben! — Az ó-kor

Next

/
Oldalképek
Tartalom