Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-06-12 / 24. szám
társadalmi • élet szükségességét és pedig azért, mert annyira közel vagyunk a fővároshoz, hogy ki-ki kénye- kedve szerint talál társaságot eleget — ott!! Igen is, ilyen nézetek is vannak és ha saját fülemmel nem hallottam volna, akkor azt mondanám, hogy teljesen lehetetlen ily abszurdumot állítani. Igaz, hogy erre nem is volt válaszom, hanem csak körül néztem és kerestem ama bizonyos feliratot: „Laseiate ogni spcranza . . Monsieur Jules. író és kiadó. Rég elmúlt idők boldog korszaka, midőn e két név egybe volt forrva, midőn nem az iró volt a kiadóért, hanem megfordítva. Ma a viszonyok egészen megváltoztak, az írónak mig művére, fáradtságának keserves gyümölcsére kiadót talál: el kell járnia Poncziustól Pilátusig, kérve könyörögve. Ma már nemcsak házalássá alacsonyult az irodalom, hanem porig alázkodó koldulássá. Hazánk mostoha viszonyai, szerencsétlen nyelvi conglomeratiói, az idegen termékek beözönlése, a közönség szűkkeblűsége, a kiadók üzleti kapzsisága és az irodalom iránti érzéketlenségük: a magyar irodalmat a végveszély romlásába döntik. Amúgy is nehéz az iró pályája, örökös küzdés, soha meg nem szűnő és mi ezekért jutalma? Hálátlanság és közöny. Az iró, kit bár a Múzsa kétszeresen is csókolt homlokon, bármily tehetséges legyen is, a homályba van burkolva, a hátköznapiasság porondján kell vergődnie, mert nincs anyagi ereje ahhoz, hogy a nagy- közönség elé lépjen. így a valódi tehetségek idővel ellankadnak, buzgalmuk, munkakedvük lohadni kezd és leteszik a tollat, mert ez nekik a mindennapi kenyeret se biztosítja többé! A kevésbbé tehetséges Írókat, kiket a kritika keztyüs kézzel vezet a napvilágba, a pajtáskodás és reklámhajhászás gyakran oly polezra emelik, minőről még álmodni se mertek. Jaj annak ki bízva tehetségében és a részrehaj- tatlan kritika igazságérzetében, undorodva fordul el a klikkek, az irodalmi bürokraták arczátlan tömjéne- zésétol! Ha agyon nem csaphatják, hallgatnak róla, mellőzik. Az irodalom pedig mindaddig nem emel- kedhetik, nem szaporíthatja munkásait, mig a klikkek megbénítják az ismeretlen tehetségek szerepléseit. Mit tesznek a kiadók? Ezek talán felkarolják a valódi tehetségeket? — Nem! Fehér holló az olyan „áldozatkész“ kiadó, ki „nagylelkűen“ vállalkozik az iró műveinek terjesztésére. És mily áron? Mily csekély áldozatok árán? Sokszor Isten nevében, néha néhány odavetett fillérért. Az iró neve ott tündököl a papíron, de ez „titulus sine vitulo !u Akiadók ma már annyira csekélynek tekintik az iró értékét, annyira nem képesek megbecsülni a szellemi munkát, hogy a honorálásnál mindenkor a szűkmarkúság a jelszavuk és potom áron veszik a legdrágább, legérdekesebb kincset: a szellem termékeit. Azért a legdrágább kincs ez, mert mig ‘vagyon, pénz elenyésznek, addig a szellemi kincs megmarad örökké, ez az egyedüli, mely nincs a sors szeszélyének alávetve. Egyrészt maguk az irók is okai a szellemi liczi- táczió túlterjedésének, az irodalmi versengésnek, mert az egyik a másikon akarván túltenni, — meg aztán valljuk meg a szükség is ráviszi, hogy elárverezze szellemi örökét, — az érték oly minimumra száll alá, mely csakugyan kétségbeejtő. Ha X. iró egy regényt ivenkint 5 fiújával csinál, Y a kiadónak 4 írtért ajánlkozik, Z pedig pláne 2—3 fiújával hajlandó írni, mi következik ebből? A kiadóban felébred a kereskedői szellem, az üzérkedés vágya és az írókat mint valami hitvány portékát értek 's nem minőség szerint választja ki és a döntés a 2 frtos árura esik. Az írónak, ki nevet szerzett magának, végnapjaira 2 frtért kell görnyedni az Íróasztal mellett. Sok az iró, kevés az olvasó, kiált fel majd a laikus. Bocsánat, nem mindenki iró ám, a számottevő iró Magyarországban nem oly sok, minőnek a szemlélő a saját szemüvegén látni gondolja. Ez épp a baj, hogy névtelen existencziák, dologkerülő kicsapott diákok, kiknek toll helyett kapa való volna kezükbe, járják össze a kiadókat és olcsó potom árért írnak, fordítanak. Minő szörnyszülött kerül ki a nyomdafesték alól! De mit törődik azzal a kiadó ! Ő egy pár forintért megcsináltatta kiadványát és ez neki haszon. A magyarnyelv joga és az irodalom tekintélye hová sülyed ? Mi gond erre ! ? Sajnos, de ez való! Manapság ez a jelszó: Mindenből az olcsóbbat, pedig hej „olcsó húsnak hig a leve!“ A kiadók ekként az irodalom rovására nehány krajc/zárt megtakarítottak és piaczra bocsátják a gyári munka termékeit. Mennyit kell izzadnia a szegény Írónak, mig a 2 irtot ledolgozza, családjának mennyit Kell nélkülöznie, mig a csekély munkabért nagynehe- zen krajezúronkint kapja a k'ú fár szellemű kiadóktól. író és kiadó, tehát ma nem azaz elválhatván test többé, mely nélkül az irodalom becsületes felvirágzását képzelni sem lehet, hanem két különvált elem, egyik a ravasz, kétszínű kereskedő, a szellemek üzére, a másik az agyonlicitált, szegény, de azért értékes portéka. Irodalmunk addig sohasem emelkedhetik ama nívóra, melyre a franczia, angol vagy német lépett, mig a kiadók haszonlesése, üzérkedesi mániájuk és a közönség közönye még nem szűnnek. Valamint a gazdának szoléit a pusztító fillokszera idővel tönkreteszi és kevesebb bor jut pinezéjébe: úgy tönkreteszi az írót, ezt a bő termő szőlőtőkét, a modern korszellem fillokszerái: a kapzsi érzéketlen kiadók és az irodalomtól idegenkedő, közönyös nagy- közönség. Mert a közönség is hibás, nagyon hibás. Jobb kiadókat, több maecenást és irodalmat pártoló közönséget: akkor az iró élete nem lesz a nyomorúság elégiája. Karczfalvi. Minél műveltebb az ember lelke, és nem csupán a kedvező vagyonos helyzet bigyesztette rá a látszatos műveltséget, — annál inkább tudja becsülni embertársát, ki inkább munkás életet él, mintsem könnyen boldogulni képes legyen a másoktól bizonyára észrevehető utakon. És mily vigasztaló a tudat, a szegények szivének, hogy az elbizakodott vagyonos egyéneket éppen olyan sötét gödör várja a föld gyomrában, mint aki szenvedni, tűrni tudott e világon, nemesen és azért fölemelt fejjel! A szegényt nem gyötri végperezében a kínos gondolat, hogy holta után mint méhraj rohannak kincseire, hogy felszabdalják. A szegény örömmel várja Isten által elrendelt halálát és ami kevés szépet jót élvezett, arra még utolsó pillanatában is édesen gondol vissza, a halálharang az ő lelkének kellemes hang, mely alatt Istenéhez tér. V. Gaál Karolin. Az elefánt. ;— Karczolat. — A ki még nem ismeri ezen hatalmas vastaghőrű igen okos, de amellett a rossz vicczeket. is szerető monstrumot, annak a fővárosi állatkertben — potom 30 krért bő alkalma van azt láthatni. De azért ne tessék mindjárt gondolni, hogy én talán a budapesti állatkertnek egyik ügynöke vagyok, aki „elefántokban“ utazik . . . Nincs is szándékomban ezen derék állat egyéb jó tulajdonságait bővebben ismertetni, hanem igenis bővebben szándékozom foglalkozni ama másik fajta elefántokkal, melyek faluhelyen épen úgy mint a városokban feles számban járnak-kelnck és csak azért nem keltenek nagyobb feltűnést megjelenésükkel, mert először nélkülözik azt az ismeretes nagy orrrnányt, és másodszor mert csak akkor lesznek lulajdonképen „elefántokká“ ha ezen szerepre egyik vagy másik jó barát (barátnő) állal felkéretnek. Olló! Hisz önök nem is csodálkoznak!? Lám, lám, tehát már tudják miről, illetőleg kikről lesz itt szó. Kérem tessék elhinni, nincs háladatlanabb szerep széles e világon, mint „elefántoskodni.“ Mert, ó teremtőm! mi mindent követelünk egy jó elefánttól: legyen csinos (habár ez nem főkellék) ügyes, jó társalgó, (ez igen fontos), körültekintő, (ez még fontosabb) és a sok más jó tulajdonság mellett legyen az elve (a szereplés tartama alatt) : „Nézd meg az anyját — ne vedd el a lányát“ ; mert hisz’ ez utóbbira vállalkozott „az a másik.“ De ni, ni . . . hiszen még azt sem mondtam, voltaképen mi fán terem ez a „saját külön“ elefántunk. No, hát elmondom. Luigi barátomnak van egy szenvedélye; roppantul szereti a — tarokkot. Nekem meg szintén van egy gyöngém, roppantul szeretem a szép asszonyokat. Már most egy nap felkeres engem a Luigi pajtásom és emigyen szól hozzám :- Te Gyula, ma bemutatlak X-éknek, hisz tudod? az aranyos kis X nagysádnak. Minden egyéb válasz helyett össze-vissza pusziztam az én kedves Luigi barátomat. — No, no, no, lassan te bolond aztán este elmegyünk hozzájuk — tarokkozni, okvetlen szükségünk van egy „negyedikre.“ — El, el, elmegyek akár ötödiknek is, csak menjünk már . . . És este el is mentünk. De mert véletlenül az öreg Pali bácsi is ott volt, „kedves“ Luigi barátom nekem engedte át az elsőbbséget és felcsapott „kibieznek“ — de csak egy ideig. Mert — oh, ez a nem élni való — olt udvarolt nagyban a szép X-nénak, én pedig voltam az — elefántja ! Most pedig föltehetem mindenkiről, hogy tudja mi az az elefánt. És az én esetem azt is mutalja, hogy lehet az ember önkéntelen — elefánt is. Legtöbb esetben természetesen „szívességből“ vállalkozunk ezen szerepre és ami a dologban a legérdekesebb, hölgyeink is szivesen vállalják azt cl, csak hogy Közgazdaság. A baroin íi-ki ál 1 itasok róI*). Irta dr. liáitz István akadémiai tanár. I. Abban a helyzetben vagyunk, hogy a néhány nap múlva dr. liáitz István akadémiai tanár és Kormos Alfréd szerkesztése mellett megjelenő „ Gazdák 1évkönyve“ czimü almanachból, melyet a földmivelésügyi miniszter, miután ezen évkönyv a lefolyt év gazdasági eseményeit es azok hatásait könnyen áttekinthető keretben ismerteti, a gazdaközönség és a (gazdasági egyesületek figyelmébi- ajánlotta, fenti czimü cziklcet az évkönyv megjelenési előtt közölhetjük. Egy-két évtizeddel ezelőtt a baromfitenyésztés hazánkban csak abból állott, hogy minden gazdi igyekezett annyi baromfit tenyészteni, a mennyire háztartásának szüksége volt s ha aztán a költés jól sikerült, akkor a felesleg piaczra került. A piaczot azonban úgy régebben mint most is, inkább a kis gazda és a földművelő nép látta el tojással és baromfival. Az utóbbi időben azonban a baromfitenyésztés is nagyobb figyelemben részesül s ma már kezdik belátni, hogy ez fontos és jövedelmező ága a gazdaságnak, a mely jelentékeny anyagi hasznot hajt az országnak s bizonyára még többet fog jövedelmezni akkor, ha a tenyésztés rendszeresebbé és intenzivebbé válik. Épen azért nagyon örvendetes, hogy legújabban : a földmivelésügyi m. kir. minisztérium is figyelemben i részesíti a baromfitenyésztést s a nemesebb baromfifajok meghonosítása, a gazdasági iskolákkal kapcsolatos baromfi-pepineriák létesítése, a szárnyasok tenyésztésére és betegségeire vonatkozó népszerű művek kiadása és terjesztése által igen hathatósan támogatja i a baromfitenyésztés fejlődő ügyét. Ma azonban még messze vagyunk attól, hogy akár Angliával, akár Francziaországgal, vagy csak Németországgal is felvehessük e tekintetben a versenyt s bizonyára sok idő fog még elmúlni, a mig olyan tiszta fajokat leszünk képesek tenyészteni, mint Anglia és olyan jövedelmezővé fogjuk tenni baromfitenyésztésünket, mint J Francziaország. Tagadhatatlan azonban, hogy az érdeklődés mindinkább növekedik a baromfitenyésztés iránt s nemcsak az országos baromfitenyésztő egyesület és a gazdasági egyesület baromfitenyésztő osztálya karolták fel ez ügyet, . hanem a vidéki gazdasági egyesületek is programúira i tűzték annak fejlesztését. Mindez alapos reményt nyújt arra, hogy a baromfi- tenyésztés rövid idő múlva egyik legfontosabb és legjövedelmezőbb ága lesz a gazdaságnak, — ha megfelelő gonddal, az eddiginél több előrelátással és szakismerettel fogjuk azt művelni és fejleszteni. Csakhogy a fokozatos fejlődésnek első feltétele az, hogy minél szélesebb körben terjesszük azokat az ismereteket, a melyek elengedhetlenül szükségesek a ra- tionalis baromfitenyésztéshez; de gondoskodnunk kell már most arról is, hogy azon veszélyek ellenében, a melyek a baromfitenyésztést fenyegetik, kellő időben és biztosan tudjunk védekezni. A legnagyobb és legnehezebben leküzdhető veszélyt a fertőző betegségek képezik, a melyek évenkint óriás *) A »Gazdák Évkönyve« az 1892. évre, 18 iv terjedelemben diszkötésben jeleni meg és egyletek, tanintézetek, községek által egy frt kedvezmény áron megrendelhető: a »Gazdák Évkönyve« szerkeszló'ségénél (Budapest, Erzsébet körút 21.). a szép nemnél az „elefántoskodás“ kölcsönös szokott lenni. Ha valaki ügyes elefánt hírében áll, az biztos lehet, hogy mindenütt szivesen látják. Mert hiszen soha sem lehet tudni, mikor van szükségünk egy jó és alkalmas elefántra. Mint öreg praktikus mindig tartalékban van egy pár „elefántom“ — a javából. Ezek közül legelső helyen áll az öreg G. bácsi, aki e tekintetben „közkedveltségnek“ örvend és pedig g. nemcsak azért, mert a felajánlott elefánt szerepet mindig szivesen elvállalja, hanem főképen azért, mert ő egy specziálista is, egyszersmind „pacemaker“ ! Hát azt tudják-e, hogy micsoda? Nem? No, megmondom én. A „pacemaker“-nak feladata az utat egyengetni — akkor, ha az általunk „bálványozott“ és „imádott“ “j hölgy ezen körülményről véletlenül még nem bírna tudomással. Szerencsénkre itt van a jó G. bácsi, aki mindenhol szivesen látott vendég és aki megteszi nekünk azt j.\ a szívességet, hogy legközelebbi látogatása alkalmával, a szép X nagysádnak csak úgy „en passent“ elmondja, hogy mink is élünk. Felesleges mondanom, hogy az öreg úr, ezeket szépen kiczifrázva tudja elmondani és ami a fő: nagy diplomata lévén, kiküldetésében sikeresen is eljár, amiért aztán természetesen hálával is tartozunk. Mindezekből méltóztatnak látni igen tisztelt hölgyeim és tisztelt uraim, hogy az elefánt elég érdekes és a társas életben jóformán nélkülözhetlen alak, mely teljességgel megérdemelte azt, hogy őt bemutattuk. Ha pedig netán egyik vagy másik tisztelt olvasó azt gondolja, hogy erre épcnséggel nem volt szükség, úgy ezen mélyen tisztelt hölgyet vagy urat jóakarólag bátorkodom figyelmeztetni, hogy nem jó lesz az elefántokkal csak úgy félvállról beszélni vagy pláne őket semmibe venni, mert sohasem tudhatjuk, mikor lészen szükségünk egy jó elefántra. Monsieur Jules.
