Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1892-05-08 / 19. szám

hever "munka nélkül az ember, kiben oly sok testi és szellemi erő összpontosult ?

A dologkerülés ellenkezik az emberi méltósággal, ellenkezésben áll az osztó igazság elveivel.

A munkátlan ember féreg a társadalom életében, a haza jólétében, gyilkoló szer a személy- és vagyonbiztonságban.

S ba ez igy van, a mit józan észszel tagadni nem lehet, miért nem védekezünk ellene? Ha csakugyan nyűg, szerencsétlenség a dologkerülő ember a társadalom nyakán, miért nem használ föl minden lehető eszközt a hatóság arra, hogy ezen társadalmi piszkok, emberárnyékok száma apadjon?

Munkára kell szorítanunk a naplopókat, hogy megmentsük őket a társadalom számára! Már pedig ez nem tartozik az egyesek hivatásköréhez, hanem a társadalom dolga. A hatóság kell, hogy tegyen valamit.

Lapunk hasábjain nem egyszer kifejtettük már ez állapotok tarthatlan voltát, igen sokszor kértük már a rendőrséget, tiltsa el városunk legélénkebb pontjáról az erkölcsiséget szóval és tettel mélyen sértő „povalyacsokat“ és végre-valahára szervezze a hordári intézményt. Számtalanszor volt részünkről jogos üldözésnek kitéve a léha lazarónik serege, s ezentúl is fogunk, hivatásunk, kötelességünkhöz híven, küzdeni ellenük; táplálva a jó reményt: hátha elvégre mégis csak lesz szavunknak foganatja.

N.

Színház.

A színtársulatok illetve ezek igazgatói rendesen nem gondolják meg jól mikor Váczra jönnek, hogy minő várossal van dolguk. Vácz intelligens közönsége Budapestet gyakran látogatja, az ottani színházak kitűnő előadásait látva nincs és nem is lehet bizalommal a „Jani és Juczi“ meg a „Tündérhaj vagy egy megszökött majom kalandjai “-féle sületlen bolondságok iránt; s ha az Ígért hangzatos műsor és egy-két kiváló előadás által az érdeklődés fel is ébresztetett, a fent említett férezművek szinrehozatala következtében a műveltebb közönség visszaesik közönyös hangulatába s ennek nem a közönség, hanem rendesen a színtársulatok adják meg az árát. Továbbá a két primadonnát, Veszpréminét és Szentesi Vilmát két egymásután következő estén fel nem léptetni tapintatlanság; a közönség megszerette őket s látni kívánja, nélkülük az előadások érdektelenek, élettelenek; azt hiszszük, az előadásokat a közönséggel mindjobban megkedvelteim nem pedig attól elidegeniteni volna a czél.

Szentesi Vilma a Feneleányokban a figyelmet meglehetősen magára vonta, az Üdvöskében meg már egészen meghódította a közönséget. Bettina szerepében nemcsak jól játszott, de kifogástalanul énekelt is. Hangja kellemes, üde, elég erős, jól begyakorlott, játéka temperamentumos, alakja jól fest. Szóval chic-kes művésznő; szeretnek őt többször látni, kár annyit pihentetni, elég erős, kibírja a gyakoribb szereplést is könnyen, s ha fárad, ne féljen, felhúzdi(juk tapsainkkal. Veszprémmé előtt kalapot kell emelnünk. Királynői alak, a Megboldogultban könnyed finom társalgási módja igen kellemesen hatott, Fodoréban magasabb színvonalon álló játéka egykönnyen el nem múlható nyomokat hagyott hátra emlékünkben. Nem méltatlan társa Veszprémi, kivel sok tekintetben meg lehetünk elégedve. Jó alak, könnyen mozog, hangterjedelme azonban nem elegendő a nagyobb indulatok kifejezésére; jeles társalgó színész. Tisztái jó komikus, úgy vígjátékban mint operettben pompásan megállja helyét. Német mint Mokány Bérezi jól megfelelt a Borsszem Jankó hagyományos alakjának, jóízű humora közderültséget keltett. Már Pippó- ban nem minden tekintetben volt kielégítő. Soloi még meglehetősek voltak, de a Bettinával énekelt

szárnyait, magával ragadván Osvaldot is rideg valóságba. Ily értelemben irt mindég Osvald reményekkel eltelve, ringatva ábrándokba magát, a kapitányi rang felől . . .

Bélának az idő jó hosszú volt, az volt a legjobb idő megrövidítésére, ha levelei érkeztek a tengerről, ezekre azonnal felelt, sokszor Osvald egy egész csomó levelet kapott állomásain; holott ő csak egyet irt. Szoros levelezésben állt GsHagy Tiborral, sokszor irt Mariskának is, leírta forró, végnélküli tiszta szerelmét, a melyre hiedelem, okosság és szerelemmel vegyült feleletet kapott.

Most is Csillagyéktól kapott levelet, a melyben látogatásukra hívják meg. Mariska is e híváshoz kérelmét csatolja, ez döntött. Másnap Béla Csillaghfal- vára utazott. Gsillaghfalvát mentőjének hitte, mert egyedül ez lesz az, mely unalmát eloszlassa. De itt nem is találta az időt hosszúnak, ez csak repült, majd Tiborral és a vidám kedélyű Czillagyval vadászni járt, a kedves és vig vadász megmutatta a helyeket a hol a múlt vadászaton egy nyolez agancsos szarvast lőtt le, nem mindég tejföl, tudd meg öcsém, hogy a következő napok babéráit én szedtem le, majd megmegdicsérte Bélát múltkori vadászatáért, el is mondta vagy százszor, hogy akkor neki Béla nagyon megtetszett, nem bánná, ha — no, de többet nem szólok. Csiliagy úgy is tudta és ösmérte kölcsönös érzelmeiket, majd meg Mariskával és ifjabb öcscsével lovagolni mentek úgy, hogy az időt igen kellemesnek találta Béla pláne Mariska társaságában. Egy délután a nagy hideg és hófúvás miatt nem tehették napontai lovaglásukat, az idő hidege a szoba négy fala közé zárta őket. Mariska és Béla a szobában ültek, Béla Mariska felszólítására felolvasott. A halhatatlan költő I lomér remek költeményeit olvasá. Mariska az ablaknál hímzéssel elfoglalva ült, Béla mellette olvasott. Mariska nagy kék szemeit szereidtől emeli Bélára és kéri, hogy ismételje a nagy költő szavait. Az arezon a legmélyebb csodálkozás kifejezése ül, I lomér remek versei mámoritó hatással bírnak Mariskánál, úgy

duettekben nem találtuk elég készültnek, sokszor bizonytalankodott. A társulat többi tagjairól legközelebb szívesen megemlékezünk, ha valamely nagyobb szerepben mutatják be képességeiket. Borsodi titkár eddigclé csak a bérletcsinál ás körül tanúsított ügyességet ; sajnáljuk, hogy nem láthatjuk nagyobb szerepben. Titkár úr, csak nem akarja titokban tartani színpadi képességeit?

Általában mi, őszintén szólva, nem lépünk s nem is léptünk fel ezelőtt sem valami igen magas követelményekkel a hozzánk jövő színtársulatokkal szemben, ezt tenni nem volna igazságos ; de annyit követelünk, hogy válogatóttabb, magasabb niveaun álló műveket hozzanak színre, az előadások rendes menetét készü- letlenség, vontatottság, a súgónak túlságos működése ne zavarja, s a bombasztikus stylusban tartott lepe- dőszinlapokat mellőzve előre csak annyit Ígérjenek, a mennyit majdan be is válthatnak.

C S A R N O K.

Hogyan készül a szenzácziós regény.

— Karczolat. —

Irta : I2I. ^zEátrtorLffy- Imre.

I.

Tudja az ördög! A nők bájai oly különbözők!

Lujzának elragadó hajfonata van, Margitnak tüzes villogó szeme, Mariskának vakító fehérségű fogai. Gizellának aranyos torkában csengő hangja, Ilonának oly szive van, mely mindjárt tüzbe jő, elolvad; de olyan leányt ritkán találunk, kiben mindezek a jó tulajdonságok méglennének. Ily ritka leányka volt Aranka. Erről a ritka tüneményről fogok egyetniást elbeszélni.

Képzelj magadnak csendes illatos nyári estét, ligetet buján zöldelő növényzettel halkan suttogó falombokkal, padot, melyen leányka ül bájos gyermek, kinek arczából a szivjóság sugárzik ki, neve Aranka.

S ha már fantáziád ennyire kiterjedt, képzelj magadnak bajuszos, magas fekete hajú, napbarnított arczu virgoncz fiatal embert széles kalapban, hosszú lábszárakkal, rövid nadrág és testhez álló kabátban, ez tintavári Tollrágó Artur hires „iró“ s egyúttal Aranka atyjának albérlője.

Ezek ketten, t. i. a kurta nadrágu, bodros fejű és a bájos lányka — fehér pádon ültek. Sokáig voltak együtt, a hanyatló nap a messze hegyoldalon izzó tekintetéből utolsó szikráit lövelte a földre, meg azután is midőn a nyáréj ragyogó szemcsillagjait az égen ssétszórta és a hold foszlányod felhők labyrintjébe rejtőzött.

Keveset beszéltek, mégis tudták egymás gondolatát. Alig néztek egymásra s mégis látták egymást. Nyugodtak valának, literük azonban hevesen vert s szivük kimondhatlan boldogságban ringott.

Nem is emberek voltak ők, hanem lények, mint a paradicsomban levő pár, vagy mint egy költemény mythoszi alakjai. Valami mégis nyomta szivüket: A boldogság súlya.

Czuppanós csókokat váltottak, melyeket talán még a himbálódzó fatetőn is meglehetett volna hallani, egymást szorosan átölelték, fölkeltek a pádról és hazafelé indultak. Apró szentjános-bogarak fénylettek a sötét bokrok közt.

Lassan mentek, majd megáltak, hogy csókot kapjanak egymás ajkáról, miközben Artur már tizedszer mondá el kedves kedvesének, hogy kétkötetes regénye: „Egy tengeri rabló emlékirataidból, csak az utolsó fejezet hiányzik, melynek befejezése után a várakozó olvasó közönségnek rendelkezésére fog bocsájtatni és hogy hatalmas művének szép hősnőjét szintén Arankáéra, mintha közelében lenne a nagy költő, ki az ihletség sugallatát megörökítve az utókornak csodálatára hagyá ! Nem hiába épített a tisztelet templomot számára, a mely másfél századon fennállt és utolsó papnője a görög Cymodecya volt. A csodálkozás egy perezre megfosztotta nyelvűk használatától ; de ez csak azért történt, hogy a következő perezben annál rohamosabban törjön elé, Béla az olvasás után vakmerővé vált, Mariskát átkarolva, ki gondolataiban elmélyedve ült, kezét, majd bíbor ajkát csókjaival halmozó, miközben megvallotta forró szerelmét, Mariska mosolyogva örömtelten hallgatta, mert hisz ők mindketten meg voltak Ámor nyila által sebezve, mindketten meggyőződhettek róla. hogy szivük egy vulkán, a melyből a szeretet soh’sem apad ki. A midőn már tudták, hogy az érzelem dolgában hogyan állanak, szívok forró szerelmét egymásnak feltárták, jött be Csillagyné Czeleszte nénit karján vezetve, ki tudta, hogy miért fogadta el oly örömmel Béla a meghívást. Mariska pirulva, Béla szerényen kérék áldásokat, mit nem vontak meg tőlök, Csiliagy is igen megörült, hogy leánya sorsát jó kezekbe adta, áldását az örömtől repeső szerelmesekre adva, irt Mátéházynalc, ki másnap ott volt az eljegyzési ünnepélyen.

Béla még két-három napot időzött Gsillaghfalván, kivette a vámot ez idő alatt Mariska édes ajakának mézéből, látta már, hogy illik tovább menni-e, habár kérték, hogy maradjon, de ő másnap eltávozott, hiába könyörgött Mariska is, szándékában meg nem volt akadályozható.

Mint egy álomképben érzé a csók lehelletét ajkán, a délibáb tündérjátékának vélé az „Istenhozza“-dot, csak midőn a kocsira ülve utoljára kére, hogy naponta írjon, akkor kezdte helyzetét felismerni, egy balsejtelem súgá, mintha ez volna Béla utolsó csókja, mintha nem az övé, hanem tőle elválva a földé lenne, szivszaggatón sikoltani és sírni kezdett Bélájáért. Béla. csókokkal boriiá könyáztatoft szemeit, kérte őt, hogy csendesíiljön, hisz a szeretet rózsáiáncigi közelebb

nak hívják, hogy bájos arcza folyton előtte lebeg; Aranka az ő drága hű menyasszonya, kinek angyali fejecskéjét ép most karjai közt tartja, s hogy a regény írásánál mindig reá gondol — ezeket mind tizedszer ismétlé. Mire Aranka ugyancsak tizedszer mondá: „Te rósz csúnya Artur amiért engem a halhatjanok közé becsempésztél, azért szigorúan megfenyítelek“ — s szemérmes mosolyával legalább tizedszer csókolta meg az ő hűséges, áldozatkész Artúrját és susogott neki boldogságról, szerelemről, mindenről.

Lassan közeledtek az egyhangú házsorok felé és zsúfolt lóvasutf kocsira szálltak fel, mely történetesen az utolsó volt. Vig fiatal uracsok, kik valamely kirándulásból térhették haza, • megeresztettek nehány kaszárnya-izű adomát, a szivarfüsttől el burkolt csodaszép Arankára pedig forró pillantásokat löveltek.

— Lelkűmre, ez gyönyörű angyal! — jegyzé meg az egyik.

— Valóságos sylphid alak! — tévé hozzá a másik.

— Elsőrendű szépség! — dünyögé az orrán keresztül a harmadik.

— Észbontó tündér! — sóhajtó a negyedik.

Es Ár túr büszke volt Arankájára.

II.

Éjfél után volt már. Halotti csend az egész környéken s a méla csendet csak egy-egy kutyaugatás törte meg, vagy Mihaszna Andrásnak egyhangú súlyos léptei.

Artur mindazonáltal nem tudott aludni. Zöldernyővel befödött lámpának halvány fénye mellett ült íróasztalánál, barátjával Dongó Jeremiás hírlapíróval. Vastag pipafüst felhő vette körül, s mind ketten mély gondolatokba látszanak merülve lenni. Kormos thea- készlet, a falon keresztben két vivókard, az asztalon halványpiros dohányzacskó hevert, ütött-kopott diáksapka is a fogason, s az aranyos jogászéletből hátramaradt apróságok egészítették ki az egyszerű szoba bútorzatát.

A szomszéd szobában, melyet egy zárt ajtóhoz tolt-szekrény választott el szobájuktól, nyugodt szabályos lélekzet hallatszott. Aranka aludt ott, Artur kedven ez Arankája.

— Tudja az ördög! — szakító félbe a hallgatást Artur, regényem végét nem tudom úgy befejezni, amint szeretném, igy sehogy se tetszik, Arankát a hősnőt meg kell ölnöm, de hogyan, miképen ?

— Arankát akarod megölni? Ez nehezen fog menni.

— Artur, Artur ! Drága kedves Artúrom ! — re- begé Aranka álmában.

De hirtelen felébredt.

— Hah! mi volt az? — suttogó rózsás ajka. Nem szólított, valaki nevemen?

— Tudod mit, vélekedők Aranka, szívesen hagynám életben Arankát, de igy nincs az egésznek riiélló befejezése. Alkalmas eszme kellene ide, hogy vége legyen . . . Megöljem, megmérgezzem, fölakaszszam? . . . Egyik sincs Ínyemre.

Artur az utóbbi szavakat erős hangsúlyozással ejtette ki. Aranka ezalatt az ajtóhoz közeledett és a kulcslyukon át hallgató előtt.

— Szent Isten — rebegé — álmodom vagy ébren vagyok? Lehetséges legyen ez? Ü. ki az én boldogságom mindenem, ki a menyországot nyitotta meg előttem, ő — nem, nem, az nem lehet, — de én gyilkosságról, mérgezésről, felakasztásról hallottam beszélni — meg akarna ölni! ?

Jéghideg borzadály futotta végig. Verejték gyöngyözött homlokán. Félelmében fölkeltette testvérét Irmát.

— Lásd — mondá Dongó Jeremiás — ilyen esetekről gyakran olvastam. Ha az erdő zúg, a földet mély sötétség borítja, a folyam mormolása a távolból

hozza, - ha nem is őket, de sziveiket egymáshoz! így búcsúzott el a két jegyes, mindketten az igaz szeretet könyeit hullatva. Sokáig tárták átölelve egymást Mariska félve őrizte kincsét, s ha lehetne talán soh'sem bocsátaná ki ölelő karjaiból.

De az óra, az elválás órája üt, egy forró utolsó csókot nyomva szerelmese homlokára, a távolból is csókjait felé hintve, a kocsi gyorsan tova robogott. Mariska sokáig állt, hallgatva a tovagördülő kocsi dübörgését, a mikor pedig már nem hallotta a kocsi dübörgését, sem a lovak által felkavart port nem látták szemei, szobájába vonult és keservessen zokogott, szerető szive úgy érzé, mintha ez lett volna utolsó találkozásuk, mintha Bélát már soh'sem látná, az ő édesen ölelő karjaiból a halál fagyos, borzalmas karjaiba jutna! Szegény Mariska mennyit szenvedett; de végre mégis megnyugtatta magát a mint levél érkezett Bélától; de egy titkos bú rágódott szivén, a moly nem hagyá nyugodni.

Béla naponta leveleket irt, fivérét el nem mulasztotta volna, hogy boldogságáról ne értesítve, Mariskával is váltott naponta levelet, no meg azután most atyja is többet foglalkozott vele. A gazdaság körüli útjaiban mindég fia kisérte, hisz már úgyis nemsokára fiáé lesz c szép birtok, tanulja meg, hogyan kell ezt vezetni! Az öreg Mátéházy úgy akarta, hogy ő majd visszavonul mindentől a birtokot meg fiára hagyja.

Egy időben az öreg Mátéházy kihívta fiát a pusztára; de ez épen Mariskának irt, a jövőt rózsaszínűnek festve. Atyja tehát egyedül ment ki, Béla megígérte, hogy nem sok idő múltán utána. megy. Egyik napszámossá igen haragudott rá, mert a múltkori fizetés alkalmával levont tőle egy napidijat, dolog- l.alansága és restsége miatt.. Ez most nagyon haragudott rá és megfogadta, hogy véres bosszút fog állni érte. E fogadása után alig két napra hozta ki Málé- liázyt végzete egyedül. A fiú ott állt, a midőn a földes úr közeledek és mini ha csak bosszantani akarta volna, kezét kaszájára lámasztva nézett a semmiségbe.