Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-08-14 / 33. szám
XIV. évfolyam. 33. szám. Vácz, 1892. augusztus 14. HELYI ES VIDÉKI ERDEKU TÁRSADALMI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI negyed évre S fii kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható: KISS EKNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) SKKKKIMTONKt; KS lil ADÓIIIVATAL : Vácz, Gasparik-utcza 12. sz. alatt (liová a lap szellemi és anyagi részét illető' közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. HIRDETITEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl t-t é r : sora............................................................30 kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Száztizezer forint! Ha rám lenne bízva megfesteni a keresztény vallás nemtőjének képét, én igy festeném le: angyali alakja egyik kezével az ég felé mutat, melynek utolsó szemhatárán magasztos homály borong s a homály bensejében megközelíthetetlen fénycsomók között ezen három betücske tűnik elő: Ilit; a másik keze pedig a föld felé int, hogy megmutassa nekem annak lakóit, lakóinak bajlódásait, a különféle kereszteket, melyeken az arczverejtékezés paradicsomi átkának különféle eredményei tűnnek fel előttem. A nemtő pedig mintha mondaná nekem: A hitben van titok elég, de a szeretetben nincs. A megváltás titok, de szükségben szenvedő embertársad létezése nem titok. Nem titok, hogy valahányszor látod az embereket, mindig arra gondolj, hogyők egyenlők veled, testvéreid neked. Lelkűnknek folyton zakatoló vágya a boldogság után kifáradva szokott megpihenni azokon a homályba burkolt fénybetükön, melyek a hit-et mutatják nekünk; érti, tudja természetszerűleg, hogy ott lesz elérve, a mit e földön hiába keresnénk; hogy ott, egyedül ott lesz megjutalmazva mindaz, a mit e földön tiszta szándékból az örök üdv reményében teszünk. Azért a nagy lelkek fölül szoktak emelkedni azokon a törpéken, kik silány dicsőség, léha tapsok után indulva feláldozzák lelkűk nyugalmát. A jóságos lelkeket nem érinti a gúny, a megvetés, ők csak az egyház nemtőjét követik s az égi hitüdvösség, az isteni szeretet miatt az emberiség földi boldogságát a felebaráti szeretet tényei által törekszenek előmozdítani. A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Ebéd után. Tisztelt uram ! Engedje meg, hogy elmondjam a bajomat már csak azért is, mert ha nem engedi meg akkor is elmondom, azon egyszerű oknál fogva, hogy törzselőfizetője vagyok becses lapjának és mint ilyen teijes joggal fordulhatok annak tisztelt szerkesztőjéhez, hogy hallgassa meg a panaszomat. Hiszen kérem, mit nem kérdeznek most már a „kedves“ előfizetők? Az egyik nem tudja, hogy kell savanyú uborkát a télre eltenni, a másik fülig szerelmes, de még nem tudja biztosan kibe, a harmadik nem akarja elhinni, hogy a holdban is fizetnek adót, a negyedik ... de hát minek is folytatom, úgy is tudja a tisztelt szerkesztő úr mire kell sokszor választ adni a „legközelebbi“ szerkesztői üzenetekben. Már most látja kérem uram! Én semmit se fogok kérdezni, hanem csak elmondani, mi teszi tűrhetetlenné az én helyzetemet. Hogy jobban megértsen megmondom, hogy két éves fiatal házas vagyok és hogy még jobban megértsen azt is megmondom, hogy az anyósom is velem együtt egy fedéí alatt lakik két év óta; óh! irgalmas szent Isten — két év óta! ..................... A város legszebb pontján van egy három szobás lakásom, természetesen az első emeleten. Lakásom beosztása következő: ebédlő, szalon és hálószoba. A lakáshoz tartozó kis udvari szobát az anyósom foglalta le magának. Fájdalom nem vagyok sem tőkepénzes sem pedig földbirtokos vagy legalább is háziúr, igy hát kénytelen voltam hivatalt elvállalni, melyben á nap legnagyobb részén dolgozom és hálát adok az Istennek, hámorinan kiszabadulhatok. És csodálatos ! a kath. egyház mindig ott •tartotta kezét az emberiség szivén s mindig megtudta annak dobogásából, hogy az embereknek minő szükségei vannak? Facta loquuntur! A közel múltban megszólaltak a tettek ; tettei megyés püspökünknek, kinek szivében a felebaráti szeretet, a humanizmus erénye kézzelfogható eredményeket produkál. Csak nemrégiben húszezer forintos alapítványt tett le megyéje alesperesei számára, hogy, — miként irta — megtörje és megoszsza kenyerét azokkal, kik szent hivatása terén munkatársai ; és csakhamar talált ismét jótékony szive talajt, melybe jó tetteinek magvát vetheti, hogy azok számára az örök életben s az emberek boldogitására e földön kikeljenek. Ugyanis a Szolnokhoz tartozó Rákóczi község ezerötszáz ötvenkét katholikusa templom és istenitisztelet nélkül volt; Ő a vallás vigaszát és kegyszereit oda átviendő tizenkétezer frtot adott templomépitési czélra. Hasonló nemes érzelem vezette szivét akkor is, midőn Péczel kilenczszáz hetvennyolez hívének nyolezezer frtot nyújtott templomépi- tésre és kétezer frtot káplántartásra örökös ala- pitványképen. Tisza-Földvár ötszáz katholikusa szintén templom nélkül szűkölködik s főpásztori keze nyolezezer frtot nyújt nekik, hogy a vallás ál- dásthoző harmata nyújtson ennek a jó magyar népnek erőt, vigaszt, kitartást az élet küzdelmeiben. Az épülő félben levő váczi felvárosi népiskola legújabb adakozását szintén fennen hirdeti, s a tízezer forint, melyet az építkezés Mi természetesebb mint, hogy a hivatalból egyenesen haza iparkodom, mert. hiszen ott vár már a kis feleségem — meg az anyósom — a terített asztallal és a mézédes csókokkal. Persze ez utóbbiakkal csak a kis dundusom, mert az anyósom ilyenkor lesben áll, nehogy a feleségem engem túlságosan elkényeztessen. De hát ez mind semmi; és végre is igazat adok e tekintetben az anyósomnak, mert — tapasztalásból tudom — annál édesebb a csók, minél nehezebben jutunk hozzá, ha mindjárt a saját kis feleségünktől is. De már a mi ezután következik — nap nap után — azt még a legszenvedélyesebk anyósimádó sem fogja helyeselni. Hát képzelje csak uram: az anyósom nem akar nekem asztalkendőt vagy mint ő mondja „szalvétát“ adni, mert úgy mond : vagy borotváltassam le a bajuszomat vagy pedig ne egyem paradicsomlevest; pedig hogy szeretem én a paradicsomlevest! Felesleges mondanom, hogy én ezen kívánságnak — kezdetben — „erélyesen“ ellenszegültem és azzal vágtam vissza, hogy vagy legyen anyós és akkor kifelé, vagy nem anyós és akkor maradhat. De hát ilyenkor meg a feleségem is beleszólt, meg sírt és rít, hogy ő is megy, mert kénytelen „magáévá“ tenni az anyja ügyét. Ennél egyszerűbben járt el az anyósom: anyósnak is maradt, meg a házban is maradt. Minthogy pedig e világon egy ebéd sem tart örökké, a mi ebédeinknek is vége szokott lenni és pedig az általam kieszelt azon taktikával, hogy az ételeket csak úgy forrón egymásután lehajtom és aztán ucczu neki ...............de hová? Lássa, lássa uram, roppant nagy bajban vagyok én. Igen, hová meneküljek az anyósom elől ? Az ebédlőben már „nincsen számomra hely,“ tehát be a szalonba. Igen ám, de itt megint a kedves dundusom követ czéljaira adományozott, ércznél maradandóbb emléket emel neki a vallásos és nemzeti nevelés terén. »A buzgóság hazádért megemészt engem« kiáltja ő a zsoltárossal s a felsővárosi templom újítása ismét csak adakozó szivének eredménye. Legújabban pedig, miután az ifjabb káptalan négy kanonokjának évi jövedelmét ezer-ezer forinttal emelte s ezt utódaira való kötelezettséggel a jövőre is biztosította, a két kanonok- plébános és a papnevelőintézeti kanonok-igazgató fizetésének emelésére örök alapitványké- pen Ötvenezer forintot tett le. Íme 110,000 frt az összege e legutóbbi adományoknak ! Ezek a legújabb adatok,) melyeket elhallgatnunk nem lehet. S ezek után nincs benne kétség, hogy püspökünk nemes szive éreztetni fogja szeretetét még sokakkal, jóságos keze letörli majd ezután is a szegények aláhulló könyeit, megvigasztalja majd a reményvesztetteket, felemeli a csüggedőket, segédkezet nyújt városunk fejlődése előmozdításában az intéző köröknek. Hódolattal hajiunk meg e nemes, e nagyszerű adakozások előtt; tisztelettel gondolunk azon szigorú ön megtagadásra, melyet püspökünk életében szemlélünk, mert ime! amit magától megvon, kamatozva nyujtji áldásos keze azt az emberiségnek ; holocaustunk gyanánt gyújtja meg azt a felebaráti szeretet tüzével a vallás és haza oltárain és füstje örök érdem gyanánt száll a magasba föl ! Éljen megyés püspökünk, dr. Schuster Konstantin Ő nagyméltósága! és kérve kér, ne koptassam a szalonbutorokat, mert hisz ezek nem arra valók; különösen ne üljek a kanapéra, mert a vánkosokra hímzett kis angyalkák az ilyen bánásmódhoz nincsenek szoktatva. Az apró kis székekre meg én nem merek ülni, a szőnyegen heverni már csak egyáltalán nem lehet, marad még a hálószoba. Azaz, hogy ez volna az utolsó és anyósom szobájától legtávolabb eső menedékhely — ha! . . . igen, ha az anyósom be nem zárta volna hálószobánk ajtaját, s miért ? egyszerűen azért, mert az nem arra való, hogy napközben ott tartózkodjunk. És mindezt tűrnöm kell én nekem a házi béke kedvéért, és a mi még keservesebb, nincs kilátás a mielőbbi javulásra. Nincs! ..................... Hát már most csak azt szeretném tudni, minek van nekem három szobás lakásom. Ebédlőm, melyben nem ebédelhetek, szalon, melyben angyalkák arra vigyáznak, hogy a kanapéra ne üljek és hálószobám, melyet anyósom hét kulcscsal zárva tart. De végre is, hiába minden, ezen segíteni kell és fogok is; igen azért vagyok én az úr a házban, hogy minden úgy történjék, ahogy én akarom; igen és ha törik szakad, véget vetek ezen gyalázatos állapotoknak, ha mindjárt ............ . . . Hé, te Gyulus hát mit kiabálsz, tán rossz álmaid vannak? Felébredtem! törülöm a szememet, körülnézek nem látok se svigermuttert, se dundust, se három szobát, csak az én édes jó anyámat, ki mellettem ül és törli homlokomról a hideg verejtéket. — Ugy-e fiam rossz álmaid voltak ? Oh, kedves anyám ellenkezőleg, nagyon jó, mert a mit álmodtam, az hála az égnek — nem igaz ! — Monsieur Jules.
