Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-08-14 / 33. szám
Fürdői levél. — Kirándul,is Marillára. — Aug. hó. Azt mondja egy világhírű ember, ki neveléstani munkájában tücsköt-bogarat összehord, hogy „akinek czélja a megérkezés, az kocsin utazzék; akinek pedig utazás a czélja, az gyalog járjon.“ Teljesen igaza van. — Mi azonban, a kiknek nagyon is rövidre van kimérve az idő, tiz napra terjedő utazási időnkből, hogy minél többet láthassunk, — leszámítva a helyszíni bolyongást hegyen és völgyön, — csak Marilla völgytől Anináig gyalogoltunk egy és fél órát. Még fenn voltak az égen a csillagok, s a jótevő éj szelid hatása alatt mély álomba szenderülve, napi gondjairól megfeledkezve pihent minden lény, mikor búcsút vettünk a kedves Gsernától, melynek remek völgyében öt egész napot tölténk. Orsován hajóra szálltunk, hogy Báziásig az Al-Duna magas és meredek sziklahegyektől körülzárt legszebb részeit megláthassuk. Amint a Kazán-szorosba érünk, visszatekintünk még egyszer és utoljára a kedves hegyre: Domogletre, hogy — ki tudja? — tán örökre elbúcsúzzunk egymástól. Ott mosolygott felénk felhőfátyol a alól mintegy visszahivogatva bennünket. Hasztalan iparkodtunk fürkészni az utat, melyen alulról, a völgyekből nem csekély fáradsággal eljutva, meghódították őt, vagy a Hippokrene, Kastalia s a virágokat fürösztő szűz Kyane komor szépségű forrásoknál bájosabb hegyi csermelyt, melyből szomjunkat oltók; —- az irigy hajó egyet fordult, s azóta nem ragyogtatja többé felénk esténkint utolsó sugarait! Végtelenül lehangolva értünk Báziásra. Nem is csoda! A vidék minden költészete eltűnt szemünk elől; egy csúnya porfészket találtunk, melynek nincsenek már hegyei, sem erdődiszei. Semmi sem nyújt árnyékot, sőt ülőhelyül is csak két székvázat kínál a 2. oszt. váróteremben, melyekről kisütöttük, hogy valaha nádszékek lehettek ; manap azonban már csak két faabroncs négy lábon. Mivel az egyiket velünk egy czélra törekvő pályatársunk már elfoglalta volt, nekünk csak a másik jutott. Felváltva üldögéltünk tehát négy kegyetlen órán keresztül, s mondanom sem kell, hogy addig a többi utas álldogált. — Megfogadtuk; soha Báziáson ki nem szál lünk többé! Oraviczáról reggel indultunk Marillára kocsin; de ezt nem ajánlom senkinek. A ki teheti, okvetlenül gyalog menjen! Sajnálnunk kell a szegény lovakat, a mint kínos lassúsággal haladnak 180 méter magasságra s másfél órai út után le a völgybe; holott a magas hegyiút alatt széditő mélységben fehérlő pompás gyalogúton ugyanannyi idő alatt, a fenyvesek hűvöst és kellemes illatot lehető lombjai alatt sétálva beérhetünk. Marilla-völgy igen szép hely, csupa fenyvesekkel boritott magas hegyektől környezve. Csak az a kár- hogy a szűk völgy hidegviz-gyógyfürdő-épületét kivéve, a többi apró villákról ép’ a közel eső fényű, fáktól nem láthatjuk a hegyeket. Levegője kitűnő, séta utai igen gondozottak, a nagy tisztaság meglepő. Egyszóval olyan egy hely, melynek szép jövője van. Miként az előttem fekvő „Kurliste“ mutatja, máj; 22-diktől juh 10-dikéig összesen 233 vendége volt, igy tehát még eddig nem igen látogatott. Azt hiszem, elég is azt egyszer látni annak, a ki nem gyógyulást, csak pihenést és szórakozást keres. Mert hát szeretem a pontosságot meg a rendet magam is; volt idő, mikor csöngetésre keltem, feküdtem, imádkoztam, dolgoztam és étkeztem; sokan vagyunk, a kik tiz hónapon át csöngetésre dolgozunk még mindig: de már vakáczióban, mikor az a fáradt lélek és test nyugalmat és némi kényelmet keres, — őszintén megvallom, — ki nem állhalom a csöngetyű szót. Lám Álom is, méreg is. Sokan próbálták már meghatározni a szerelmet, de hogy valakinek sikerült-e helyes defmiczióját adni, én nem hiszem. Egyik azt mondja, hogy a szerelem egy álom, amolyan tündér képeket mutogató, mely a mint jött, olyan könnyen el is röpülhet; — a másik azt állítja, hogy méreg, mely csak ölni tud, de gyógyítani nem. Most már igazodjék el rajta az ember. Ha elhiszem, hogy álom, akkor megtagadom azt a tételt, hogy változhatlan és örök, melyeknek igazságáért szintén sokan síkra szállottak már. — Ha pedig a méreg féle definicziót irom alá, akkor el kell hinnem, hogy a szerelem mindig öl, mert hát a méreg mindig ezt teszi. — De hát akkor hol van a boldog szerelem, amely menyországot tár elénk? Hol a hiv szerelem, mely életet ad és megifjit? Legjobban megközelítjük az igazságot, ha a kettőt együvé veszszük. Álom és méreg. — Boldogít, de meg is ölhet. Ekképen nyilatkozott volna szegény Fehér Józsi is, ha megkérdeztük volna őt, mikor az a fekete szemű Pintér Lidi elvette az eszét. — Bizony úgy érezte ő néha, mintha egy szép álom játszanék vele, mikor úgy esténkint el-el nézte a csillagos eget, a melyről ezernyi változatban a Lidi pajkos szemei tekintettek le rá, biztatva, mosolyogva, mintha mondanák: — „a te kedvedért ragyogunk mi ilyen fényesen, gyere, közelíts felénk, hiszen nem vagyunk mi olyan elérhetetlenek.“ — Hát mikor vasárnap délelőtt ott ült a templomban s vele szemközt a lányok sorában a legszebb lány, hogy érezte magára szakadni a menyországot, szegény fiú. Ha hallotta a Lidi hangját, azt hitte, hogy angyalok szálltak le a földre, s csak alig mert felpillantani, nehogy megzavarja őt, a kit elhallgatott volna Ítéletnapig. Dehogy értett valamit abból, a mit az öreg tisztelet.es nagy komolysággal hívei szivére kötött, ő csak azt értette, azt tudta, hogy Lidit szereti, csak egy létezett előtte, Lidi. De ha kijutott neki az álomból, kijutott a méregpedig Marillán csöngetnek ám! Az első csöngetés jeladás a készülődésre; a lassúbbak indulhatnak a fürdő-épület felé, mert csak ott lehet étkezni, — mellesleg megjegyezvén, — a fürdőorvos konyhájáról. Egy órakor van az ebéd. Az étkezés közös. Mindenki siet pontosan megjelenni, különben meghűl a leves ; pedig jól esik ám a meleg étel ott, hol az ember júliusi reggeleken rémségesen didereg. Amint a fürdővendégek elpárologtak körünkből, megszólítottuk az egyetlen pinczért, hogy hát mi is ennénk tán valamit? Ő azonban illő részvéttel konstatálja, hogy itt ugyan kapunk bort és sört; de enni nem. Jó lesz azonban — tanácsolgatja jóakaiólag, — ha várunk két óráig, ha majd a betegek megebédeltek már, — mert addig a csavargó publikum egyáta- lán szóba sem jő, — a maradékból mi is kaphatunk; de akkor is a doktor úrnál kell elébb 1 fit 60 krért étkezési szelvényt váltanunk. — „Ajánljuk magunkat; köszönjük a tanítást!“ Látván a fönnevezett jó indulatát, igen kértük őt; adjon nekünk egy kis útbaigazítást, merre találhatjuk azokat a szebb pontokat, a melyeket némely vasúti állomáson, mint pl. a bpesti indulóház 2. oszt. várótermében „Marilla völgy és környéke“ czimen képekben szemlélhetünk! Melyeket? — kérdé ő. Pl. a „Fontina Banje forrást.“ — Jaj kérem, az nagyon messze van innen. Hát a „Zsitin-hid“ ? — Azon át tetszenek majd menni, ha Anináról Oraviczára utaznak vasúton. Hát az „Ocu Beului vízesés“ ? — Az legalább két órányira, van innen. És a „Szokolár rom“ ? — kérdjük tovább. —- Oda csak kocsin lehet menni, s megtart 3—4 óráig. — Nini, — jegyzi meg egyikünk, — csakugyan! — hiszen ide is vannak a kocsik rajzolva a rom mellé; nem is vettük észre! A „Deák magaslaton“ átjöttünk, a „Coronini forrás“ és „Minis völgye“ szintén messze van. Így történt, hogy nem láttunk semmit abból, a mit látni akartunk. Menjünk Aninára! A helyett, hogy a drága kocsi után jártunk volna megindultunk gyalog keresztül a hegyek tetején, és jó öt negyed óra alatt beértünk egyenesen Aninára. Nem éreztük a fáradságot tán azért, mert a legszebb panoráma szórakoztatja az utast. Hányszor kiáltottunk fel elragadtatásunkban azon a helyeken, a hol mi örömet, nyugalmat és békét találtunk, mig a szegény bányamunkás nehéz verítékkel a mindennapi kenyérért fáradozik ! Nem is lehet bizonyos költői megindulás nélkül szemlélni az olyan helyet, mely csekély területen a föld minden szépségét egyszerre tárja elénk. — Nem szólva azokról a szegény sivár lelkekről, kik a legszebb alkotásit hegyekben is az anyagi hasznot keresve, nem vehetik észre a hegymászás érzéki élvezetével szükségkép összekapcsolt ama szellemi gyönyört, melyet azoknak már csak látása is nyújt. Valahol olvastam, hogy Írországban éles hegycsúcsok emelkednek, melyek nap- leáldoztakor még fénylenek. Az angol czukorsüvegeknek nevezi azokat; az irnép aranydárdáknak. Hát nem szépen nyilvánul itt a külömbség egy szegény kalmár lélek és egy benső költői kedély között? Anina mély völgykatlanban fekszik. Amint az utolsó magaslatról egyszerre feltárult előttünk, önkénytelenül megállottunk, hogy néma meghatottságunkban szemlélhessük egy ideig, a „mindenség ünnepét.“ Midőn később lefelé haladva a boldogságról beszélgetőnk, mely az ily természeti szépségekkel ékeskedő táj lakóinak osztályrészül jutott; egyszerre csak sajátszerű zene szokatlanul bús melódiája riaszt föl bennünket. A magasból le zengő édes bús dallamokat nem először hallva, ráismertem az aninai bányászok jeles zenekarára. Pedig nem a hymnust és a szózatot fújták most, mint tavaly jul. 19-dikén a temesvári kiállítás megnyitásán, mikor boldogult Barossunk pavillonukba be- és onnan bői is. —■ Mikor Lidi más legénynyel nyájasan beszélt, vagy vasárnap délután a korcsmában mással tán- czolt: — akkor belecseppent a szive közepébe a méreg s érezte, hogy mindig jobban és jobban marja s ilyenkor a szegény fiú olyan boldogtalannak érezte magát. — Lidi, miért bánsz igy velem ? — kérdezte az úton, mikor hazafelé kisérve a tánczból. — Talán már nem is szeretsz ? A fekete szemű lány nevetett. — Bolond vagy, Józsi. Hát azt akarod, hogy mással ne is beszéljek, csak veled? — Azt akarom. — No hát én meg azt nem teszem, mert kinevetne az egész falu. Már pedig nem szeretnék úgy járni, mint a Kis Marcsa, a kire mindenki nevetett, mikor a Biró Jancsi ott hagyta. Egyet mosolygott, aztán ott hagyta a bámuló fiút, az utcza közepén szerelmes szivével, nehéz terhével. Az csak nézte, nézte, mint csukódik be a kis kapu, mint tűnik cl azon az ő csillaga, — aztán elborulni látta a csillagos eget. — Alig tudott haza bandukolni, ahol leült az utczai kis padra, két kezére hajtotta a fejét s elgondolkozott hosszan, hogy még a hajnal is ott találta. Nehéz szívvel ment ki másnap az erdőre, olyan furcsának tetszett neki, elhagyni ma a kis falut, pedig hát mindennap igy tett. De ma mégis nehezebb volt, mert azzal a határozással ment el, hogy addig, mig kint a munkáját el nem végzi, nem jön haza, a mi pedig két-három napnál alig lesz hamarább. Mit csinál ő addig a szivével? — Annyi ideig ne lássa azt, a kit mindig szeretne látni? Csak csitilgatta, csak biztatgatta a szivét, hogy majd el múlik az a pár nap, nem a világ az, aztán addig is álmodozhat róla, azt nem tilthatja el neki senki, még a távolság sem. Esténkint, munkája végeztével, el-el ült egy-egy bokor alatt s nézte a csillagos eget, hallgatta a levelek halk zümmögését, a melyek mind róla beszéltek, kivonult kíséretével; de azért valamint akkor, úgy most is szivem mélyéig hatottak azok az akkordok. Sőt búsabban is szóltak tán, mert két bányász-társukat temették. Ünnepélyes lassúsággal haladt a fáklyás gyászmenet a kereszt után lefelé a hegyről, mikor megpillantottuk azt. — A koporsókat ingadozc léptekkel kisérték az elhunytak kedvesei; s tudja Isten ! — hány gyámoltalan élet örömét, vigasztalását és támaszát kisérték ők az elhunytakban ? — Elragadtatva a fájdalmas meglepetéstől, eltakartam ar- czomat; s csak akkor tértem ismét magamhoz, mikoi azok az andalító dallamok valahol a stájerlaki temetőnél végkép elhaltak. Egypár nap előtt a dahomey-i amazonok kacza- gására azt a megjegyzést tette valaki előttünk, hog; Afrikában csak úgy nevetnek, mint minálunk; s ina nemsokára rá Aninán tapasztaljuk, hogy bizony it is csak úgy sírnak az emberek, mint mi. Hiszen ez & paradicsomi szép vidék, a hol azt hinné az ember hogy a fájdalmat és bánatot nem is ismerik, csak éj; oly Kis része a földnek, mint Vácz; a földön pedig . nincs öröm, melyet ne zavarna az elveszthetés félelme de annál több a fájdalom, melyre vigasztalást itt hasztalan keresünk. J\ CSARNOK. A gorombaságról.-— Csevegés. — Irta: ZErr^re. Sokat vitatkoztak már arról, hogy mi a gorom- i baság. Erény-e vagy szerencse? Azt hiszem, mind t kettő, vagy talán annál is több. Oly erény a világon mely tulajdonosának szerencsét hoz. Ebben senki sen kételkedhetik, mert a gorombaság az igazsággal rokon- i ságban van. A gorombaság vászonruhába bujtatotf igazság. Az őszinteség oly módja, mely semmiféle nevelésben nem részesült. Minél kevesebbet vetkőzött k >í az ember természeti állapotából, annál több benne o gorombaság. Csak a finomított életmód, a növekvő kulturális műveltség szorítja ki a gorombaságot. Ho u mér verseiben, vagy az ókor és újabbkor költészetének bármelyik munkájában találkozunk a különféle gorombaság nyomaival. A gorombaság nyelve a pofon. Gormoz pofom vágta atyját, hamis eskütétel miatt. Erzsébet angol királynő bájos kezeivel legyintette nyakon kedvesétíh Essex grófot, Algírban egy bey megpofozta a francziar- követet, Frangepán Kristóf Szalkay László esztergonr érseket a horvátbáni kérdés vitatkozása közben arczui ütötte, az utóbbi időben Gonstans miniszter Lauu képviselőt a kamara nyílt ülésében rágalmazás miatl kétszer fölképelte. Valóban a pofonokhoz egész világ- történelem fűződik. A pofon a gorombaság őszinte nyilvánulása, oly törekvés a valódi gorombaság eléréséhez, mely által valamely tárgygyal bensőbb érintkezésbe jutunk. A pofon még manapság is a legtökéletesebb és könnyen érthető nyelv. Vannak egyének, kil más nyelven nem tudnak beszélni és vannak egyének kik sajnos, más nyelvet nem értenek. A pofon ugyanaz a gorombaságban, mint a csői a szerelemben, csakhogy mig a szerelmes halk ezuppa- nással csókol, addig a goromba ember nem éppé: csendes czuppanással pofoz. Valamint a gorombasáj - a mai világban erőszakkal lép fel, nem úgy mint ; szerelem: éppen úgy becsesebb a pofon a csóknál, mert őszinteség nyilvánul benne, s mert inig Júdás- csókok napirenden vannak, addig Júdás-pofonoka- .. nem ismerünk. tőle hoztak neki üzenetet. — A fülemüle dalában az ő hangját vélte felismerni, a mely szerelmesen szólt' s hozzá; — a csillagokban az ő szemeit látta, melyek- -e bői a menyország ragyogott szerelmes lelke felé. Egy délután egyik társa, a ki épen a faluból érkezett meg, megszólította a csendesen elmerengő legényt. — No, Józsi, újságot is hoztam. Azt gondolom téged érdekelni fog. A Pintér Lidi estére tartja a kéz xf fogóját. Csak kiesett a fejsze a kezéből, aztán állt ott so - káig mozdulatlan, könybe lábbadt szemmel. — Úg _C kellett megrázni, hogy felébredjen eláléltságából. Akkor meg egyszerre elkezdett haladni kifelé a erdőből, őrült gyorsasággal, hiába kiabáltak utána — futott — futott egyre kiabálva kétségbeesett hangon — Lidi, Lidi! Tövis összetépte a ruháját, ágak belékapaszkod ■ o>i tak, meg-mégbotlott egy-egy kiálló kőbe, de ő csa futott rogyó inakkal, fogyó lélekzettel. — Lidi, Lidi! Már ott a falu tornya, ni, hogy játszik rajta búcsúzó napsugár, már a házak is látszanak, néme lyiknek ablakában már a mécses ég; — egyszeri' megcsendesül a harangszó, el-elkap a szél egy-eg; hangot belőle; a szaladónak úgy tetszik, mintha az mondaná: — „siess, siess.“ Még jobban neki iramodik. Nem lát semmit, nen tudja, mit akar tenni, csak azt hallja folyton, hog; ma lesz a kézfogója-. Azon neki ott kell lenni ... Elérte már a falu határát, csak még egy kis erő aztán ott lesz a hűtlennél, a ki ma akarja tartani ; kézfogóját, mással. De nem bírja tovább. — Lábai megtagadják ; szolgálatot, alig bir lélekzeni már, összeesik mint cg; léleknélküli fa, de még ott a földön is susogja : — Lidi, Lidi! Bizony a szerelem álom is, méreg is. Boldogít menyországba visz, de meg is ölhet. g—.
