Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-02-01 / 5. szám
XIII. évfolyam. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ I-: a, Ö F B Wt IC T i: SB A au: n egy ed é v re I fid. .> O k r. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 1<> kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky ház.) SXFKBi FSZ'S'lYSF«.; FS Eí 3 4 ])«>]! I V ATA 1, : Vácz, Gasparik-ulcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza. Bérment eilen leveleket nem fogadunk el jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. \ .v i l 1-1 é r : sora............................................................SO kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. A fényűzésről. Sokat Írtak már ellene; sokan nyögnek a terhe alatt és még többen kidőltek már miatta. Mert nemzeti hibáink között, — a melyek pedig szép számmal vannak — a legnagyobb az, hogy többet szeretünk mutatni, mint a mik tulajdonképen vagyunk. Sajnos, hogy ennek oka legtöbbször nem az egyénben fekszik, hanem abban a körülményben, hogy attól, ki egy bizonyos állást foglal el, — mondjuk — akármiféle körben, megköveteli az a bizonyos kör, hogy, mint mondják, állásának megfelelően viselkedjék. Hogy mily viselkedés lenne egy bizonyos állásnak megfelelő, ez az, a mit rendesen bő mértékkel mérnek nálunk legtöbben. Nem akarunk összehasonlításokat tenni. Nem nevezünk meg bizonyos állásokat, melyek hasonranguak pl. egy németországi hivatalnok, kereskedő, vagy földbirtokos állásával, hanem csak utalunk arra, hogy figyelje meg bárki azt a német, vagy olaszországi hivatalnokot, kereskedőt, vagy akár földmivest, él-e az olyan luk- szussal, mint a hasonló állásban levő mieink? Soha. A művelt nyugati államok lakosai csak egyben fényűzők : a takarékosságban; mi pedig mindenben takarékosak vagyunk, csak a fényűzésben nem. Nézzük csak a kis hivatalnokokat. Amint pár száz forintot örökölnek (mert szerezni nálunk nem divat) szőlőt és pinczét szereznek maguknak. Ez igen szép dolog. A bornak kétszer annyi ára van, mint a búzának: hanem az a bor, ami abban a szőlőben terem, nem kerül a piaczra, vagy igen ritkán, mert vannak jó barátok fölös számmal, — a mig a pinczében tart — ezeknek nagyon izük a jó borocska. Néha-néha kerül egy túszt is, melyben X. Y. szőlőtulajdonos és hazafi, kitűnő házigazdánk meg lesz dicsérve. Kitűnő házigazdánk lelkesülten koczint; meg van hatva, jövő vasárnap már valami harapni valót is ad a borocska mellé. A jó barátok hatványozva szaporodnak, mig egyszer a harapni való is elfogy a pinczé- vel, a szőlővel, meg a jó barátokkal együtt. Figyeljük meg a földbirtokosok nagy részét. Ezek sem szereznek, hanem inkább házasodnak. A vendégeskedés meg mindig járja. Igaz ugyan, hogy az adóvégrehajtó is gyakran jelentkezik. Szakszerű dolgokról, magasabb eszmékről ezen vendégeskedés alkalmával ritkán kerül théma, hanem a tréfa, az annál jobb izü, minél drasztikusabb és az az igazi gyerek, aki egy mondásával asszonynak, leánynak pirt hajt az ar- czába. A beruházásra ritkán telik, hanem a felruházásra aztán annál inkább. Dajka nélkül nem lehetnek a gyermekek ; zongorázni muszáj a kisasszonyoknak; az egyszer használt báli ruhát nem veheti fel többször a kedves kis pisze, mert »mit mondana a világ?« Helyesen Írni, azt nem tud a kisasszony; varrni, főzni épen nem tanul, mindaddig, mig kénytelen lesz megtanulni, hogy kenyeret keressen vele. Kereskedőink restelik a saját foglalkozásukat és irigy szemmel nézik a hivatalnokot, a kinek — szerintük — pompás dolga van, mert csak öt órát tartozik naponkint dolgozni, holott őket egész nappal üzletükben tartja, de azt nem gondolják meg, hogy az a hivatalnok még olyan fizetést sem kap, a mely annak az öt órai munkának megfelő volna s meghozná kamatait annak a szellemi tőkének, a melyet az a hivatalnok a pályájára való előkészülettel szerzett. És hogy a tisztviselőkre is rátérjünk, hát még ezek szeretik a fényűzést. Az asszonynak már migrainje és kontói vannak ; hogy melyikből van több, azt bajosan lehetne kiszámítani. A kisasszonynak ruhái sokkal változatosabbak, mint a papa erszényének tartalma. Az urficska szintén a papa tárczájába nyúl és pedig sokszor, mert az ősi név, az ősi czimer megkívánja a költekezést. Szép leány, czigánv, pezsgő, billiárd járja. És ebből származik az a sok bolonditás és bolondulás, a melyet profán nyelven férj, vagy feleségvadászatnak nevez a közönség. Persze senki sem láthat a mások zsebébe és ennélfogva úgy a háziasszony, mint a vőlegény meg van róla győződve, hogy szerencsét fog tenni. Ez a »műkifejezés« azt jelenti nálunk, hogy a rengeteg adósságok gordiusi csomója egy házassággal kellé vágassék. Ezzel az elmefutatással korántsem czélozzuk azt, hogy egész társadalmunk reális alapokon épüljön, mert az lehetetlenség; hisz százados bűnöket nem lehet egy nap alatt kiheverni; hanem elégnek tartjuk, s megjutalmazva érezzük magunkat az által, ha e czikkecske elolvasása után lennének olyanok, a kik egy kissé gondolkoznának felette. Városi közgyűlés. A múlt vasárnap (január 25-én) délután 3 órára kitűzött városi képviselő-testületi közgyűlés élénk látogatottság mellett folyt le. A tárgysorozat némely pontjainál olyan heves viták és szóváltások merültek fel, hogy az elnöklő polgármesternek teljes erélyére volt szüksége a rend fen tartására. Sok volt a kényes természetű kérdés, elvi jelentőségű dolgokba személyi tekintetek is vonattak bele s bár az ellentétes álláspontok kibékitésére s összeegyeztetésére a közvetítő indítA „Yáczi Közlöny“ tárczája. Válasz egy boldognak Ajárlva DD. 33.-nak. Oly rég idő, hogy elhangzott dalom*) S még felrezeg szivednek rejtekén ; Visszhangot ád fájó érzelmeken, — Csak hallgatám ... és im’ megismeréin. A dal bár ott a szirten megtörött, Visszhangja még is hozzám visszatért: Elérte czélját kisded énekem ; Habár haragból fonsz reá babért. — A könnyű volt vezérlő csillagom Bús életemnek fejlő hajnalán, Habár az élet nyújt elég tövist S a szenvedés hű dajkáló anyám : Azért, hidd meg, irigyed nem vagyok, Nem irigylem bájjaltelt kincsedet; Szerelmem ott csüng az oltár kövén ! A sár nem kell az égi gyöngy helyett ! — Tudod miért szállt hozzád énekem ? Hogy túlkiáltsam büszke kis dalod**) S ne hallja meg az ifjú nemzedék, Hogy elvedet ily könnyen elhagyod, Ne hallja meg az ártatlan sereg, Amelynek ajkad Istent hirdete ; Ne mondja azt, hogy »im’ a hittanári . . . A kéj-gyönyörrel szól most éneke !« — Tudod miért szállt hozzád énekem? Hogy azt ne kérdje minden kis gyerek, Amit én most — ne öntsd reám epéd ! — Amit én most megkérdeni merek Mi az igaz? mit akkor hirdetél, Mig vergődő szíved’ talár fődé. Vagy az, mivel ajkad most kérkedik Belé merülve földi élv közé? — Az eskü szent, te legjobban tudod ! A férfi szív megtartja, mit fogad. — *) »Víiczi Közlöny« IS88. decz. 2. **) Váezi Hírlap« 1SSS. nor. 25. De melyik az, mely szívedet köti ? Te kétszer is lekötted önmagad. Az-e a szent, mely akkor hangozott., Midőn szived az Úr szolgája lett? Vagy az, melyet a csókrakész ajak »Ten holtodig és holtáig« lehelt? — Csak idd az élvek édes mámorát! Én nem töröm szét drága kelyhedet. Oh csak ne nyújtsd ifjú ajkaknak azt, Kiket vezérelt egykor szellemed. Kiköthet tőlem kisded csolnakod ! — Enyémet hajtja bár a fájdalom — Evezz »az élet zajló tengerén« A révparttól nem űz el kis dalom. Minden csillag ragyogjon oh feléd ! Legyen tied minden nyíló virág ! Eledbe rakja összes kincseit, Amit csak adhat a dicső világ! Mig hűtlennek kiált a néma múlt, S az Ég nem ad lelkednek bő kegyet: Ne szólj ! ne szólj ! hiszen le is tudod : Érző szíved boldog soh’ sem lehet. — Révész István. A kicsik története. Irta IDorcsálr Dezső. Az égen nehéz fellegek mutatkoznak, melyek las- sankint elborítják a látóhatárt. Az egész pusztán nem látható egy ember sem : mindnyájan otthon vannak jó, meleg szobáikban. Egyik béreslakban két kis fiú készülődik, hogy iskolába menjenek. — Péter! siessetek, szólt az anya megcsókolva két gyermekét, nehogy útban találjon a vihar. A fiúk megfogadták a mit anyjok paracsolt, sietve mentek az alig félórányira fekvő faluba, hol az iskola volt. Alig értek a tanodába, már a hó nagy pelyhek- beri kezdett esni s erős szél fútt.- No fiúk, miért jöttetek ily későn ? kérdi a tanító a gyermekeket. — Fiát kérem alásan, szólt a nagyobbik, Péter, vártuk még a nagy felhők elvonulnak. A Kovács-fiúk voltak a legjobb tanulók az iskolában s azért a tanító szívesen megbocsátott nekik elkésésökért. Délben a gyermekek nem szoktak haza menni, hanem a tanítónál költötték el magokkal hozott, szegényes ebédjüket. Délután igy szólt a tanító; „Péter és Pál nézzétek a havazás csak nem akar elállni; ne menjetek haza, aludjatok nálam.“ — Nem lehet, felelt Pali, a kisebbik ; ha nem elég korán jönnénk haza, akkor megverne apánk, azután meg jó anyánknak nagy szomorúságot okoznánk. A fiúk tehát elindultak, a tanító jó darabon elkísérte őket. A hó erősen esett. A fák meggörnyedtek alatta. Az utat is befútta, alig lehetett benne menni. A tanító nemsokára elvált s a gyermekek karon fogva folytatták utjokat. — Jaj Pali, szólalt meg Péter, hátha kikapunk otthon, sokáig maradtunk a tanító úrnál! — Ne félj bátyám, válaszolt a másik fiúcska, majd megvéd jó anyánk, tudod ő szokott megótalmazni, ha apánk bántani akar. — Mily jó volna most melegen lenni. — Már nem messze lehetünk, mert régen megyünk. De bizony az útnak nem akart vége lenni. Kikérdezték egymástól a leczkét, beszéltek azokról a gyermekekről, kiknek nem kell ily messzire fáradni és több efél érői. Az idő mull, de az útnak végére nem jutottak. Pali eltévedtünk! Szólt ijedt hangon Péter kezébe fújva. A felelet a szél süvöltése volt. . . . — Gyerünk gyorsabban, folytata, és siettek. A szél szemközt hordta a havat, de ők lovább- tovább mentek. i
