Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1889-03-24 / 12. szám
XI. évfolyam. 12. szám. HELYI É $ VIDÉKI É R D E KÜ HETILAP. M Előfizetési ára: évnegyedre ..........................1 frt 30 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület.) Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilt-tér: sora ..........................30 kr Bélyeg illeték minden beiktatásnál . 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők) Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentellen leveleket nem fogadunk el. Tűrhetetlen állapot. Azok a milliók, melyeket Magyarország a népoktatás emelésére áldozott, hasznosan befektetett tőkéjét képezik az államnak; oly részvények ezek, melyek évről-évre jelentékenyebb szellemi osztalékot szolgáltatnak — kultúránknak. Az oktatásügynek a törvényhozás által történt rendszeritése, mintegy varázsütésre eloszlatta a népnek balitéleteit és kiemelte a szellemi korlátoltság azon undok posványából, melynek medrét az ősök orthodox politikája ásta meg a népnek romlatlan szivében. Még alig két évtizeddel ezelőtt hol volt Magyarország az oktatásügy terén? Parlagon bevert a nép szellemi kapitálisa. Csak itt-ott, mint egy oázra a sivatagban, lehetett egy-egy iskolának csúfolt műhelyre akadni, melyben az Írni és olvasni tudó mester a kaptafa mellett oktatta, silány ismereteire az önként jelentkezett gyermekeket. Persze, ebben az időben oly ritka ember volt az, ki annyira vitte, hogy a nevét oda tudta kaparni, mint a milyen ritka manapság az az utolsó magyar lazaróni, aki üres idejében nem olvas újságot. Amióta azonban az állam vette kezébe a népoktatásügyét, az iskolák száma egyre szaporodott és ma alig van széles e hazában község, melynek igényszerüleg berendezett népiskolájában kvalifikált tanitó ne oktatná a csemetéket az elementáris ismeretekre. A közoktatásügyi kormány erélye törvény- szerű iskolák felállítására kényszeritette a felekezeteket is s a hol ilyenek felállítása anyagi akadályokba ütközött, jelentékeny segélylyel, vagy államilag felállított népiskolák által igyekezett a nép nevelés útját egyengetni, fenntartván természetesen a felügyeleti jogot. És ha mindamellett oktatási mizériákról szólhatunk azt csakis egyik-másik felekezeti iskolára vonatkoztathatjuk. Az 1876. évi közoktatási törvény világosan előírja azon kellékeket, melyek egy korszerű iskola fenntartásához okvetlenül szükségesek. A többek között súlyt fektet e törvény az iskolaépületek higiénikus állapotára is. Az evang. templom szomszédságában lévő rozoga épület, melyben az izr. statu s-q u o hitközség népiskolája van elhelyezve — városunkban e g y e s-e g y e d ü 1 látszik daczolni a törvénynek most érintett intézkedésével. Mindenre alkalmasabb ezen ósdi épület, csak éppen iskolára nem ; és igazán a csodával határos, hogy ezen iskola s z e m- beszökőbb százalékkal nem szaporítja ajár ványok statisztikájának elszomorító számait. A tantermek düledező falai között rettegve ülnek szerény fizetésű tanítók, minden perezben félve az összeomlás veszélyétől. A mély csendet állatok bőgése és a szárnyasok kínos rikácsolása töri meg, mely az udvar közepén felállított v á g ó- hídról hatol be az ablakok és ajtók a r a s z- ny'i széles résein. De mindez hagyján! Az udvar sarkában diszlenek a szabadon hagyott pöczegödrök, melyeknek miazmás levegőjét a tantermekből üdülés végett kibo- csájtott gyermekek szívják magukba. Megkíméljük olvasóinkat ezen iskola mizériáinak még részletesebb leírásától, hiszen: sa- pienli sat! Nem akartuk városunk ezen szeny- nyesét a piaczra vinni; takargattuk eddig, amennyire lehetett, annyival is inkább, mert azon mozgalom után, mely a status-quo hitközség kebelében egy újabb korszerű iskola- épület építése iránt a múlt évben megindult, azt reméltük, hogy ezen égető szükségként nyilvánuló hiányon végre segítve leend. Úgylátszik azonban, hogy a lelkesedés lángját ezen derék uraknál is elfojtotta az indolenczia és egyebet sem tudott produkálni, mint azt a tégla halmazt, mely a templom udvar sarkában emlékeztet a szalmatűzre. Miután a tapasztalatok azon meggyőződésre vezettek bennünket, hogy e bajon csak is az állam erélyes beavatkozása segíthet: a status-quo izr. hitközség józanul gondolkodó jelentékeny számú tagjainak határozott kívánságára a megyei tanfelügyelő úr figyelmét hívjuk fel e tűrhetetlen állapotra. Dixi et salvavi animam meam ! Báláinkéi1. Bucsú-szó Meiszner Edének, a váczi önkéntes tűzoltók elhunyt osztály-parancsnokának ! Feledhetlen bajtár sunk! Váratlanul, mint a villámcsapás, lepett meg halálod hire. A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Csak pereznyi csend . . . Csak pereznyi csend, rövid megnyugvás, Szivemben mit most érezek ; Felzaklatolt kedély nyugalma Sokáig tartó nem lehet! Nyugodt vagyok, mint messze tenger Kitörni kész vihar előtt, Nyugodt vagyok, hogy újra űzzön A sors engem, a szenvedőt. Ha vétkeztem, meg is szenvedtem, Űzött a lelkiismeret; Sötét felhők ijesztő képe Olt lengett a fejem felett. Nem is fáj, hogy sokat szenvedtem, De az, vigaszt hogy nem lelek, Ez az, mi bántja gyenge szívem, Ez az, mi bántja lelkemet. Sáli. Spongyát rá! Irta : GAZSI. Még tejfeles szájú diák, de nagyon vállalkozó szellemű fiatal ember voltam, midőn egy kis vidéki színtársulat telepedett le X városban s a helyi érdekű lap szerkesztője felkért, hogy ideiglenesen álljak be színházi kritikusnak kézbesítve egyszersmind a szabad jegyet a támlásszék elfoglalására. Tetszett az eszme, de nagyon meglepett, hogy ily hivatalt bíznak reám. Kétkedve néztem a szerkesztőre, ki vezérczikk-, tárcza-, csarnok-, közgazdasági- és hirdetés iró volt egy személyben, s vártam még valamit. Megértette kérdő pillantásomat s rövid utasítást adott arra nézve, hogy mint járjak el s rám tukmált fontos, de kényes szerepben. — Szivemre kötötte, hogy akármilyen banda-banda kritikákat irok is az előadásokról, az a fő, hogy minden előadástól el legyek ragadtatva s a közönséget, ha nem érez velem együtt, jól ledorongoljam. Ez nekem elég volt. Fejemet ezentúl magasabban hordtam, öltözetemre egy kissé nagyobb gondot fordítottam, hajamat művészileg felborzoltam s egész aucto- ritássaf foglaltam esténként kijelölt támlásszékemet ...... A rizsport és pirositót nem kímélő primadonna jól festett a színpadon. Csábos mosolyai megmérgezték gyúlékony szivemet s a legügyetlenebb alkotásairól is elragadtatva szóltam. Dalait és hangját, habár tönkre tették hallásomat, agyondicsértem. Megtettem őt „csalogányának, „ezüst szavú fülemilé“-nek csak azért, hogy a mosolyokra némileg méltóvá tegyem magamat. Felvonások között a kulisszák mögött gratuláltam a fényes sikerhez habár sokszor csak egyedül tapsoltam; elhalmoztam bókjaimmal, melyekért ezután ő sem maradt adós. Ellátogattam a próbákra s mint valami szakavatott műértő belekontárkodtam a rendezésbe s még a kardalosnők pozituráin is találtam valami igazitni valót, ha valami szemre való jelenségek voltak. Látszólag szívesen fogadták figyelmeztetéseimet s mindent kedvem szerint alakítottak talán azért, hogy szebben szóljon róluk a kritika, illetőleg féltek az én „közvéleményem “-tői. Tilda nagysád — igy hívták az említett kis pri- madonát — nagyon jól énekelhetett néhány évvel azelőtt, de akkor már hangja igen gyakran csütörtököt mondott. Nagyon ügyesen játszott — nem ugyan a színpadon — hanem a szivekkel s mi tagadás, befészkelte magát az én szivembe is. Csak az a hibája volt, hogy irtózott a tanulástól, mint az üres zsebű udvarlótól A tanulás ugyan részemről is elvesztette ázsióját, mert az egyre közelebbi viszony annyi gondot és foglalatosságot adott, hogy lehetetlen volt iskolai dolgokkal bíbelődnöm. A zsebem, mely ezelőtt is nagyon vékonyan volt dotálva, egyre soványabb lett, habár minden keresetforrást megmozgattam s talán sohasem kellett oly sok mindenféle kiadást födözui atyámnak, mint ezen évben. Előrelátható a krach . . . Tildának már bizalmasabban nevezem öl kedvében iparkodtam járni. Minden fellépéséről reklámot csináltam, megtettem szeráf hangúnak és a tündéreket hozza képest kis — Miskáknak nyilvánítottam. Nem vakmerőséget találtam ezen túlságos idealizmusban, de azt az elvet vallottam, hogy a közönség, midőn minden alapot nélkülöző bírálataimat olvasta, holmiféle nagy fülű állat nem épen kellemesen hangzó nevével tisztelt meg, de Tildikám mosolya és csattanós, édes csókja elfeledtcttek velem mindent. Pardonne! Most veszem csak észre, hogy menynyire eljár a szám, már többet is elmondok, mint a mennyit akartam. Még csak azt fecsegem ki, hogy Tildikám jutalomjátéka mily pech-be sodort. Már jó eleve figyelmeztetett a kedves, hogy nagyon röstelné és jó hírneve csorbát szenvedne, ha jutalomjátékáról koszorútlan kritikát kellene olvasnia. Fűhöz, fához kapkodtam, hogy mitevő legyek. Végre megkönnyebülve ragadtam meg az egyedüli mentő eszközt. Becsaptam az órámat és gyűrűmet, mert téli kabátom akkor már tanulmány úton volt s örömmel vártam az érdekes estét. A legközelebbi tudósításomban azután mindenki olvashatta, hogy az ezüst szavú csalogány dallamai j fölötti rendkívüli elragadtatás az időnként kitűnő taps- I ban és két művészi kivitelű, igazán értékes rózsa és I kamélia koszorúban nyilvánult. Ez már Tildikámra nagyon kellemesen hatott s nem is maradt érette adós. Bájos mosolya, hamiskás ' pillantásai, meleg kézszoritásai stb. kárpótolták vesztc1 ségemet. Néhány nap múlva az X-i lap t. szerkesztője magához hivatott. Megszeppentem, mert éreztem, hogy hiba van a kréta körül. A szerkesztő úr felborzait haja, kikelt arcza, szikrázó ' szemei, idegesen mozgó ajkai kétségbeejtettek s önkéntelenül visszatántorodtam. Megálljon! —kiált rám dühösen. Bocsánatot kérek! — hebegém ájuldozva. Semmi bocsánat, maga tönkre tette lapomat, beszennyezte becsületemet s megfosztott kenyeremtől. Nézze! — monda még nagyobb nyomulókkal s
