Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1889-11-17 / 46. szám
Előfizetési áru: évnegyedre ..........................1 frt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky ház.) Hirdetések: Nyilt-tér: a legolcsóbban eszközöltetnek sora ..........................30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illetélc ményben részesülnek. minden beiktatásnál . 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők) Vúcz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. keretben mozgott észrevételeink egymásutánja. Tehát a kivitelről szóltunk. Nem szándékunk a replikázó úr állításaira per longum et latum felelni, nehogy ismét azt Írhassa rólunk: »hogy kutyagorombán (sic!) neki rontunk a pénzügyi-bizottságnak,« (úgy látszik, hogy a czikkezőily »illedelmes« szavakkal akar nekünk s a közönségnek imponálni! Hja! az újság papiros nagyon t ü r e 1 m e s, s nyomhatnak arra még c z i f r á b b a k a t i s, csak legyen a ki megirja.) de mégis kénytelenek vagyunk egy pár megjegyzést saját reputácziónk érdekében ide iktatni. Először is azt kérdjük a tisztelt czikkirótól, van-e tudomása arról, hogy a dunai véd fal építéséhez szükségelt gyári áron beszerzett czement- mészből helybeli építkezőknek nagyobb mennyiség gyári áron eladatott? És elfogyván az építkezés folyamán a czement, majdnem másfél áron kellett azt előteremteni, mert sürgős szükség volt reá. Ez talán egy kis külömbség a takarékosság szempontjából ? Ha szabad továbbá kérdeznünk, mire való volt a nagy kőhíd lebontására száz forintot utalványozni, midőn arra éppen semmi szükség sem volt. Avagy annyi a pénzünk, hogy a százasokat csak úgy szélnek bocsáthatjuk? S a vége ennek mégis csak az lett, hogy a főfalazat benrekedt. Azután kár a czikkezőnek olyannyira hány- torgatni azt, hogy a dunai védfal építése által a filloxera által elpusztított szőilőtulajdonosoknak kenyér-kereset nyittatott. Dicsérendő gondoskodás lenne ez, annyi bizonyos. De czikkiró akár szándékosan, akár nem, azon téves tudatban leledzik, hogy csakis a talyigások szőllőjét pusztította el e rovar, pedig azt tudhatná, hogy az iparosok és háziurak szőlleit sem kímélte meg a kártékony bogár. Kérdjük tehát, hogy iparos polgártársainknak a kőfal építése mi hasznot nyújtott? Azt, hogy a kőfal építési költségeihez hozzájárulni kötelesek? Azután még egyet pro memoria! Midőn az ötvenes években a »Fehér-hajó« előtti kőfalat építették, minden ottani háztulajdonos tehetsége szerint ki száz, ki kétszáz, ki háromszáz forinttal járult az építéshez, sőt mi több, csatornáját saját költségén egészen a Dunáig elkészíttette. Talán a jelen építkezésnél is lehetett volna a dunaparti háztulajdonosoktól egy kis áldozatot követelni, amennyiben igen közelről érdekelve vannak a korzó létesítése által, nagyban emelkedvén házuk értéke. Tőlök azonban egy fillért sem kértek, pedig azt hiszszük, méltányos lett volna a város szűk pénzügyi viszonyai között. Nem addig uraim, mi is barátjai vagyunk a haladásnak, a szépítésnek, de egyesek érdekeiért a közönség érdekeit feláldozni nem lehet, nem szabad. Ezek után, mellőzve egyéb argumentáiást kijelentjük, hogy a lapunkban megjelent »A dunai kőfal mizériái« czimü czikkben felhozottak igazságait továbbra is fentartjuk, s egyúttal kijelentjük, hogy ezen ügyben a replikázó czikkiróval, ki ez alkalommal vastagon fogó pennájáról Ítélve, az irmodorról aetherszeröen elillanó parányi fogalmakat árult el, további polémiába nem bocsátkozunk. Veridicus. Még néhány szó a dunai kőfalról. Lapunk egyik előző számában megtettük észrevételeinket a dunai kőfal építésére vonatkozólag. Gzikkünk nagy port vert fel azok táborában, kik ezen ügyben valamiképen érdekelve vannak s ennek kifolyása volt azon replika, mely érdemes laptársunk hasábjain aztán megjelent. Szép hosszú czikket eresztett meg a czikkező, hogy állításainkat megczáfolja s körmönfont logikájával sikerült is neki felhozott észrevételeinket igazi értelmökből kiforgatni és aztán (a mi a legkönnyebb !) krokodil-okoskodással kivicz- czelni. S hogy a sok okoskodás után czikkének csattanós véget adjon, a regáléra tereli át az ügyet s úgy tesz, mint a közmondás tartja : »Mást beszél, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik.« Hogy czikkünk közlésével egy cseppet sem az volt czélunk, a mit a tisztelt replika iró reánk fog, hogy t. i. rosszalnók e kőfal emelését, s hogy jobb lett volna meghagyni a régi, ronda dunapartot, s kár volt városunknak ezen díszére váló építkezését foganatosítani, ismételjük előbbi czikkünk szavait: »Korántsem czélunk e sorok által azok érdeméből levonni, a kik a dunai kőfal kiépítésének meg-megujult eszméjét magukévá tették és a megtestesülés útjára terelték. Tették azt akár önzetlenül, akár a keresett dicsőség kedvéért : annyit mindenesetre megérdemelnek, hogy működésöket méltányoljuk. De nézzük az éremnek másik oldalát, a kivitelt: és akkor nem kerülheti ki figyelmünket azon irrationabilis eszközök egynémelyike, melyeket az intézők jóra irányult tervök dicsőséges effectuálásához felhasználtak.« Ezek voltak czikkünk kezdő sorai, s ezen A „Yáczi Közlöny“ tárczája. Sivít a szél . . . Sivít a szél. Kint a pusztán Fut a betyár fakó lován. Hová hová? . . . kergetnek tán? . . . De felelet nincsen ajkán. Sík a puszta, rajt’ ß van csak, ő egyedül a ki futtat. Nincsen hajdú, nincsen zsandár, Miért fut hát az a betyár ? . . . Alkonyatkor egy tanyát lát, Arra rántja a ló száját. Vágtat a ló a tanyába Annak is az udvarába. Pitvarban egy nő sírdogál, így szól hozzá a jött betyár : El-e, hal-e? . . . Szóljon hamar, Ajkam csókot szedni akar ! Szedhet, de már hült ajkakról, Eltűnt már a pír azokról. Szólt az asszony s hullt a könnye, Hullt a könnye, szeme gyöngye. Szent a házban puha párnán, Holtan fekszik egy szőke lány. Patyolat a szemfödője — Betyár volt a szeretője. Mészáros Sándor. Melanie. — Beszélyke. — Irta: ÜVEészá/ros Sándor. Majd minden nap lehetett látni alkonyatkor egy nyúlánk, derült arczú fiatal hőlgyecskét egy valamivel idősebb nővel a eorsón egyszer-kétszer végig sétálni, mig színes zsinóron egy apró habfehér szőrű pincsit vezetett. A fiatal hölgy vidor, élet rózsáitól piruló nrcza, nagy kék szemei, (de talán még hozzá járult a vakító 1 fehér szőrű állatka is) feltűnővé tették őt s nem egy férfi fordult vissza a mint csendesen beszélgetve haladtak a hölgyek. Corsó, körút, séta-hely soha sem volt egy-két járd|'-taposó hős nélkül. Volt itt a eorsón is, történetünk idején nehány, (vagy egy tuczat), a sok között azonban két uracs játszta a főbb szerepet. Együtt járt-kelt az a két szélkergető mindig, olyanok voltak, mint két lánczszem, elválhatatlanok s ha locs-pocs volt az idő, oda ültek a nagy sarok kávéház ablakaiba s onnan meregették szemeiket, talán az éppen arra menő nőket szemlél - geték tüntetőleg. — Eláll az eső! mondja a halványabb arczú férfi társának. — Nos aztán? kérdi társa. — Menjünk; most a legérdekesebb a séta. Tudod, ilyenkor mi nagyszerű a nőket gusztálni. — Ej, maradjunk. — Én megyek. És csakugyan Guszti vette kalapját, páleza vékonyságára összehajtogatott esernyőjét. — Mégysz? kérdé társa. Én még maradok. Találka a corsó, vagy váczi-utcza. — Helyes. Ép’ e pillanatban léptek a Petőfi-térről a corsóra a fentebb említett hölgyek, vezetve a hófehér pincsit. — Nézd, mondá Guszti, itt jönnek — ők —. Ezzel hirtelen oda hajolt az ablakhoz, hogy észre vétesse magát, hogy — ő — is ott van s nézi őket. Észre is vette az éltesebb nő s megrántotta társnője kabátkáját s a fiatal hölgy, mintha csak véletlen- ségből lett volna, a kávéház ablakja felé tekintett. — Érdekes arcza van annak a fiatalnak, mondá az éltesebb nő a másiknak, a mint tovább haladtak. S milyen furcsa, mindég itt a eorsón, vagy abban a kávéháziján lehet látni. Még nem emlékszem, hogy erre útunk lett volna, hogy ne láttam volna őt itt, vagy amott. S a szóló figyelmesen nézte a másik arczát, bogy mit észlel azon s mit felel szavaira. De bizony az nem felelt semmit, csak egyet rántott biggyesztve ajkával s közönyösen szemlélt útján tovább. (Mit mindent nem is beszélnek azok a nők, ha maguk vannak ? . . . Azt hinné az ember, ha két nő együtt van, nem is tudhat egyébről szólni, mint háztartás, divat, ki ment férjhez stb. Pedig ... de hát... divathoz tartozik ez is.) Igazán érdekes arcz !... folytatá az előtte szóló. — De mondja csak Judith, mondá a fiatalabb a másikra tekintve, miért hozza — ezt — mindig elő? ... Már két nap óta folyton — ezt — emlegeti, ha erre jövünk! Judith társa felé fordult meglepett arczczal, majd aztán maga elé bámult s mintegy sértett hangon mondá: — Bocsánat Irén baronesse! Irén baronesse e hangra Judithra tekintett s megállt. Judith észre vette a haragot. — Bocsánat, mondá engesztelődött hangon, de eddig is beszélgettünk egyről-másról s azt hittem . . . — Ne higyjen semmit; szólt indulatos hangon Irénke s olyant rántott a selyem zsinóron, hogy a kis Melanie azt mondta: „Vau !“ — Szegény Melanie! szólt Judith a pincsire tekintve. — Itt van, vezesse! ... De hogy is érti ön Judith azt a két szót, hogy — azt hittem —. —- Bocsánat baronesse; emlékszik, mikor kisértette magát többször azzal a . . . — Elég! . . . S toppantott lábával Irénke és tovább ment. Ön volt a hibás. Minek engedte. Ön társalgóm s felügyelőm. — Nem kérését teljesít ettem-e ? Nem azt mondta nehány nap előtt is, hogy unalmasak a séták, nincs kisérő — valaki — ? . . . Én arra a fiatalra vetettem szemeim s azt hittem . . . — Judith ! . . . S ezzel Irénke ingerülten rántotta meg Judith selyem zsinóros kezét s a szegény Melanie azt mondta megint: „Vau!“ — Szegény Melanie! szólt hátra tekintve Judith. Ép’ ekkor ment el mellellök Guszti s erősen szemüvegezte írónkét s aztán előre menve, ki vette noteszét, jegyzett valamit bele.
