Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-10-28 / 44. szám
llöíí'/.elési Ara,: évnegyedre ...........................1 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület.) Hirdetések: Nyilt-tér: a legolcsóbban eszközöltetnek sora............................30 kr ■s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál . 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Halottak estéjén. Mi, akik a jelennek élünk és folyton küzdünk a jövőért, szenteljünk egy kis emlékezést a kegyelet nevében a múltnak is. Mert félre kell tenni e napon minden gondot, élvezetet, gyász illik az öröm helyébe és a sorvasztó gond helyébe méltó a fájó emlékezés. A jövő hó elsején halottak napja van. A kegyelet üli fajó ünnepét. Jól esik szivünknek elgondolkodni a teremtés fölött és elmerengni a természet hervadásán, mely annyira hasonlit az ember életéhez, hogy azt szóval kimondani lehetetlen. Azt csak érezni lehet! Olyan régi nóta az már, hogy virulásra her- vadás következik; az ifjúság után az öregség s ezzel együtt a megdermesztő rideg halál. Pedig mily szép és dicső az élet, milyen fenséges küzdeni a létért ! Mégis e napon a létküzdelem fenséges érzete helyébe jobban illik a kegyeletes megemlékezés. Memento móri! . . . Meglásd meghalsz. Ezt susogja a sárga lehulló falevél, ezt süvölti a hűvös őszi szellő, erre emlékeztet bennünket a hervadó természet. Imádkozzunk és emlékezzünk! Megérdemlik azok, akik ott pihennek a virágos hantok alatt, a hol az örök dicsőség, a hábo- ritlan nyugalom és igazság tanyáz. Megadjatok ti könnyelműek, szálljatok magatokba ti bűnös emberek! Halottak estéje van, a kegyeletes emlékezés üli ünnepét. Nem veszitek észre az alkony intő sugarait, mely sziveteket szeretetre kelti, lelketeket hálára s az észt emlékezésre! Térdepeljünk le és imádkozzunk ! Erre int bennünket a kápolna lélekharangja, az egyház üdvözitő szelleme. »Jertek, jertek az enyészet helyére, a halottak birodalmába, Isten megszentelt kertjébe, megtalálja ott mindenki az utat, a helyet, hol a megholtak angyala majd megsúgja nektek, mivel i tartoztok a megholtak emlékének, az Urban elhunyt kedveseiteknek.« Jöjjetek elhagyott árva gyermekek, sírjatok keserű könnyeket a hálás szeretet nevében a drága szülőknek, akik ott nyugosszák boldog álmukat a néma sir alatt, de szellemük örökké virraszt fölöttetek, óva int és megóv benneteket. És ti szülők, kiknek drága gyermekük nyugszik a virágos hant alatt, zarándokoljatok ti is el a halottak országába, öntözzétek fájó könnyekkel a drága halmokat, de nyugodjatok meg a sorsban : az Úr adta s az Úr szólította őket magához. S ti boldog halandók, kik környezetetekben tisztelhetitek még szeretteiteket, siessetek ti is leróni meghalt embertársaitok iránt a kegyelet adóját. Gyújtsátok meg az elhunytak sirhalmán a szeretet mécsesét, világosítsátok meg azok fölött a sirhalmot, akik fölött leáldozott a földi boldogság napja, mely csak igen kevés embert boldogít földi életén, mert melege hasonlit a fáklya fényéhez, mely fel-fel lobog, majd végre elalszik örökre. Mutassátok meg, hogy él még sziveitekben a kegyeletes emlékezés, mert akinek szivéből ez kihalt, az jobban teszi, ha remete módon embertársaitól elvonultam éli le élete hátralevő napjait. Imádkozzunk és emlékezzünk a halálra! Jól esik a szívnek kisírni a bánatot ennyi szenvedés után, jól esik ha megmenekülhetünk egy percze is a sorvasztó gondoktól és elmerenghetünk az örök múlandóságon. Emlékezetet a halottaknak, emlékezést önmagunknak ! Ne törüljétek le a könnyeket, ha azokat az igaz szeretet szorította a szemeitekbe, mert az ilyen igaz könnyek a holtak megkönnyebbüléséért teremnek. De gondoljunk e napon mindenek fölött az elhagyott árvákra és a gyámoltalan szegényekre ! Mentsük meg őket a leáldozó természet bosszújától ! Ennek a megemlékezésnek van a legszebb fénye. Emlékezzünk a halálra és éljünk úgy, hogy utódaink se sajnálják ez emlékezést majdan a mi sírunk fölött. Vigasztaljon bennünket a hit, hogy miként a természet her vadasát uj virulás fogja követni, úgy be fog következni a föltámadás hajnala, amikor ismét viszontláthatjuk szeretteinket, akik most ott nyugosznak a néma hantok alatt. Ne féljük a halált, mert el fog jönni a viszontlátás fenséges reggele! Föltámadunk! A regále-kérdéshez. Pestmegye tegnap, a regále ügyében, rendkívüli közgyűlést tartott. Hazánk vezérlő megyéje jogait védeni akarja. Mi törekvését, amennyiben a közügyön csorbát nem ejt, csak helyeselhetjük. De azon csodálkozunk, hogy hazánk minden törvényhatósága a maga jogának védelmére kel a síkra és másét csak annyiban veszi tekintetbe, amennyiban érdekei ez által nem szenvednek. Egyesültek a törvényhatósági joggal felruházott városok; gyüléseznek a megyék : de a rendezett tanácsú városok sorsaival ki törődik P Azért örömmel vettük dr. Freysinger Lajos megyei bizottsági tagnak Pestmegye mai közgyűlésén a rendezett tanácsú városok érdekében tartott felszólalását. Dr. Freysinger egy kiváló, alaposan átgondolt és szónoki hévvel előadott beszédben fejtegette: hogy az állam közigazgatási teendőinek legnagyobb részét a rendezett tanácsú városok és községekre áthárította; azok szedik be helyette az adót, azok végzik el a nagy apparátust igénylő katonai A..VACZ1 KOZLÖNY"TARCZAJA. Mindszentek estéjén. A néma tájon csend uralg, A természet pihen. Fejem felett lombfosztott ág És hó a bérczeJcen. A lábamnál lehullt levél, Levél alatt sirhant, Ez elfedi a hű szivet. Mely itt pihen alant. Imát rebegve ajkamon Allolt a hant felett S szeretteim poraira Szememből leöny pereg. ... A tavasz uj éltet lehel Rügyet s bimbót fakaszt En is várok a siron túl Egy uj és szebb tavaszt. Rogart Ignácz. Az én kályhám. Öreg kályhám nem szép tőled így rongálni a tüdőmet! Füstöd, mint a Vezúv lángja Ilii embered’ földhöz vágja. Hidd, el nekem, nem jó tréfa Amit 'ágy elkövetsz néha,! AJegborzantod görnyedi hátad S szemem mindjárt könybe lábbad. i Füsttel ugyan ellátsz bőven Ilyen kuruez tél-időben, De kint hagyod a meleget: Nincs rá szükség, odább mehet! Ilogy’ menne, hisz majd megfagyok! Szél rángatja az ablakot; Vagy edzeni akarsz engem S azért kell bent dideregnem ? Isten neki, ezt se bánnám! Csak füstölj ki öreg kályhám ; S hol a füstöd agyon edzett Ha elmegyek, búcsúzóul Azt se mondom: befellegzett! Lévay Mihály. A lipótmezei országos tébolyda. Sokszor kerestem alkalmat, hogy megszemlélhessem az élőhalottaknak ezen hires gyógyintézetét, vagyis inkább temetőjét, mert a sok száz elmebeteg közöl, kiket odavisznek, alig egy-kettő hagyja el élve és gyógyultan az intézetet. Végre hosszú várakozás és készülődés után egy verőfényes, de hideg őszi napon egész váratlanul kínálkozott az alkalom. Egy váczi kanonoknak hivatalos útja volt az intézetbe, valami halotti bizonyítvány sürgős beszerzésének ügyében. Útját Uj- Pesten át vette, hol vele találkozni szerencsém volt. A kanonok ur kegyes volt megengedni, hogy kísérőjének szegődjem s délelőtti hét óra körül könnyű kocsin útra keltünk. Kilencz óra lehetett, midőn a tébolyda homlokzata előtt elterülő angol kertnek nyitott rácsos kapuja előtt kocsink megállóit. Köpenyemből kibontakozván leugrottam a hin tóról s ama házikó felé tartottam, melyre az volt Írva: „Kapus.“ Azonban minden kutatásom daczára sem a házikóban, sem pedig az egész kertben élőlényt nem találtam. Ugylátszik, hogy ezen „kapus“ hivatal csak éjjel van betöltve, midőn a rácsos kapu is zárva van. De nappal nem is látszik szükségesnek a külső kapus, mert nagyon kevesen járnak e szomorú helyre s az angol kertből nincsen mit elvinni. Egyébiránt lehetséges, hogy a kapus távollétének más oka volt, — ez iránt nem tettem kérdést sehol. Hasztalan keresés után visszatértem a kocsihoz s behajtattunk a dombon álló épületnek főlépcsőháza elé. Itt a kanonok ur is leszállóit s felmentünk a fél- emeletnyi magasságú lépcsőkön s egy hatalmas üvegajtókkal elzárt előcsarnok bejárata előtt állottunk. Jeleztük ottlétünket, mire egy egyenruhás kapus — a kapusok szokott termetes alakjában — ajtót nyitott. Jövetelünk czélját megtudván, tágas lépcsőkön felvezetett egy széles folyosóra az igazgatóság ajtajáig s szó nélkül távozott. Már több percze a házban voltunk s ő volt az egyedüli lény, kivel érintkeztünk s ő is elég szófukar volt. A tágas és tiszta, de csak félig világos csarnok, lépcsők és folyosók az ő siri némaságukkal kellemetlen benyomást gyakoroltak reám s nem egyszer borzongatva futott végig a hideg. Örültem, hogy nem egyedül vagyok. A jelzés után megnyílt az igazgatósági iroda előszobájának ajtaja s egy öreges szolga belépésre intett. Leszedte felöltőinket s a kanonok urat bejelentette az igazgatónak. A kanonok ur belépett, én pedig a szolgával magamra maradtam. Miután tagjaim a hidegtől kissé felengedtek, szorosabb vizsgálat alá vettem az előszobát. Egy asztal, néhány szék, egy ruhatartó, több szekrény és egy kisded könyvtár képezték berendezését. Először is a könyvtárt vizsgáltam meg. Néhány szak- könyv az elmebetegek gyógykezeléséről képezték összes tartalmát. Ugylátszik a gyógyászat ezen ágának irodalma nagyon szegény s nem igen művelik. Hogy hazánkban nem akad művelőre, az nagyon érthető, ha az elmebetegek országos gyógyintézetének körülményeit tekintetbe vesszük. Az igazgató mellett csak két orvos
