Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-01-22 / 4. szám
Klöfi/.elési ára : evii^yorire ............................1 trt 5« názhoz hordás vasry postai szétküldéssé1. Egyes szám ara : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) Hirdetések: a legolcsohban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek sora Nyilt-ter .......................30 kr. Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Budapest és Vácz. Valóban különösnek fog tetszeni az, hogy Budapest mellé Váczot állítjuk oda ellentétül. Pedig hát nincsen ebben semmi különös. Igaz, hogy Budapest 400000 lakost számlál és ezen számával a világ városok közé sorozódik ; mig Vácz 14000 lakosával eltörpül mellette, s egészen elvész ; de ez még sem gátolhat minket abban, hogy egy kis tanulság levonása okáért Budapest mellé Váczot oda ne állítsuk. Teszszük ezt azért, mert azon feltevésből indulunk ki, hogy annál jobban meg fognak érteni, s a szélsőségek annál szembeszököbbé fogják tenni szándékunk helyes oldalú és félre nem magyarázható czél- ját. Úgy vagyunk ezzel, mint az az ember ki, hogy valakivel a világosság fényét és hatalmát a sötétséggel szemben megfoghatóbbá tegye, hát a pislogó mécs mellé oda állítja a vakító fényű villany lámpát. De nem akarunk a szfinksz nyelvén beszélni, s nem akarjuk az igaz szólást hosszabbra nyúló példálóz- gatásokba burkolni. Hadd értsen meg minket a tisztelt olvasó közönség, hogy tulajdonképen mit akarunk mondani?! Hogy mi czélja van annak, hogy Budapestet vesz- sziik alapul városunk állapotának illusztrálására V ! Nem akarunk egyebet mondani, mint azt, hogy mi nálunk az a rendszeretet, a mi Budapestet disziti, a mi Budapestnek főékessége és jellemvonása nincs meg. Kiindulási pontul veszsszük a legutóbbi havazást, mely utczáinkat elárasztotta s a közlekedést meggátolta. Megtörtént ez Budapesten is. De ott nem. fukarkodtak, nem riadtak vissza az áldozatoktól. Megtették legalább azt, hogy a havat még akkor, mikor még friss korában volt. az utczák szélére rakatták halmokba. Ott áll az most is az egész, de hát még sem áll útjában senkinek sem. Legalább kitérhet előle az ember. Mit tett e részben Vácz városa ? Tette azt. hogy jó formán semmit sem tett. A j főtérről s nevesebb emberek háza elől, — már t. i. j olyanok háza elől, kik egyszersmind városatyák s a közgyűléseken élesebben nyilatkoznak, mint a szeli debb vérmérsékletüek, — a havat össze és elhordat- ták. Nem tett azonban semmit olyan utczákra nézve, a hol békés, pontos adófizető polgárok laknak. A hó még most is ott vau egész valóságában azzal a különbséggel, hogy ezelőtt egy nehány nappal meg- könyörüit az ég s a másfél méteres hótömegeknek összeesést parancsolt. És ez még tűrhető ott, a hol a közlekedés nem nagy, de veszedelmessé fog válni az ott, hol majd olvadás beálltával nem lesz ló, Ökör vagy akár rino- czeros sem, mely annyi állati erőt tudna kifejteni, hogy akár egy közönséges taligát is a hó lavinák közül kivonszoljon. Tessék valakinek például — a középvárosban meghalni akkor, mikor a középvárosi temetőhöz vezető félöles hó lepte utón a hó olvadásnak fog indulni — nem lesz erő, mely a boldogult hült tetemeit a temetőbe kivonszolhatná. Nem lesz azért, mert oly bizonytalan lesz ott, hogy az ember csípőig, az állat meg nyagig is bele sülyedhet abba. .Igaz könnyű lett volna a bajon segíteni akkor, mikor a hó még friss volt; mikor még utcza seprővel is féire lehetett volna tolni a havat. Ez nem történt meg. S ma még csákánynyal is csak alig lehet az akadályokat az útból elhárítani. Még ez sem lenne késő. De hát ki gondol a halálra? Senki. Legkevesbbé városunk hatósága. Pedig hát meg kellene tennie, mert vannak számosán közötte, kik a középső temetőbe lesznek menendők. Nem ki.ánjuk ugyan az illetők halálát, mert élni óhajtjuk látni. Hanem fiát öreg és ifjú meghalhat egyaránt. — Kívánatos lenne tehát ha városunk hatósága ezen útról meg ne feledkeznék. s ha mást nem tenne, legalább azt tenné meg, hogy az említett utón legalább egy szekérnek való utat penderítene s a havat Budapest módjára hordathatná össze. És ezt megtehetné városunk hatósága annálinkább is, mert ha kerül a Vácz-rádi útra, a pestmegyei állami útra, Vácz-kassai útra pénz — hát vigy hisz szűk még inkább kell, hogy legyen pénz arra is, hogy saját jó voltunkat és kényelmünket a sírig is biztosítjuk. — Nem a pénz, csak a jó akarat hibánk. A jó akaratot kívánjuk felkelteni álmából. Kövessük Budapest példáját. Egy másik irány is van, melyre hatóságunk figyelmét felhívni kívánjuk, s ez gyarló világításunk. Itt is Budapesttel kívánunk argumentálni. Tanuljunk ez anya várostól. Ez is világit, de hogyan? Ügy, hogy városunk összes lámpáit annak egyetlen kandeláberjéhez képest — pislogó mécses. Igaz, hogy éjji lámpáink reggeli 8—9 óráig pislognak; de mit a pislogós, ha a mellett va- koskodik az ember — még a holdvilágos éjjelen is égő utczai éjji lámpáink mellett. Úgy hiszszük, ha hatóságunk figyelmét és intézkedését e részben is felhivjuk, csak erkölcsi kötelességünknek s a közohaj- tásnak teszünk eleget. Lehetne még több fogyatkozást felhozni s utalni Budapest követésére, de nem teszszük, reményijük azonban, hogy nemesen gondolkodó hatóságnak a mondottakból is meg fogja érteni, hogy mi a kötelessége. Vederemo. Zene-estély. A „váczi muzeum és régészeti bizottság“ fele részben helybeli szegény-gyermekek felruházására, fele részben a váczi muzeum javára, a „Curia“ szálló nagy termében folyó évi január hó 14-én megtartott tánczczal egybekötött zeneestély leírása előtt a toll önkéntelenül is lelkes eszmék, gondolatok s tervek reprodukálásának szolgálatába áll. A váczi „muzeum egylet“ vezérérdeklőinek a minapi ténykedése alkalmából emlékezetünkbe idéztetik ez egylet tervezője, lapunk volt szerkesztője és volt városi tanácsos, a korán elhunyt ifj. Varázséji Gusztáv. Ez egylet fokozatos felvirágzása és a lépésenként elért siker méltók emlékéhez . . . A másik gondolat, mely toliunkból várja e lap hasábjain való megörökittetését: a mai kor vívmányának — a jótékonyságról való elmélkedés. A társadalom, mely a társas összejövetelek határtalan vigadalmát megköveteli s mely csak jólétről tanúskodik, a jókedv közepette sem feledkezik meg ép a jóA JACZI KÖZLÖNY" TARCZAJA, Beteg leány.- Ny. R. Szép, szelíd arczodon komor, borús felleg Feslö rózsa bimbó, álmodozó gyermek, Ott csillog a könnyű bársony szempilládon : Mint hajnali harmat nyíló kis virágon, Szelíd löd lehajtva, olyan-olyan bádgyadt Mint parányi kelyke. haldokló virágnak. Itt állok feletted, nézlek hosszan-bosszan. Elborulva arczom, ajkam alig mocczan; Halgatom keblednek lázas pihegését, Szived dobogót, gyorsuló verését. Kis kezed kezembe, olyan forró, meleg, Érzem, a mint vernek folyton az üterek. Itt állok feletted, ajkam meg se mocczan, Beteg leányka, nézlek s gondolkozom hosszan Felkerült agyamba, mint holdon a felleg, Lázas gondolatok egyre újra kelnek, Eszembe jut minden-s botorul, merészen Pert kezdek az élet, a gondviseléssel. Mért nyit a kis virág gyönge szirma, kelyke: — Ha a halál lehét az ősz rá lehelte? Mért búgnak a lombok olyan édes. lágyan, Iia halálra leinek őszi hervadásban ? Minek a sugarak édes mosolygása Ha elfödi ókét rut felhő palastja? Feleletet vájjon, hol lelhet ezekre Felkerülő elmém, bárhol is keresne! Sehol, sehol! . . . Bádgyadt ajkaidra nézek: — Szelíd mosoly rajta, bűvölő Ígéret, A telet elűző tavasz mosolygása. Kikelet! napfény első ragyogása. Térdeim remegnek, lerogyok előre: — (óh! ez első napfény, e mosoly legyőze! K mosolyban rejlik mind a titl<ok-titka, Mi Fielet képen lebbent. ajkaidra. Elűzve a kétség, hitem ájulása Beteg leányka, ajkad első mosolygása. (1887. aug. 28.) Gegus Dániel. A czéhmester haragja. Irta : Pipó. Borzalmas est van. A deczemberi zord idő fagyasztó hidegét fokozza a Dunától jövő dermesztő szél, mely félelmetesen sivit végig a város utczáin. Megzörgeti a gyengébb szerkezetű ablakokat; megforgatja a csikorgó szélkakasokat nem csekély rémületére a gyermekeknek. Mindenki igyekezett melegebb helyre jutni. Az utczák csendesek, kihaltak, csak a szél barangol most s végez iszonyú munkát ; fölkavarja a havat s betemeti vele egy-egy ház kapuját. Oh mily jó ilyenkor a kályha tüzének vig pattogása mellett hallgatni a szél kétségbeesett nótáit... Az ajtón kívül a tél borzalma, — belül a kedélyesség, vidámság s a családi együttlét boldogságának évadja. Az ellentétek mily közel vannak egymáshoz ! De sokszor még közelebb is jönnek egymáshoz. Aki nem rostéi ebben a förtelmes időben velem jönni, az tapasztalni fogja. Nem megyünk messzire; csak a Paradicsora-utczán megyünk végig (ez legjobban ki van világítva, lévén három világitó és egy nem világitó lámpása). Aztán befordulunk egy görbe utczába ; ez meg arról nevezetes, hogy hajdan (abban a régi jó világban) a legtöbb csizmadia lakta. Tulajdonképen nem is lakott az egész utczában más mesterember, mint csizmadia. Ahol tehát czimer volt kitéve a kapu fölé, tudnivaló dolog volt, hogy az csizmadia háza. (Nagy urak is voltak ám azok, abban a régi világban !) És itt aztáu megállunk egy czimeres ház előtt. Szép nagy épület, mely tanúskodik gazdája jómód járói. Külsejéről többet nem mondhatok, mert ez a ezudar idő nem engedi meg a részletesebb megszemlélést. Annyit azonban rövid körültekintés után is észrevehetőnk, hogy a házban nagyon vígan vannak. E nagy vigságnak okára még rávezet bennünket a kapu alatt kivezető csatorna véres tartalma, mely a szép fehér hóban utat törve magának, minden kétségen felül demonstrálja azt, hogy a házban disznót öltek. Tehát disznótor van. Egy becsületes csizmadia mester házában ez nagy esemény : családi ünnepély. A munka szünetel, a legények délután „fájront“-ot csapnak. Ilyenkor megadatik az első legénynek az engedély, hogy a czi- gányokat berendelhesse. Az öregebb tekintélyesebb mesterek meghivatnak, kik aztán magukkal hozzák a fiatalságot is. Bátran beléphetünk mi is, s biztosak lehetünk arról, hogy szívesen látnak. Az első, vagyis nagyszobában már vigan folyik a táncz. Járják a szép magyar tánezot — a csárdást, ügyesen, kellemteljesen. Elismert tény, hogy a csizmadia legények gyönyörűen tánczolják a csárdást. A kis szobában pedig, ott a műhely mellett, az öregek gyűltek össze — politizálni. (Gyöngéjük volt szegényeknek mindig a politizálás). így „inter pocula“ nagyon szeretik tárgyalni a haza ügyeit. Nem zavarja őket az első szobából, kikitörő jókedv vidám hangja. Nem is figyelnek oda. Régen volt az, mikor őket még a táncz delektálta ! Egy Öreg csizmadiának csak az nyújt élvezetet, csak akkor mulat kedvére, mikor politizálhat ; mikor kedvére szidhatja az élhetlen kormányt, mely a delegá- tiókban nem birja keresztül vinni, hogy a közös bakancsok varrását a nemes ezéhre bízzák. De most kivételképen nem foglalkoznak magas politikával. Nagyon csendesek az öregek. Olyan nyomott kedély hangulatban vannak, mintha nem is volna bor az asztalon. Pedig a házi gazda (ki mellesleg megjegyezve maga a czéhmester) szaporán ki- nálgatja őket. Isznak ugyan, de a kedély-hangulat nem akar javulni. Komoran, szótlanul ülnek egymás mellett. De hát nem is csoda. Nagy dolgok történtek a nemes ezéhben. Azt a jó öreg Szalbókot, aki húsz évig volt atyamester, kigolyózták a nemes czéhből. Most pedig nem egyébről van szó, mint arról, hogy, ha az Úr Isten is kigolyózná az öreget az
