Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-04-03 / 14. szám
IX. évfolyam. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. Előfizetési ára : évnegyedre ...........................1 írt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MŐRNÁL (városház épület) Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek Nyiit-tér sora .......................... 30 kr. Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr. A. szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap izellomi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Virágvásár. Szép napra, örökeralékü ünnepre esik e vásár. Benn a templomokban Jézusnak Jeruzsálembe való ünnepélyes bevonulása emlékét ünnepli az egyház s az ajtatos hivok serege zöldülő ágakkal kezeikben, emlékére annak, hogy a nép zöldelő gallyakkal és virágokkal hintette be az Ünnepelt útját, künn a templom körül pedig s mindenütt a városban kalmárok, kufárok, csiszárok s egyéb adni és venni szándékozók zsi- baja tölti be a le vegőt. Azok kizárólag a lelkieknek szentelik e napot, ezek minden perczet vagyoni nyereség elérésére igyekeznek felhasználni. Meglehetősen eleven ellentét. így volt ez már azelőtt is. így van ez még most is. És ki tudja, nem-e igy lesz majd ezután is. A zsidók Jeruzsálemben a saját templomuk tornáczában is vásárt csaptak; miért ne tarthatna vásárt a modern világ a templom körül? Tart is az vásárt. De vásár és vásár között is nagy a különbség. A virágvásár mindig a leggyengébbek közé tartozott. Ekkoráig amije volt a gazdának, az már elfogyott, arra pedig, hogy újat hozzon valamit a vásárra, még korai az idő. Azelőtt, a régi jó világban, mikor a nép magtárt, gabonavermet, hombárt megtudta tölteni, s kéménye sem állott télhosszant üresen, még csak volt mivel mennie a vásárra; de ma már, mióta adóvégrehajtó számára sem képes eleget aratni, alig van értelme a virágvásári zsibajnak. Ma, midőn a szegény gazda alig győzi kivárni vemhes tehene leellését, hogy a fiatal borjut az első kupecznak eladhassa, ma midőn már barmának takarmányát kénytelen áruba bocsátani, hogy annak árán kiéhezett saját magának szerezzen betevő falatot, ma bizony a virágvásár csak arra való, hogy a nép sanyaruságáról tegyen bizonyságot. Szőlőink nagy részét a fillokszera tönkre tette. Az a szőlős gazda, ki csak egy pár esztendő előtt szőleje terméséből egy egész esztendőre elláthatta magát a szükségesekkel, ma már csak két kezének munkabiró erejére támaszkod- hatik, ami a napszámos nép számának hirtelen megszaporodását okozza. A szántóvető utolsó reményét tönkre tette a tavalyi mostoha esztendő. Már a múlt ősszel fizetésképtelen volt. Nem volt mit eladnia, nem maradt neki télire élelme, takarmánya. De mert szorították az adóért, meg a kamatokért, nagy része a barmait adta el. Megvált mindenétől a télen át, amije csak mozgatható volt. Akinek a hitele megbirta, adósságba verte magát. Ha marhája maradt, azt a hosszú télen át teljesen elcsigázta. És most a tavasz kezdetén koncsorog a kiéhezett sok szegény ember. Keres-keres, talán maga se tudja mit. Agyon sanyargatott marháját hozza a vásárra, hogy — ha rákötheti valakire a magáét, — jobbat vehessen helyébe. Behozza még utolsó szekér szénáját vagy szalmáját is többnyire „porcio“-ba kötve, hogy ennek árával marhája árát megtoldhassa. Vagy egy-két görhe malaczával szédeleg s lesi a venni szándékozót, vagy egyetlen borjúját hordja körül a városban, hogy kenyérre való lisztet vehessen. Akinek ennyije sincs, telekkönyvi kivonattal vagy egy-két kedvetlen jótállóval ácsorog házról-házra mint a kéregető. Ebből áll az idei virágvásár. Hasztalan rakja ki az asztalos az éhen szom- jan összeütött tulipános ládákat, szóba sem áll vele senki. Nincs keletje a kordován bőrcsizmának, se a czifra szűrnek, se a pitykés kis laibli- nak. Nincs vevő se vászonra, se festett ruhára. Őröl a szegény nép, ha betevő falatra tud valahol garast teremteni. Isten óvja szent hazánkat még egy ilyen szomorú virágvásártól. AJACZIKOZLŐNÍTARCZAJA. Jeanne d’Arc jelleme Schillernek „Az Orleansi Szűz“ ez. drámájában. Irta: üZa,pá,s I_ia.jos -A_-u.rélSchiller, amidőn 1800. szeptemberében megkezdette az „Orleansi Szűz“ ez. drámáját, már jó eleve tisztában volt mindazzal, ami e tárgyra vonatkozólag akár mint hagyomány, akár mint történeti tény, ismeretes volt. Szorgalommal tanulmányozta a forrásokat s egész lélek-odaadással forgatta azokat. Nem csoda tehát, hogyha oly ellenlábas darabot nyújtott az „Orleansi Szűzében a Shakespeare „VI. Henrikjével és a Voltaire „La puzelle“ ez. költeményeivel szemben. Schiller nagyon jól ismerte e két művet, és — úgy látszik — a források szorgalmas tanulmányozása arra ösztönözte őt, hogy a Jeanne d’Arc-ról annyira elterjedt téves Ítéleteket helyre igazítsa. Megírta drámáját, melyet, tekintve a jellemzést, alakítást és nyelvezetet, maga a kritika helyez Schiller legjobb darabjai közé. Kifogások — szerintem nem egészen helyesen — csak a természeti erők szerepeltetése ellen emeltettek, meg azután egy pár lényegtelen történelmi eltérés ellen. A költészetben kétféle csodás elem van: a valódi, az u. n. objectiv és a látszólagos, a subjectiv. Az objectiv csodásban az égi hatalmak valósággal belejátszanak a cselekvénybe, olyanba, amit emberek hajtanak végre s az események lefolyására olyan befolyást gyakorolnak, amely minden tekintetben lényeges, döntő. A cselekvény végrehajtása egy személyhez fűződik, de ez a személy csak Isten támogatásával bírja ama fontos tetteit végrehajtani. A subjectiv csodás a hős (személy) megzavart lélekállapotának hatályosabb kifejezésére, előtünteté- sére szolgál. Lát szellemet, kisértetet, hogy általok tettre inditassék. Az objectiv csodás a nép képzelem-szülte termékeiben, a legendában, népmesében, a subjectiv pedig a balladában, drámában foglal el kiváló helyet. Hogyha ilyen objectiv csodás magvát magában rejtő mondát, népi hagyományt dolgoz fel a költő : joggal alkalmazhatja a csodás elemet is ! Már pedig az „Orleansi Szüzéről a történelmi följegyzés mellett egyidejűleg, sőt mondhatjuk bátran, hogy megelőzőleg, magának a hősnőnek korából, nép-hagyomány maradt fel, amely tetteit megörökítette. Joga volt tehát Schillernek a természet fölötti erőket szerepeltetni. De ezen kívül a természet fölötti erők szereplésének megokolása magában a kor felfogásában is leledzik. Sem a franczia bölcselők istentagadó tanai és elvei, sem a költők éles gúnyolódásai nem rontották még el akkor a keresztény erkölcsöt. Tiszta volt az, amint azt őseiktől örökség gyanánt átvették. Ez a mély vallás-erkölcsi állapot — amely igazán hisz, igazán reméli és igazán szeret — hozta kapcsolatba a mindennapitól a legcsekélyebb dologban is eltérő tényeket a Mindenható végtelen hatalmának kifolyásával. Schiller jól ismerte ezt a felfogást s darabjában kellett, hegy szerepeltesse a természet fölöttieket, ha igazán és hűen akarta az „Orleansi Szűz“ korát festeni. A Goethe „Faustja, vagy a Madách „Ember tragédiája“ — mint színpadra alkalmazott drámák — szintén telvék a természet fölöttiek szerepléseivel. Margit ép oly naiv, oly gyermekes tiszta hitű, mint Johanna, az „orleansi szűz;“ ép oly öntudatlanul, számítás és haszonlesés nélkül cselekszik ez, mint amaz; beléjatszik mindkettőjük sorsába egy felsőbb hatalom. S kinek jutott valaha eszébe „Faust“-ot ez oldalról kifogásolni? Vagy remek példái a természet fölötti erők szereplésének Shakespeare nél Banquo szellemei, Macbeth boszorkányai! Lessing értekezett ezeknek drámai értékéről s jogosultságukat ki is mutatta megjegyezvén, hogy csak akkor van hatással reánk, ha eltudja a költő velünk hitetni, hogy az a néphiedelmén alapszik s érthető motívumok erősítésére szolgál. Szükséges azonban, hogy az ilyen lelket vagy szellemet csak a hős maga lássa ; csak az, akinek lélekállapota, amely rendes körülményektől eltérő, megzavart, vegye észre. Azért határozottan elitéli Voltaire „Sern iramis“-át, melyben a szellem világos nappal, a gyülekezet minden egyes tagjának szeme láttára, jelenik meg. Hogy Schiller egyben-másban eltért a történelemtől : azt a kor hű képének rajzolása vonta maga után. Ez eltérés leginkább Johannára vonatkozik. A többi inkább csak a külsőségekben leledzik. Mert megtörtént esemény mind az, ami a drámában előttünk lefolyik s csakis az események lefolyásának időrendje van megváltoztatva. Természetes, hogy az egyes epizódokat nem meríthette Schiller a történelemből. Nem is arról van szó, hogy az „orleansi szűz“ betű szerint ugyanazt cselekedte, amit Schiller róla megirt. Mert megtehette volna a költő, hogy szorosan ragaszkodjék a történelemhez, de akkor darabja nem viselhette volna magán a „történeti“ nevet oly méltán, mint igy! A történelem emlékezetre méltó eseményeknek hiteles elbeszélése. A történelemnek— mint szorosan vett tudománynak — fogalmából tehát önként következik, hogy a csodás elemeket el nem fogadja, azt legföljebb mondának tekinti, s mint ilyent megligálja. Csupán a tények száraz elmondására szorítkozik. De ebből korántsem következik, hogy a költő, akinek eleme-szüleménye történeti tényeken alapul, ugyanúgy cselekedjék. Joga, sőt kötelessége a kor felfogását, amelyben a cselekvény lejátszódik, hűen visszatükrÖztetni. Ezt pedig csak úgy teheti, ha azt a kort gondolkozás-módjával, érzés-világával, uralkodó-eszméivel tárja elénk. így tett Schiller isi A történelmi Jeanne d’Arc, a nép szülötte, az egyszerű pásztor leány, bensejében egy felsőbb sugallattól ösztönöztetve : fölkel, harczol népe szabadságának visszaszerzéséért, küzd, győzelmének közepette elfogatik s máglyán megégettetik. Maga a franczia törvényszék — természetesen angol pressió következtében — Ítéli őt halálra. Poré sokáig húzódik s ártatlannak csak jóval halála után nyilvánítják. Schiller a maga idealisticus felfogása szerint sokkal nagyobbá, sokkal vonzóbbá tette Johannát. Mert — nézetem szerint— Schiller arra törekedett, hogy bebizonyítsa ezen drámájában: mily küzdelmek
