Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-06-12 / 24. szám
Előfizetési Ära : évnegyedre ...........................1 írt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület) 50 kr. Hirdetések: föyiit-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora .......................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Vízözön. A választások kortes-zaján átharsog az alföld vészkiáltása. A kis tiszai zsilip rakonczátlan vize áttörte magát börtöne falán, s a Tisza, amely Petőfit is oly csodálattal töltötte el, hogy róla „többekközött“ igy szólt: „Szegény Tisza ! miért is bántjátok? Annyi roszat kiabáltok róla, s ő a föld legjámborabb folyója“ — az a Tisza most is, mint annyiszor: „Mint az őrült, ki letépte lánczát, vágtatott a . . . rónán át; zúgva, bőgve törte át a gátot: elakarta nyelni a világot.“ A természet elemei mintha csak összeesküdtek volna ellenünk: a tűz hajléktalanná tette az ország nagyon sok lakóját, a jégverés számos vidéken elpusztította a legjobb vetéseket s végre jön az árvíz, s az alföld legjobb termőföldjén tönkre teszi a viruló termést. A véres verejtékkel megmunkált föld gazdájának oda minden reménye, oda minden vagyona. A felbőszült hullámnak az árja lekaszálta a fejlődő gabonát a semmiség javára. Semmivé lett ami volt, semmije sincs annak, akinek valamije volt. „Jön az árvíz ! jön az árviz! — hang- zék — s tengert láték, amint kitekinték.“ S a csapás hazánk legnagyobb városait érte. Hódmező-Vásárhely, Makó s a körülötte fekvő községek határát mindenfelé maga alá temette a Tisza kiáradt vize. Hullámsírban nyugszik a zöld kalászt hullámzott termőföld. Itt-ott fölüti fejét a rozsbúza tömött kalásza, ami olyan nagyon hasonlít ahoz, mikor a vizbefult ember holttestét perczenkint fölveti a hullám. A..VÁCZI KÖZLÜNUTÁRCZÁJA. A titokszerű ember. irta: Vörös Julianna. (Folytatás és vége.) — Hejnye, ejnye, hát mit csinál ez a kis pipiké ? kérdi a nagypapa, a mint benyitott. — Mi bajod kis Bözsikém? Örz8Íke a nagypapára borúit, úgy sirt. — Ne fájitsd hát a szivemet, mi lelt fiam ? A nagymama is bejött. — Hát, kezdé Örzsike sirás közben, Béla a kertben megakart csókolni. Erre az öregek nevetni kezdtek és könnyes szemekkel maga Örzsike is. Hanem megint csak elpi- tyeredett. — Hát még mi bajod ? — Semmi. Pedig dehogynem, az esett zokon legjobban, hogy Béla rózsaszín levelet kapott. Ki is volt sírva a szeme még délben is. Meg kellett mosni hideg vízzel. VIII. VIII. Örzsike már nem volt két napja a kertben odaát. Ebéd után a nagypapa újságot olvasott, a nagymama meg ki ment a kis cseléddel a szőllőbe. örzsike még kendőt se kötött fejére csak úgy szaladt át. Eljutott az első kőpadig, semmit sem talált. Eljutott a második kőpadig, ott se volt semmi, még egy kicsit odább ment, ott aztán a szinte nyomtalan ut helyén a fűben megpillantott egy rózsát, de jaj szegény, az már tegnapelőtt lehetett oda téve ; Örzsike már két napja nem járt itt. Hová lesz ez az ország, ha anyagilag és erkölcsileg folyton hanyatlunk! Az Isten haragvó keze nehezedik reánk ! A korteskedés erkölcstelen mesterségének mérges körmei marczangolják a haza testét. Emberek most emberkereskedést űznek önmaguk közt az ördögök örömére, s a bősz elemek átkos kaszája ezalatt arat féktelenül, vadul, föl- tartóztathatlanul, hogy a végromlás annál hamarább bekövetkezzék. Az elszakadt gát nyilását százezrek sem képesek betömni. A szakadás, mint soha jól nem lakó Centhaurusz, nyeli el a legnagyobb hajókat. A vizár ma már az emberek életét fenyegeti. S amig a szerencsétlenek ott a vész színhelyén a saját életükért küzdenek, az ártéren kivül eső helyeken, emberek a saját életüket könnyelműen adogatják el. Eladják meggyőződésüket, hitvallásukat, — olcsó, pár rongyos forintért. Akár milyen párti is a jelölt, a köznépnél az ma már mindegy. O oda szavaz, ahol jobb bort mérnek. Ma már nem kell a népet vesztegetéssel kisérteni. O maga kér s megszabja az árt maga. Petőfi mondta: „Nem sülyed az emberiség! Ilyen gonosz vala rég, Ilyen gonosz már kezdet óta; Hisz különben nem kellett vóna Százféle mesét, Eget, isteneket, Pokolt és ördögöket Gondolni ki, hogy zaboláztassék.“ Másik, harmadik rózsát is talált, egészen a harmadik kőpadig, de szegényeket már két nap óta süti a nap, mind összevoltak fonnyadva. — Szegény virágok, szegény Péter bácsi, ennek mind Béla az oka. Leült a padra s nézegette a hervadt virágokat, majd körültekintett. Ide az öreg kastélynak csak a fedele látszott már úgy távolról. Hanem a pádtól nem messze a fűben egészen üde rózsákat pillantott meg, mintha csak most lettek volna oda dobva. Telik a nagy rózsatáblából, szekér számra lehetne onnan hordani. Örzsike már meg is szokta, mintegy megvárta Péter bácsi gondoskodását, bizonyosan most azért helyezi el ilyen messze a rózsákat, hogy senki fel ne fedezze és itt a dús fűben és a nagy fák árnyékában nem hervad olyan hamar, védve a nap heve ellen. Csakugyan talált megint sokat. Csak az lepte meg, hogy már egészen a kert régi, beomlott kerítés falához jutott, még a köveken is volt rózsa, s a kerten kívül egy bokron s odább megint a füvön. A leomlott falon könnyen átléphetett semmitől sem kellett tartania fényes nappal, már nem egyszer járt ő a falun kívül. Teljes gondatlansággal hatolt előre, hanem csodálkozni kezdett, hogy sehol sem talál sok rózsát, mint máskor, csak egyenként. Ámbár már elég volt kezében, alig bírta összefogni, még mindig talált, sőt elég sűrűn, miközben egy erdei csapásra ért. Itt már nem volt több. De az út oly szép, hívogató, hogy vagy tiz per- czig előre ment s ott egy kis gyepesre ült, pihenni. Pár perez múlva felállt és úgy gyönyörködött az erdő növénygazdagságán. A jó tett önmagát dicséri. „Elől tűz, hátul viz“ ez volt eddig a nyomorúság jelszava hazánkban. E két pusztító elemhez járult a múlt hó elején még a harmadik is, a j é g 1 Amit a kettő meghagyott: fölemésztette a harmadik, hogy tönkre tegye, megsemmisítse még az utolsó reményszálat is, amely a már eléggé földhöz tapadt szegény embert még biztatta. A minden nemesért igazán lelkesedni tudó, a szegények ügyét páratlanul szivén viselő és lélek- odaadással pártolni tudó Szentkirályi Albert- né úrhölgy, szeretett képviselő-jelöltünk fenkölt szellemű neje, alig egy hónap előtt rendezett egy hangversenyt a nagykárolyi, eperjesi és toroczkói tüzká- rosultak javára, amelynek úgy szellemi, mint anyagi sikere fényesnek mondható. S mit látunk ma ? Ügybuzgalmának teljes mértékével azon iparkodik', fáradozik, hogy a koldus-termésre számító Pestmegyének több községe javára egy társas vacsorával összekötött nyári mulatságot rendezzen. Ezek a községek, amelyek leginkább sujtvák : K i s - N é m e d i, Szilágy, Kisujfalu és Bottyán. E négy község lakói egytől-egyig úgyis mindenkor a szegénységgel küzdöttek és küzdenek: véres verítékük árán szerzik betevő falatjaikat. A jégeső még a betevő falatjuktól is megfosztotta őket. Most, a nyár folyamán, még csak el lesznek, úgy-ahogy. De mi lesz velük az ősz beálltával; mit tesznek tél-idején ? Hová lesz szegény fejük, ha közéig az az idő, amelytől még a módosabbak is eléggé félnek? Hacsak Isten és a jószivű emberbarátok nem könyörülnek rajtunk : veszniök kell. Szentkirályiné a jószivű ember-barátokra számit akkor, amidőn e négy község jégtől és egyéb elemi csapástól sújtott lakói jövőjére gondol azáltal, hogy rajtuk segítsen. Segítsen önzetlenül ; segítsen örömmel. Aki igy gondol a szegényekre: kell, hogy annak fáradozásán Isten áldása legyen. De lesz is ! A nyári mulatság megtartása a beállott képviAz egyik bokor felől fülemüle dala hangzott, oly közelről, mintha a madarat is meglehetne látni. Örzsike arra indult. Ekkor a madár elhallgatott. De a mint elhagyta a helyet, a csalogány újra kezdte dalát. örzsike még egyszer vissza ment, kereste a madarat, csak most vett észre egy fűpadot százados tölgyfa alatt. Oh csoda ! a fűpadon temérdek rózsa, időbe került, még mind csokorba szedte, szárát fűvel összekötözte. Miközben a rózsák kimondhatlan édes illatot bocsátottak magukból. Örzsike szagulgatta, kivált egynek meglepő illata volt. Egyszerre kábulni érzé fejét, igen gyengejlett, szemei előtt minden összefutott és ájulva esett a fűre. Alig feküdt egy perczig, valaki szét húzta a bokrokat és kilépett. A magas fekete. Karjaiba emelte Örzsikét és a fűpadhoz vitte, hagyta, hogy a kedves fejecske pillanatra az ő hullámzó keblén nyugodjék. Örzsike csak perczek múlva tért magához, körültekintett, egészen egyedül volt. Úgy tűnt föl neki, mintha azt álmodta volna, hogy valaki körül karolta, de az nem Péter bácsi volt, mintha valaki megcsókolta volna ajkait, mely csókot most is érzi ajkán égni, de nem tudja, hogy az ki lehetett. Ez alatt a nap lehanyatlott, az alkony piros fénye csillogott át a falombok közt. Az esti lég frissitőleg hatott kissé kábult fejére. Végre felemelkedett és haza indult. Csak most vette észre, mily messze van a falutól, bizon mire beér ; fenn lesz az égen a Grönczöl szekere, a hét csillag. Útközben elgondolkozott.
