Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-05-22 / 21. szám
által, hogy azon rég érzett szükségnek felelt meg, a midőn egészen uj kő-utakat, többek közt Tóth- Györgyk és Mácsa közt levőt, építtetett ki. V á ez városára, mint fentebb eralitettük, 7000 frt jutott ezen előlegből, melyből 2500 írt ugyan a katárutak kijavítására rendeltetett; de maradt 4500 frt., mely a vásártérnek, mind egészségi, mind közlekedési, mind szépészeti szempontból való rendezésére — mint legégetőbbé vált tárgy rendezésére — lett volna fordítandó. Tudjuk azonban azt, hogy V á c z városában ez ideig semmi Ínséges munka nem végeztetett,a vásártér is úgy van előttünk régi disztel enségben. Ezen jelenséget mi csak két okra vezethetjük vissza. Az első az lehet, hogy Váczon hála Istennek az ínség nem volt oly nagy fokú, mint azt a termés rosszasága után ítélve egyelőre hihettük volna és igy az inség-köl- csönre szükség nem volt. Vagy pedig az Ínség- bizottság azttartotta helyesnek, hogy tavaszszal, aratás előtt, a tavaszi munkák bevégezte után lesz legnagyobb szüksége a munkásnépnek a segítségre, azért várt mostanáig, a vásártér rendezésének megkezdésével. Ha ez igy van és a második forog fenn, akkor talán itt volna már ideje annak, hogy a szükséges mun kálatokmegkezdessenek; — a pénz megvan, a tavaszi munkámé g- szűnt, a vásártér pedig sóvárogva várja rendezését. Ajánljuk tehát ezen ügyet az illetők szives figyelmébe és hiszszlik, hogy nem hiába szólaltunk föl e helyen. Krakói Szél. Jótékony-czélú hangverseny Váczon. A csütörtöki hangverseny szép közönséget hozott össze a lövőházi diszteremben. Ott volt Vácz város szine-java, mintha csak érezte volna mindenki, hogy igaz részvétet teljesít, midőn a tűzvész által sújtott eperjesiek és nagy-károlyiak segélyezésére összehordja filléreit. Valóban köszönettel tartozunk e hangverseny rendezőinek, hogy alkalmat adtak Vácz város közönségének a sok országos csapás mellett hasznosan és nemesen élvezni, mert hogy az úgy volt, senki sem tagadhatja. Már maga a műsor elolvasása kecsegtető volt, hát még a hatás, melyet annak végig élvezése előidézett. Az Ulrich testvérek bevezető „Szerenade“-ja s a többi zongora-részek csak arról győztek meg mindnyájunkat, hogy városunkban sok a hivatott zongorázó, kik nyilvánosan is megállják a maguk helyét. Mondanunk sem kell, hogy a hangverseny fénypontját Urváryné és Szentkirályiné fellépése képezte. „Szép Ilona“ a magyar költészet klasszikus remeke, melyet a késő nemzedék is pietás- sal fog hallgatni mindig. Hát még ilyen előadásban ! Volt ebben elbeszélő báj, szívhez szóló borongás és végül könnyeket fakasztó fájdalom. Szóval ez előadásban minden meg volt, a mi szép, s lélekemelőén élvezhető. Volt is érte olyan taps, mihez nincs szokva a lőházi terem. Szűnni nem akaró lelkesedés. Ugyanoly sikerben osztozott Szentkirályiné is. A gyönyörű és pompás kísérettel előadott népdalok sziveinkben keltek visszhangra. Nem tudtuk hamarjában, mit csodáljunk jobban, az üde hangok változatát, avagy az oly könnyen érvényre emelt dalolási talentumot. E pontja volt az a műsornak, mely a legnagyobb hatást kelté — s azt hiszem, nem fejezhetem ki találóbban a lelkesedést, mintha azt mondom, hogy Prokop bácsi is hangos tetszésnyilvánításokban tört ki, s a 48-asok gyönyörérzetük mellett valóságos lelkiismeretfurdalásokat éreztek, arra gondolván, hogy bizony-bizony még eltántorít bennünket ez a szép asszony a mi politikai hitvallásunktól: olyan szépen énekel, hogy csak úgy éled tőle a 48-as kebel. Nem hagyhatjuk megemlítés nélkül V e c s e y és Vecseyné együttes fellépését sem. V ecsey művészi technikával bir, s szabatos, folyékony előadása méltán megérdemelt tapsokra ragadta a közönséget Vecseynével együtt, ki valóságos bravourral kisérte őt zongorán. Az előadott két konczert-darab teljesen leköté a közönség figyelmét és méltán. U 1- rich Gézáné, Schuszter Irma mindketten szép tehetséget árultak el, s kellően érvényre emelték az előadottakat. A befejező „Rákóczy induló“ pedig Inczédy Irmának nyújtott alkalmat bemutatni a szép törekvést, melyet játékában tanúsít, s elárulni azt, hogy jó mestere van. Tariczkyról nem is beszélünk; tudja mindenki, hogy érti a dolgát s avatott zenész. Azt hiszem, nem mondok sokat, ha a most leirt hangverseny jövedelmét 200 írtnál magasabbra becsülöm, sőt a felülfizetésekkel együtt a 300-at is felül fogja haladni. Áldja meg az ég azok fáradozását, kik a nyomort ily módon igyekeznek enyhíteni, s alkalmat nyújtanak nekünk jó cselekedetek gyakorlására. X. Y. CSARNOK. Vácz történetírói. Most, midőn Karcsú A. Arzén, a helybeli szent Ferencz-rendű kolostor főnöke, a nyolezadik kötettel befejezi városunk történetére vonatkozó, közel két évtizedre terjedő buvárlatait; nem lesz érdektelen egy pillantást vetni azon tudós papokra, a kik Vácz dicső múltja fölött elmerengve iró-tollal; de még inkább : lelkűk hevével oda hatni törekedtek, hogy a mai nemzedék az ősök példáin épülve, saját cselekvésük zsinórmértékéül, az ő, követésre méltó példáikat fogadják el. A tudós piarista Desericzky Incze volt a legrégibb ezek közt, a kinek ősei egy nyitramegyei községből származtak; ő maga 1702-ben üdvözölte először a napot, tanár a győri papnöveldében; de a hol — nem mint Wurzbach írja, — a rend fiatal tanulóit, hanem az egyházmegye növendékeit oktatta; miután tudjuk, hogy Győrben a piaristáknak házuk soha sem volt; Desericzky maga csak úgy került oda, fmint például Révay is, a kit hivatása vezérelt egyik győri tanszékre. Szerzőnket a múlt század negyvenes éveinek elején Kómában találjuk; mint assistens a szerzet generálisa mellett működött, s itt irta és adta ki jeles művét „Pro cultu literarum in Hungária“ 1743-ban, a mely mü ma hazánk nagy könyvtáraiban is a ritkaságok közé tartozik. Desericzky a nagy világvárosban XIV. Benedeknek annyira kedvencze és meghitt embere volt, hogy A „VACZ1 KÖZLÖNY TÁfiCZÁJA. A titokszerü ember. irta: Vörös T ulianna. (Folytatás.) V. Szombateste volt. Örzsike szépen felsöpörte a házelejét. És alkonyat után kiült egy kicsit a kis kapuba beszélgetni, mint faluhelyen szokás. Nagypapa, nagymama, Péter bácsi is átjött, meg a koma, a jómódú István gazda, ennek volt a fia Béla, a csinos orvostanhallgató. A legöregebb fia megmaradt otthon gazdának, legyen segítsége az apjának; a másik kettőt kitanit- tatta egyiket papnak másikat orvosnak. Elbeszélgettek igy esténként a kis pádon, a nótárius ur is el-eljött oda pipaszóval. Hát csak jön egy szekér az innen egy órányira fekvő vasúti állomás felől. István bácsinak a legöregebbik fia hajtja a lovat, mellette ül testvére Béla a fiatal orvos. A szekérben meg két nagy láda. Otthon is lessz Béla már most mindaddig még ki nem nevezik, folyamodott is egy szép állomásért, a mint az oklevél kezében volt. Ki örült jobban, mint Örzsike. Olyan régen nem volt már a szép temetőben, hogy szinte el is feledte a fekete embert, mintha mese lett volna. Aratás elé néztek. Második nyitásban volt a rózsa. Alig várta Örzsike, hogy Bélával, beszélhessen négyszemközt, megkérdezni, hogy mikor megy a temetőbe lesbe állni? — Nőtt-e már sok gyom a kunyhó mellett ? Kérdé Béla örzsikét. Nézze meg Béla! Válaszolt ő. A kertbe mentek. — Itt van Béla, adok magának egy szép rózsabimbót, de ne lássa_ senki dugja el. — Hol vette örzsike, hiszen a maguk kertjében ilyen nincs ? — Hát szakítottam máshonnan. — No, no, kis lány majd baj lesz ! Elővette szivartárczáját és bele erőltette a szegény kis rózsabimbót. Eltette. — Majd átmegyek valamelyik nap a temetőbe, csak maga Örzsike ne járjon oda, mig én nem mondom. Béla pedig még az nap este átment és feltette magában, hogy ott fog maradni ki világos-viradtig. Éjfélig se kellett várnia megmozdultak a bokrok. A fiatalember elhatározta, hogy ha csavargó jár ott, majd fog ő hozatni csendőröket a faluba, ha pedig valamely szerencsétlen őrjöngő, akkor éppen neki való tanulmány. Úgy is elhatározta, hogy mig itthon van, gyógyítani fog ingyen a faluban, hogy magát gyakorolja folyton. Holdtölte elmúlt, kissé borongós idő volt, meglehetős sötét. De a fiatal ember megszokta már a sötétet a férfiak nem hordanak mindig lámpát magukkal ha éjjel járnak. Az orvos úr igen pontos helyismerettel bírt, bár hol tartózkodott is rövid időn tudta magát tájékozni. Szeretett éjjel is kirándulásokat tenni. Ma az idő is kedvezett, szél támadt, zúgtak a fák s e zajban ha mozdult is a fiatal ember, nem lehetett volna őt észre venni. Figyelt tehát, valóban egy magas sötét alak közeledett éppen azon sirhoz, melyről Örzsike említést tett. Holdfény most nem lévén, arczát nem láthatta tisztán, de semmi_ kétség az alaknak ugyan annak kel lett lenni, kiről Örzsike beszélt. Az nem látszott másra figyelni, mint az előtte levő horpadt sírra, mintha azt lesné nem jön-e ki onnan az eltemetett, mintha őrt állna. Ez soká tartott. Maga a fiatal orvos is zsibbadni érzé már tagjait, mivel mozdulatlanul kellett maradnia leshelyén. bizonyos diplomatiai kiküldetésben őt érte a szerencse, hogy a pápa nevében a moldvai vajdánál Mau- rokordató Szilárdnál járjon. Buvárlatai a római könyvtárakban jelentéke- nyek, s a magyar hírnévre és tudományosságra dicsők voltak. Itt gyűjtötte a magyarok eredetére vonatkozó monumentális müve számára az adatokat, a melyeket aztán honába visszatérvén, sajtó alá bocsátott s öt kötetben előbb Budán, majd Pesten az 1748—1760 évekre terjedő időközben ily czim alatt adta ki: „De initiis ac majoribus Hungarorum Com- mentaria.“ Desericzky, úgy látszik, ez idő alatt a váczi tanintézet elöljárója — Kectora — volt; s mint ilyen irta meg és hagyta hátra kéziratban „História epis- copatus dioecesis et civitatis Vaciensis“ czimü munkáját. A helybeli piaristáknak a spinyéri hegyen fekvő présháza volt azon hajlék, a hol Desericzky a múzsának élt: gondolatait rendezte ; s midőn a munkában elfáradt; ha ugyan az ilyen férfiú el is tud fáradni: hát a vidék gyönyörű panorámájában gyönyörködött. A váczi egyházmegyének általa irt történetét a szerzőnek 1765-ben bekövetkezett halála után C e 11 o Benedek nevű rendtársa adta ki; ugyan ő folytatta ama történeti vitát is, a melyet Desericzky ellen Pray kezdett meg; — hogy minő szerencsével annak elmondása nem ide tartozik; azonban annyi tény, hogy a Cetto neve az irodalomban eléggé ismeretlen. A Desericzky művét szakértelemmel használták fel M e d g y e s i József kanonok, ki Váczot az 1835-ki schematismusban ismertette, és Karcsú, a ki szerzőnkről munkájának befejező kötetében a helybeli piaristák történetéről terjedelmesebb történetet közöl. Desericzkynek leghivatottabb követője Róka Kér. János, tudós iró és kanonok volt. A Róka családot Fényes Elek gömörmegyeinek mondja; kellett azonban e néven egy családnak a Dunán túl is lenni, mert a mi Rókánk 1726-ban Győrött született s a jelen században is élt egy Róka Imre nevű szombathelyi kanonok, s az is irodalmi érdemei által szerzett dicsőséget a magyar literaturában. Róka János tanulmányai végeztével jezsuitának állott; de hogy sokáig szerzetes nem volt, mutatja, hogy jogot tanult, s még elég fiatalon került Bécsbe auditornak a Mária Terézia által felállított testőrséghez, a hol mint hadbíró nem sok ideig működhetett, minthogy magát a theologiára íratta be s mint ilyen hittudorrá avattatott, s mint lelkész a váczi egyház megyében kapott alkalmazást; szentszéki jegyző lett, később pedig tiszteletbeli kanonok. Aligha tévedünk, midőn azt állítjuk, hogy Rókára a B i r ó Márton veszprémi püspök irodalmi munkássága hatott, s „Enchiridion de fide haeresiarchis etc.“ czimű, 1750. évben kiadott műve birt döntő elhatározó befolyással, s a mely munka fölött a „Leipziger Gelehrten-Zeitung“ egy kiváló bírálatot közölt. Fölötte érdekes volna tudni azon összeköttetést is, a melylyel Róka a gróf Migazzi Kristóf bibornok-érsek és váczi püspök személyéhez, vagy udvarához állott]; — ezt azonban én időszerűnek gondolnám az egyház- megyei papok tanulmányának tárgyául tűzni ki. Rókát Váczról Pozsonyba szólította a tanügy; jelesül ő volt kiszemelve a koronázó város elemi iskoláinak főigazgatójává, mely állást csakugyan tényleg el is foglalta, s a hol őt Ehrenfels Pál pozsonyi kanonok váltotta fel, a kit a királynő már az összes Végre a rejtélyes ember megfordult s lassan elindult. Béla vigyázva követte. De mert folyton az alakra nézett nem figyelhetett, hogy hova lép és belopottyant egy újonnan megásott sírba, melybe holnap korán akartak valakit temetni. A föld puha volt, egy kis könyök horzsoláson kívül nem kapott sérülést. De mire feltápaszkodott és kimászott az alak már eltűnt. A ficzkó, gondolá Béla bosszankodva, sötétben is jobban tudja magát tájékozni mint én. Másnap levelet irt Béla a városi elöljárósághoz, csendőröket kért. A dolog feltűnést keltett. A falu népe kiszaladt az utczára, bámulni, va- lyon kit akarnak nyomozni ? Béla sokkal okosabban tett volna ha csendben, titokban saját fivéreivel folytatja a kémszemlét. De ő fővároson tanulván évekig, városi uracs módjára járt el, nagy lett a hü-hó természetesen eredmény nélkül. Egy heti lesben állás után bizon szépen eltávoztak a csendőrök. A falu népe se nagyon hitt a dologban. Béla pedig azt gondolta, hogy valakinek a faluban egyet kell érteni ama csodálatos egyénnel a az tudósíthatta őt, hogy nem mutatkozottŐ rajta azonban ki nem fog, ha egy éjjel alszik másik két éjjel lesbe áll, megint. VI. A falu népe kijárt aratni, csak az apraja és az Öregje maradt otthon. Nyáron hamar hervad a leszedett virág, Örzsi- kének már megint nem volt rózsája. Át is szaladt egy délután a kertbe, de Péter bácsi nem mutatkozott. Örzsike körül járta a rózsatáblát, mint hajdan Éva az almafát. Sehol se mutatkozott egy lélek se, forrón sütött a nap, árnyékba búvik ilyenkor az állat is. Csöndes délután volt.
