Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-12-27 / 53. szám
kell aggatnunk karácsonyfánkra; de ezen kala- mitását. az évnek megbocsújtjuk, mert ezen okozott kalamitása olyan mint a szükséges rósz és városunk ép úgy mint egész államunk háztartása, nem nélkülözheti, miután megvan magyar természetünknek az a különös tulajdonsága, hogy adónkat csak akkor szeretjük fizetni, ha kény- szeritenek rá. Ki vehetné tehát rósz néven a lefolyt évtől, hogy kalamitás, az az szükséges rósz képen egy állami végrehajtóval is megajándékozta városunkat. Hadd függjön hát ez is ajándékképen a karácsonyfán. Vannak a lefolyt évnek gyász pontjai is. Eltemette megyés püspökünket és magával sodorta Varga János sok jó akarattal birt városi képviselőinket s még számos áldozatokat követelt magának; de erre nézve szolgáljon vigasztalásul az emberi élet múló, végzetes sorsa. íme ez képe rövid vázlatban a lefolyt évnek. Ezen karácsonyi ajándékokkal megrakott karácsonyfát állítja elénk a lefolyt év. Vegyük hasznát ezen ajándékoknak, a jóknak úgy mint a sötétebb pontoknak. S a jóktól elvakittatni és elbizakodottakká tétetni, a roszak- tól pedig elcsüggesztetni nem engedvén magunkat ; jelszavunk mindig ez legyen: Előre ! Egyébként boldog karácsonyi és újévi ünnepeket kívánunk! Felhivás! Városunk tisztelt polgársága és minden nemes szivli emberbarátainkhoz. Ha van a véges emberi életben valami, a mi sziveinket örömmel és megelégedéssel töltheti el: úgy bizonyára legelső helyet foglal ezek között ama lélekemelő és boldogitó érzet, melyet a szenvedő embertársaink irányában tanúsított jótékonyság gyakorlása bennünk fölkelteni szokott. És hogy ez igy van: tisztelt polgárságunk és vele karöltve távoli és közeli nemes szivű emberbarátaink igazolták ezt mindannyiszor, valahányszor a jótékonyság gyakorlására alkalmuk kínálkozott, s a midőn ezen alkalmat megragadva soha sem késtek áldozatkészségüknek fényes és valóban lélekemelő tanujelét adni és a nyomorfacsarta könynyeket nélkülözhető filléreikkel törülve, szenvedő embertársaink nyomasztó helyzetét elviselhetővé tenni. Megható bizonyítékául szolgál ennek azon magasztos vetélkedés is, melyet városunk tűzkárosultjai segélyezésében legutóbb tanusitani kegyesek voltak. És ezen örvendetes és hálás elismeréssel tuEpen elszunnyadtam, midőn 'halk suttogást hallok magam mellett s valaki nevemen szélit! — Lili, ébredj! hogy is tudsz aludni karácsony éjjelén ? Rögtön felnyitottam szemeimet s felültem ágyamban. Párnámon a gerle ült. Te szóltál? — kérdém csodálkozva, — de hisz az lehetetlen. — A csodák éjjelén semmi sem lehetetlen, — ka- czagott a gerle, — ez éj varázsa megérint minden élő lényt. Es midőn éjfélkor az ég megnyílik, akkor az emberek szive is feltárul, s a magasból látni, ki mit rejt magában. Akkor a madarak is beszélnek, a növények éreznek, s a sziklák élnek.- És te látod mindezt ? — kérdém vágyakodva. — Igen, látni fogom mindezt, a mint most kirepülök, hogy az égi gyermeknek, ki most jött e földre Betlehemben, fehér lágy pelyhet vigyek. — Vigy el engemet is! — esengtem — oh, vigy magaddal 1 és én elviszem legkedvesebb virágomat a szent kisdednek. — Jöjj hát kis Lili, de siess, mert mindjárt éjfél lesz. Gyorsan ugrottam ki az ágyból, letéptem az azálea virágait, s követtem a galambot ki a csillagos éjbe. Hosszú fehér éji ruhám, mintha egyszerre szárnyakká vált volna, oly könnyedén emelkedtem tova a légben. Csöndesen repültünk a város felett; a templom tornyában épen megkondúltak a harangok éjféli misére, s az utczán sietve haladtak az emberek, és én megrettenve láttam a bundákon és felöltőkön keresztül, hogy mindenkinek szive tárva áll, és e szivek furcsábbnál furcsább dolgokkal voltak' tele. Egy pillanatra leszálltunk egy kőerkélyre, s onnan néztünk az alant járó kelőkre. domásul vett jelenség az, mely ezen város tanácsát arra bátorítja, hogy a beköszöntő uj év alkalmával ismételten is tisztelt polgárságunk és minden nemes keblű emberbaráthoz azon kérelemmel forduljon, miszerint az újévi üdvözletek megváltásául városi kórházunk alapjához, — mely kórházban valláskülönbség nélkül a nyomor és testi bajokban szenvedő polgártársainknak legszegényebb s igy könyörtiletességünkre leginkább utalt része nyer elhelyezést, ellátást és gyógykezelést, s a mely kórházunk legfőkép könyüradományokból tartatik fen, — szokott nagylelkű áldozatkészségükből bármi csekély pénzadománynyal járulni kegyeskedjenek. A kegyes adományok városunk közpénztáránál tehetők le. A nemes szivű adakozók kegyes adományai hirlapilag fognak nyugtáztatni. Kelt Vácz város tanácsánál 1885. évi de- czember hó 20. A városi tanács. C S A R N O K. János gróf és Gábor angyal. — Karácsonyi történet. — Tudom, hogy nem irok újat. Hiszen az egész világtörténelem nem egyéb, mint folytonos ismétlődése az eseményeknek, melyek minden időben bírnak a megokolhatás előnyével. — Egy van mégis a századjelző események között, mely ismétlődéseiben is hű marad önmagához: a szeretet vallásának nyil- vánulása. Szeretni gőzerővel, — mint azt a realisztikus irány megkövetelné, nem lehet; de szeretni úgy, a mint azt a jászolban született csecsemő érett észszel hirdetgeti, az a jó kereszténynyel vele születik. Balsors, élői télét, álszégyen, ballépés, ifjúkora könnyelműség, nem bírnak az enyhítő körülmények jellegével, a mint azt a kódexek tudorai ezerfélekép megokolni ügyesek. A szeretet gyökere benyulik az em beriség történelem előtti korszakába ; a családi események fejlődése csak hajtás az első ember szivéből. — Á szeretet kormányozza a világot, és jogait előbb vagy utóbb, de érvényre emeli. Ilyen gondolatokkal gyujtá meg János gróf theafűzője alatt a légszeszt Karácsony estéjén, s daczára, hogy nevelési iránya ködképeket festett agg- legényi lakása szürke falaira, s finom csipkék hullámzását képzeli a jégvirágos ablakok fölött merev egykedvűségben bölcsei kedő függöny keretei mögé, mintha ottan a felelősség terhe nélkül leélt haszontalan múlt érzékenyebb alakjai leskelődnének a kandalló pislogó parázsa felé: tekintetében lemondólag néz utánok. — Jelenét nem szégyenli most már, s múltját szeretné egy jobb jövővel fölcserélni. Egész napon át sürög forog csikorgó hidegben a vegyes közönség ; a ropogó hó fölött egyenlő serény- séggel csikorog a napszámos csizma-patkója az úri nép szöges czipőjével. Valamennyinek a czélja egy: mutatni, hogy örül valaminek. Mert hát ki tudja, boldogabb e a ki örül, hogy Legelőször is Andor bácsi ötlött szemembe, a mint karöltve vezette élete-párját az éjféli misére. .Felnevettem a magasban, s a gerle is velem kacza- gott, mert Andor bácsinak prémes bundáján át tisztán láttam, hogy szivében semmi más nincs, csak egy nagy vörösboros-üveg; felesége szivében pedig kisebb-na- gyobb likőrüs-iivegek. És ők ezzel a tartalommal oly tiszteletet követelőn mentek egymás mellett a templomba, akár két pontifex. De még jobban meglepett leányuk, a szép Birike, mert annak a vidám kis szivében semmi más, csak apjának Írnoka mosolygott, mig Sándornak, Andor bácsiék legnagyobb fiának a szive egy szürke csikót zárt magába. Ott ment a vidék dandyje is, Ráti Gyula, — szent Isten! annak a szivében csak úgy hemzsegett a sok fürge sváb bogár, de jobban megnézve láttam, hogy azok mind gyors, szapora hazugságok. És a kegyes Gabi Gáb risnénak — ki mindig saját érzékeny jó szivét dicséri — egy darab kő van a szivében; mily hideg lehet szegénynek ! Ah, Birizdó urnák meg csak egy halmaz arany és bankó, és szive úgy is nyílik, mint égy Wertheim cassa. Mellette a gőgös és hiú Irma kisasszony lépdel, s a bársony bunda alatt szivében a saját maga díszes képét hordja. Nini! Ida néni szivében pedig egy nagy undok kigyó ül, s irigyen ül- tögeti folyton sziszegő nyelvét, mig férjének szivében Magyarország czimerét láttam ragyogni. A haza ! —■ gondoltam lelkesülten, de jobban oda pillantva észrevettem, hogy a magyar czimer csak disz ott egy érmen, melyet a piripócsi kiállításon az ő tyúkjai nyertek számára. De itt jönnek az én édes szüleim is, és az ő szivük úgy tele van, mint egy-egy meleg, puha fecskefészek, melyből a fecske-fiókok egymás felett tekint- getnek a világba, — szülőim szivéből is hathat mosolygó gyermekfej kandikált ki. Es ezeket a tejeket valakinek örömet szerezhet, avagy az, a ki ilyennel nem tartozik. Hányán tennék, de nincs miből, s hányán szeretnének tenni, és nincs kinek. — Melyik rész boldogabb? A karácsony, a szeretet ünnepe, megadja rá az igaz feleletet, így érzi ezt János gróf is. Végig gondol évei számán, a mely a hatvanon éri végét, és bizony táj neki, hogy nincs oly pont, a melyen keresztényi hite megnyugvást találna. Húsz éves sem volt, midőn Elvira csókjaitól nem látta a családi kötelmek paragrafusait, s ez időtől kezdve Gora Ilié, Melanie, Lolo, Zozo, és a Nanák — mert ez egy világfinak a naprendszere, — csak arról győzték meg, hogy a szerelem; a pénz gyújtó szereitől hévülő elem, mely gyűl és ellobban, s csak azt melegíti a ki sütkérezni szeret. Olyan, mint a kandalló tüze. Ha labait közel tartja hozzá, érzi a jótékony áramat, s ha onnan az asztalig megy. hideg borzongás futja át idegeit. Hogy is ne ? ! Az iró-asztalon nyitva áll az album, a szépek csarnoka képekben. Minden lap az élvezetek Makart csokra, mikből alig látszik ki a szelidebb virágtermények szende bimbója, csupa vad virág nád kalászokkal miken gyászindulót csiripel a nádi veréb. Bosszúsan forgatja a lapokat. Nem talál örömet egyiken sem. — Ez a kedvetlenség a memento móri. Ideje, hogy magába térjen. Az az Ágnes, az utolsók közül, az bántja legjobban. Mért épen ő, ki még szeretője sem volt? — Maga rég a fölben, mely ma jól átfagyva, hóköpe- nyeg alatt olyan csöndes menhely csalódott sziveknek. Kicsiny fiacskája, az a göndör gyermek, vájjon merre jár most. — Ha íázik, jó volna, jól esnék szegénynek egy pohárka thea, forró leyesféle. Hogyföl- melegitné, a mit fö 1 hévité szegény Ágnest akkor, 12 év előtt a szamovár leve. Szegény varró lány volt. Karácsony előtti estén jött el hozzá. Szeretne valamit kis testvéreinek di- szitésül venni a karácsony fára, oh! csak volna a ki hozzá előleget is adna. Megsajnálta szegény 1. — S az öröm és hála túláradt érzete elbuktatá. A gróf ur elmerengve élesztgeti a kandalló pa- rázsát. üreg ember, öreg bútor; kiszolgált már mind a kettő. Vagyona romjaiból nem menthetett meg mást, mint ezt az ódon házat, az ősi bútordarabokkal. Apró ablaku, alacsony boltíves pár szoba, a legjobb a melyikben most lakik, — a többiben Miska huszár hajkurássza unalomból az egereket. — Ez előtt felé sem nézett a rideg hajléknak, ma sajátkezüleg rak fát az egyetlen kandallóba. — Jó barátok lettek. Hasonlók egymáshoz : egyikből sem lehet újat teremteni szétrombolás nélkül. „Nem kár, oda valók vagyunk !“ — dörmog bele okoskodásunkba János gróf ur, s a zsarátnok helyeslőn hunyorgat. „Mihály öregem — ezt a belépő huszárnak mondja, egyetlen közelében maradt élőtanuja régi dicsőségének — eredj a főutra, hozz nekem kántáló betle- hemeseket. Gyermek arczok után sovárgok, ünnepi örömök után vágyom. Csodálkozol ? Hjah, ugye ez uj előtted. Előttem is. Épen azért vágyom utána. Polgári öröm is élvezet már nekem. Pástétomtól kaptam csömört, pezsgőtől fonnyasztó mámort : vizlevesre éhezem, tisztavizre szomjazom. Az jót fog mind jól ismerem, hisz én is ott vagyok öt testvérem között! Járnak-kelnek az emberek az utczákon, templomba mennek, mulatságokból jönnek, de az emberek közt állatokat is pillantottam meg. Egy ordas is kullogott közöttük, falánk éhséggel préda után szaglászva és leselkedve, de csodálkozásomra senki sem félt tőle, persze, mert fején a Bordás irigy ar- cza volt. A nagy csontu Rózsit is láttam, mint buta pávát, rút nagy lábaival rátartón lépegetve, mig férje, mint kis vörös kutyácska szaladgált a nagy páva körül. Három csinos kis gyöngytyúk is tipegett az utczán, a Táplányi kisasszonyok arczával, mellettük egy nagy bamba lúd hajtogatta hosszú nyakát, melynek gágogó feje a szép bamba Hovánkai Gyuri kis bajuszos feje volt, mig a túlsó oldalon a gyöngy-, tyúk kisasszonyokat egy róka kisérgette, Borbács ur édeskés arczával. Aztán Lebbencs jött, szorosan összefogózva nejével, ki férjéhez simulva suttogta : „egyetlen uram !“ E kettőnek talán csak egy szive van, gondoltam, mert úgy néztek ki, mintha csak egyetlen ember lett volna. De nem ! láttam külön az asszony nagy szivét, mely olyan volt, mint egy óriási gyufatartó, szorosan megtömve gyufákkal, csak hogy e gyufafejek különféle borzas férfi-fejek voltak. Ekkor keresztül a zűrzavaron egy fényes csillag tűnt fel nekem. Istenem ! ama bűvös karácsony-éjen láttam először azt az égi csillagot, mely most földi- utamra hinti ragyogó sugarát, s teszi dúsgazdaggá életemet . . . De akkor csak egy pillanatig láttam, mert a galamb megérintett kibontott szárnyával. — Jer Lili, menjünk ! — mire felemelkedtünk s elrepültünk.
