Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-12-27 / 53. szám
tenni. Elűzi majd fájó emlékimet. — Nemde, te mondád, hogy az a szegény lány többször akart hozzám közeledni, kérő karján göndör kis fiával. Olyan ra- gyogó fekete szeme volt, akár nekem kicsike korom- j ban. Azt is te mondád. — De aztán az is te voltál, a ki feltetted őt anyám haragjától. „Az én fiamhoz, a gróf árhoz, — egy ilyen . . . izé, ah ! sokking!“ . . . Neki akkor sokking! nekem ma lélekfurdalás. — Ő is itt hagyott, Istenem ! öreg volt már ! érett gyümölcs! 96 évig várt, hogy kis unokáiban \gyö- | nyörködjék, de meg unta várni, és itt hagyott. Nem bántotta, hogy el hagy, csak az fájt neki, hogy nincs, kiket sajnálnia, s akik őt igaz szivökből meg- j sirassák. Tudta jól, hogy én nem tudok sirni. Még is j gyűlölte, a kit én most úgy tudnék szeretni. — — j Miska fiam, te már 80 évet éltél, 10-el többet mint én, unokáid vannak, mondjad, mi van abban a családi életben, a mi boldogít. — Talán még nem késő, lehet részem henne. Mit? te a fejed rázod . . . Nem? . . . Hát talán sirsz ? Vén gyermek. Te is arra gondoltál, hogy jobb szeretnél ott lenni az unokáidnál, a kiknek vidámságától megifjodol. Eredj, fuss, fiam Miska, hozz nekem kóstolót abból az örömből. Hozz nekem bet- lehemes fiukat, s magad mehetsz haza. Az öreg Miska szó nélkül fordult ki a szobából, csak egy tekintetet vetve beszédessé lett gazdájára, a miből, ha az észre veszi, nagyon magára olvashat vala. Nem feledte el ő sem azt a szegény Ágnest, hiszen rokona volt. Ő maga vezette jószivli urához, s hogy a nem várt szerencsétlenség megesett rajta, maga segített urát megkímélni a kunyorgásoktól. Az anyja űzte el, mert félt a méltóságos asszony haragjától ; ha megtudja, még kenyerét veszti. 12 év óta csak egyszer látta a halálos ágyán. Azt se mondta meg, hova lett a fia, nagy-e már ? okos-e ? János gróf türelmetlenül csoszogott a ványadt szőnyegen. Nem volt nyugta. Mintha a szive szorulna. — Petyhüdt vonásain átkéklenek a megdagadt í erek, a mint türelmetlenségében egyik csésze theát j jobban rhumozza a másiknál, s kiissza mind a kettőt. Öreg is már az a Mihály, nem bírja a lába, lassú a járása ! Hogy az idő teljék, elő szedi saját arczképeit. Kezdve a dagerrotiptól a legújabb Rollerig Kozma- táig, s időrendbe rakja őket, elelmélkedik ama kegyes théma felett: mi voltál és mivé levél. 52 arczkép. Egy ember élettörténete képekben, tarkitás és ismétlődés nélkül, Oh ! hogy az ismétlődés hiányzik ebből a hitvány sorozatból. E perczben megszólal egy kis csengetyü az ajtó előtt, s megzendül az ének : Menyből a z a n- j gyal! — Á gróf ur földre dobja önmagát 52-szer egyszerre, képmásait egy szerencsés kanyargással a kandallótól az ajtóig szórva, s tévesztett múltjának önbecsmérelt szőnyegén futott egyszer életében szive szerint nemeset mivelni, hallani, hogy kiről szól az ének : lejött hozzátok! „Ha lejött, fiacskáim, hozzátok be, itt meleg van. Úgy e fáztok. Jertek melegedni.“ Egyszerre mind a hatnak nyújtotta kezét. — A betlehemet elvette tőlök, oda helyezte a kandalló párkányára, bele ku- kucsált, mint egy gyermek, és a hat fiút oda állította maga köré. Maga mellé a Gábor angyalt, aztán a Józsefet, Máriát, meg a három pásztort. — Végig énekel tété velők az egész szertartást, s a A mint magasabban szálltunk, körültünk mindenfelől jövő madarak repkedtek. És e madarak most mind daloltak, madárhangon emberi szavakkal, mámoros örömmel, boldog elragadtatással zengték : „Dicsőség a magasban az Istennek! Békesség a földön az embereknek ! •' És én is velők röpültem, elragadt velők a dal, az öröm, s mintha valamennyit túlszárnyalni akartam volna énekemmel, dalolva szálltam fel a csillagokig. És a csillagok megnyíltak s mindenkiben egy-egy fényes fehér angyal dalolta : „Dicsőség a magasban az Istennek !“ Erre lenn a föld is megeleveniilt s a hegyek' és völgyek visszazengték : „Békesség a földön az embereknek!“ És a mennybolt kék kárpitján csöndesen úszó méla holdban, a dalnok király is énekelt és játszott hozzá arany hárfáján. S a hold ezüst sugarain szerte ömlött a csodás égi zene s a koronás szentnek éneke : „Dicsőség a magasban az Istennek ! Békesség a földön az embereknek !“ I E karácsonyi ének hangzott mindenütt: égen- földön, és a zengő dalok földöntúli harmóniává folytak össze, mely mint hatalmas folyam hullámzott végig az éjben. Es nekem olyan volt, mintha nem is repülnénk többé, de a lágyan rengő hang-hullámok vinnének tova, kelet felé, hol egy rendkívül fényes hogy elvégezték, megvendéglé őket; theát adott nekik. „Egyetek fiaim, — s aztán modjátok el még egyszer azt a dalt a kis Jézuskáról.“ Úgy örült neki, hogy velők ivott, erős italt, hogy a keze is megreszketett tőle, s szemei ki gyul- tak. — Maga is azt hitte, hogy az örömtől van, a még eddig nem ismert gyönyörtől. — „Szép csöndes Karácsony esti élvezet! lejöttél hozzám!“ A Miska huszár az ajtó mögül (megszokta már azt a helyet) bámult utána, és gyanakodva várt . . . Urát féltette. Az pedig előkereste maradék aranyait, és sorba elmeséltette a fiukkal, hogy kicsodák, micsodák, kijük van, mijÖk van, miből élnek, hol laknak. Fecsegésüket élvezettel hallá, s aranynyal fizette. A Gábor angyal legnagyobb volt köztük. Szemfüles és bátor. Meg látta a fotográfiákat elszórva a földön, s szép csöndesen összeszedegetve, végig nézegeti. „Hát te, Gábor angyal, mit nézelődől ott, jer ; csak te is ide. Dobd el azt a képet, vagy tedd el j magadnak, mind néked adom. Hanem mondd el | érte, kié vagy, hol lakói ? No nézd ! de sápadt vagy. I Beteg vagy? mi bajod? Gábor lassan kiegyenesedik. Göndör fürtéi föl- : vetett szép fején tömören duzzadnak ki a hátracsu- szott püspöksüveg alól. Fekete szeméből, mintha az i alkohol tüze égne benne, kéklő szikrák hullnak az j öreg úr felé; s az elébb leghangosb torkú fiú fojtott j hangon kezdi. „Nincs senkim a világon. Anyám két éves korom- í ban elhalt. — Otthonom nincs. Egy vándor színész I nevelt ennyire. — Vele járok faluról városra. — ; Már játszom is. Hamletet könyvnélkül tudom. — j Neki megjelen apja szelleme. — Üres időmben én is sóhajtok utána . . . mert gyűlölöm őt . . . anyám miatt. — Azt mondta, mikor meghalt, apád nincs. Akkor elhittem neki, de azután . . . „Anyád nevét csak tudod ? !“ „Tudom, Ágnesnek hivták, szép szőke asszony volt . . . Nevelő apám mondja, hogy nem volt any- nyija. hogy eltemethették volna érette . . . Két könycsepp jeient meg a mesélő angyal szemében, de összeszoritott ajkai rángásan világosan látszott, hogy eroködik azokat visszaszorítani. János gróf följebb csavarta a lámpa lángját, s az öreg huszár közelebb lépett. „De hát apád ki lehetett, nem emlité anyád soha. vagy nem emlékezel ?“ „Nevét — gróf ur — azt nem mondta. De hogy nem volt becsületes ember, mert elhagyta őtet nyomorúságában, azt tudom !“ Egy lépést tett előre, s az arczképeket magasra emelve, folytatá : „Ányám úgy halt meg, hogy egy arczképet szorítva ajkaihoz, átkozta önmagát és engem is, de azt a kit átkozni kellene, nem áthozta soha . . . János ur nagyon meg volt iiletődve. Szemei mereven lesték ennek a beszélő angyalnak minden szavát . . . Csöndes reszketegség állta el tagjait, alig tudott hangot adni. „De hát az az arczkép! Láttad!? „Láttam gróf úr — s itt még egyet lépett előre — úgy nézett ki, mint ezek itten.“ Ezzel ledobva az arczképet, lábaival dobogott fölöttük. Mint egy tigris állott ott a fin, ugrásra kész. Oklei összeszorultak. csillag ragyogott, oly nagy, mint a nap, de nem oly vakitó fénynyel, hanem enyhe fehér sugarakkal. És a merre áthaladtunk, országok, tengerek felett, mindenütt zengett felettünk a csillagokból az angyalok éneke s körültünk a madár-sereg örömdala és mindenütt visszazengte azt a föld, a sziklák odrai, a tenger moraja — mígnem végre a fehér csillag közelében leszálltunk a földre. Nagy, csodás bibor-virágok nyíltak ott, s karcsú pálmák hajlongtak az éjben és lágyan suttogó nagy leveleikkel védőn borultak egy kis szikla-üreg felett kődarabokból összerakott kunyhó fölé. E kis sziklakunyhóból fény és illat áradt mint a szentek sírjából, pedig nem sir volt az, de az égi gyermek bölcsője. Itt az angyalok térdre hulltak, a három bölcs király a szent kisded lábaihoz tette koroná ját s büszke homlokuk a földet érintette előtte ; a galambok kitépték tiszta fehér fóliáikat, hogy puha, meleg kis fészekké alakítsák át a hideg kő-bölcset. És égen földön egyre zengett : „Dicsőség a magasban az Istennek !“ En is leborultam, hogy a kunyhó küszöbére hintsem az azálea-virágokat. De ekkor az égi gyermek meleg, szent kezecskéivel megsimogatta arczo- mat s halkan, mint a lehellet szólt: _ Lili------------Majd erősebben megfogta vállamat s hangosabban ismétlé. — De édes Lilim, nyissa fel már egy kicsit a szemét. Apa és mama hazajöttek már a templomból, és itt vannak a betlehemesek az ablak alatt, én fölébredtem s most szeretném megnézni a kis Jézuskát. János gróf arcza pedig kezdett színeket játszani, síráshoz nem szokott szemeiből két gyöngyszem kelt ki. és fénylő barázdát égetve pergamentszerü arczán, ősz bajuszának csúcsain képezett harmatot. Reszkető kezeit a fiú felé terjesztve ki, szólni akart, mig ziháló melléből nagy nehezen utat tört egy hang, egy kiáltó suttogás, mintha egy bent elhangzott kiáltásnak lenne eltompult visszhangja : „Fiam 1“ ÍS élettelen terült volna el a földön, ha a figyelmes Miska hajdú föl nem fogja. A haragvó angyal elfeledte gyűlöletét! Az az egy szó elvette bosszúálló fegyverének élét. Oda térdelt gyűlölt apja mellé, a ki olyan szívből szóló bünbánattal suttogott feléje: „Szegény fiam, te legszebb karácsonyi ajándék ! Ölelj meg, csókolj meg, elviszem anyádnak !“ A megtörött test rozzant hajlék volt a megtisztult, a megtért léleknek, s elköltözött egy jobb hazába. — A kibékült angyal szó nélkül bámult apja tetemére; jól esett ott kisírni fájdalmát. Forró könyei oda hullottak az öreg arczán megjelent két csöpp mellé, mitől azon elsimultak az öregség barázdái, s elköltöző lelke mosolygó ajkak közt leb- bent el. Miska huszár le vette Gábor angyal fejéről az aranyos papír süveget, és egyik juhász fejére téve‘ szép csendesen elküldi őket. „Nesztek ! Légy te Gábor angyal. Ez itt marad . . . Hirdessétek magatok szép énekszóval, hogy a kis Jézuska megszületett. Az a kis Jézuska, a ki ma meghozta a bűnös apának eltaszitott gyermekét meg előzte jóltevő halállal a bosszú munkáját. A gyermek is szerető apát talált, s a kit életében tán soha sem szerethetett volna, halálában vonzalommal áldoz emlékének . . . Csak jó az Isten, hogy elküldte a Jézuskát nekünk, hogy isteni szerelmével megbocsássa, és jóvá tegye, a miben a földi szerelem vétkezett. — — Menjetek, fiaim, kántáljátok be minden ablakon : „Dicsőség menyben az Istennek, békesség e földön az embereknek!“ És az öreg szolga virrasztó énekül végig doru- zsolja a karácsonyi dicséretet észre sem véve, hogy a betlehemes fiuk be sem várva szép intő beszédét, már a szomszédban fújják élesen : Mennyből az angyal, lej öt thozzátok! Rácz István. Városi és vidéki hírek. = .4 lagjy áldozata. Barkós Antal mintegy 60 éves agg koldust rendőrségünk f. hó 23-án reggel a cselőtei szőllőkben megfagyva találta ; holtteste a városi kórházba szállíttatott. = Elvágta a gép a kezét Pápa József egyik béresének f. hó 22-én szecska vágás közben saját vigyázatlansága folytán keze a vágó kés alá került s a kés egész keze fejét, legvágta. = Pesti 3 liász Lajos színtársulata, mely jelenleg Uj-vidéken teszi vidámmá és élvezetessé a szinpártoló közönség esti óráit, értesülésünk szerint városunkban, nem mint jelezve volt f. hó 25-én, hanem ünnepek után kezdi meg előadásait. = A magyarosodás Sződön. Már régóta megindult a mozgalom a tót vidékeken a magyarosodás iránt, de hogy ily rövid idő alatt ily nagy sikert tudjon ember fia felmutatni, azt még remélnünk Erre én is egészen felébredve egyszerre fölültem az ágyban s csodálkozva néztem kis nővéremre Lul- likára, ki háló ingecskében s nagy babájával karján állt ágyam mellett s meleg kezecskéjével simogatta arczomat, mig ablakunk alatt a betlehemesek éneke hangzott : „Dicsőség a magasban az Istennek! Békesség a földön az embereknek!“ — Ah, Lullika, hát maga az ? Lássa aprinczám, én most Betlehemben voltam, onnan hivott vissza, — szóltam végre némileg magamhoz térve. — De Lilim, hisz itt aludt az ágyaeskájában ? — csodálkozott a kicsike. — A gerlével voltam, — szóltam a galambra mutatva, ki ép úgy bóbiskolt mellettem kalitja tetején. mint a hogy utolsó pillanatban láttam, midőn elaludtam, de most szavamra fölébredt s kaczagva bólintgatott. — Pedig itt láttam a gerlét is, — bámult a gyermek. — A virágomat vittem el a Jézuskának, — folytatám. — Hisz meg vannak a virágok, — s Lullika oda mutatott az azálea bokorra. — Kedvesem, a karácsony éj bűvös éj, akkor történnek a csodálatos regék. — Elmeséli nekem ezt a regét, Lilim ? El édesem, ha most vissza megy az ágyacská- jába és aludni fog szépen, akkor holnap elmesélem. Lullika szótfogadott és másnap elmondtam néki ezt a karácsonyi regét.
