Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-09-20 / 38. szám
38. szám. VII. évfolyam. Előfizetési árak : Évnegyedre ................................................................1 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : MAYER SÁNDOR könyvkereskedésében (Csillag-utcza). HELYI S Vácz, szeptember 20.1885.\ 5581 ■' ~ • .1 VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. Hirdetések: Nyilt-tér a legolcsóbban eszközöltetnek sora .......................... MO kr. s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál dO kr. A szerkesztőség czimzete: hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. A kiadóhivatal czimzete : hová a lap anyagi részét illető minden küldemény czimzendő : Vácz, Csillag-utcza 1428. szám. ____ Le a kalappal! Még a hatvanas években történt, hogy egy olyan egyéniséggel utaztam Váczról Budapestre, a ki városunkat az 1849-ik év óta nem látta, de nem is láthatta, mert mint sok másnak, úgy neki is kiadta az útlevelet a gondviselés. — Külföldre kellett menekülnie. Igaz, hogy felakasztották, ép úgy mint gr. Andrássyt — in effigie; — de mint utóbbinak, úgy amannak is sikerült a halottakból feltámadni és ha egyébb öröme nem volt is, mikor ismét viszont láthatta rég nélkülözött szülőföldjét, ezt a vérrel megszentelt, szép Magyarországot, dús kalászt hullámzó téréivel, legalább abban hitte örömét feltalálhatni, hogy a neki, bár kevés időre, sok Jó napot nyújtotta Váczot oly felvirágzásnak indult városnak fogja tapasztalni, minőre — városunk fekvésénél és közlekedési eszközeinek nagy voltánál fogva — minden embernek számítania jogosan lehetett volna. És hitte ezt régi urambátyánk még azért is, mert városunk, a mégjelenleg is a világtól elvonultságban élő, nemes szivű, és magyar érzelmű, s városunkat még akkor is, mikor még gondolkodni sem, szólni még kevésbbé volt szabad, mert a sötét korszak átka minden esetben halállal fenyegetett, — őszinte hazafiúi szeretettel és még merészebb bátorsággal védő gróf [ Zichy Hipolyt, volt alvárosi kanonok-plébános térden állva intézett könyörgései folytán Pás- kievits muszka főhadvezér alatt dühöngött s neki vadult oroszok kegyetlenségétől legkivált pedig teljes megsemmisítésétől megkiméltetett. És fájdalom, ezen régi utazó úr, kihez hasonlót a mai korszak csak elvétetten teremt, midőn beszédbe ereszkedtem volna vele, s utazása czélja felől kérdezősködve Vácz állapotaira tértünk volna át. szomorúan bólintgatott fejével s ekként kiáltott fel: szegény város, de csalódtam fiaidban ! Aztán elhallgatott. A kíváncsiság nagyon zaklatott s tovább folytattam kérdezősködéseimet, mire aztán feleletül a következőket nyertem: „Nem szívesen teszem, de látva ezen város iránti érdeklődését, elmondom önnek gondolataimat.“ Es aztán elmondá a mint következik. „Váczra jöttem azért, hogy haladását, mit szivemből óhajtottam volna, lássam. Azt tapasztaltam azonban, hogy a város egészen sztagnál. Ennek is kiismertem az okát. Váczon tulajdonképen három, a helyzetet uraló elem van. Az egyik a papság, a második a zsidóság, a harmadik a szegény, jóravaló s magyarul gondolkodó iparos és földmives osztály. A papság és zsidóság rendelkezik is, de szereti is a pénzét, s azt inkább uzsorára adja; a város emelésével nem gondol. Az iparos és földmives osztály szeretne tenni valamit, de nincs hozzá pénze. Elszomorító jelenség; de igaz.“ És aztán elhallgatott interwievolt öreg urambátyám, s egyetlen szót sem voltam képes az egész utón tőle kicsikarni. Igaz, hogy én nem is tudtam volna őt állításaiban megczáfolni. És ez történt ezelőtt mintegy húsz évvel. A ki nem hiszi, megmutathatom neki a kalendáriumot, melyben adataim feljegyezvék. De úgy hiszem, hogy erre szükség nem lesz. Elég az hozzá, hogy húsz évig, — sőt mit mondok, a szomorú 1849-ik óta 36 évig kellett várni, míg végre valahára városunk azon osztályában is felébredt az inger városunk szépítése iránt, mely eddigelé, ha nem is kivétel nélkül, de átalánosságban véve mégis csak magának szeretett élni. Értem alatta róm. kath. papságunkat, felébredt benne a városunk emelése iránti inger akkor, midőn a káptalani uradalom elhatározta, hogy azt a piszok fészket, mely eddig egy egész utcza, a káptalan utczának valóságos fertőztetőjének, s az ottan lakók egész- ségrontójának szolgált hambárul, — az úgy nevezett „Curia“ czimű vendéglőt nemcsak renoválni. de azt egy, magyar hazánk fővárosa, Budapest közvetlen közelében fekvő, városunk méltóságának megfelelően építtetni, illetve átalakíttatni fogja. A „VÁCZI KÖZLÖNY" T ÁRCZ AJA. Két zarándok. Irta : Sa.oIh.er IMIasocli. Fordította : Jásznigi Sándor. Szép forró nyári nap volt. Az eső hetek óta nem esett. A szántóföldeken megkezdődött az aratás. A derült kék égen egy bárány felhőcske sem volt látható, de még ama könnyű pára sem, mely ily időben a földet gyakran körülveszi, a gőzhöz hasonlóan, mely a forró vasból felszáll ! A tiszta azursziníi mennyboltozat egész pompájában messzire kifeszült. Időről-időre csillogás vonult végig rajta, s akkor úgy látszott mintha megreszketne, és fénycsepp esővel rkarná elárasztani az alatta terjedő földet. A nap magasan állt, sugaraival mindenen keresztül hatva, mindent megaranyozva és kitüzesitve. Az egész földkör izzónak látszott, minden, még a viz nedves mélye is. A levegő forró volt és nehéz, a széles lapály az Tett kalászok díszében elterült, folyó aranytenger- íez hasonlóan, mely ott, hol az illatos kék távolban dveszett, mint sötét parton, habzó hullámot vetni átszőtt. Az aratók a földeken, barna testükkel, izzó Tízbe mártott érczszobrokhoz voltak hasonlók, a sarok szikráztak kezeikben és a kalászok miként lobogó ángok álltak ég felé. A lovak a réten lassan téphessék a ritkásan nőtt füvet, a csengők melyeket nyarakon viseltek, csak bágyadtan hangzottak, mintegy Ihalva. Sőt a kis bükk és nyárfaligetek, melyek iciylyel közzel zöld szigeteket képeztek az arany engerben, azt a benyomást keltették, mintha áldo- atai volnának a forróságnak. Egy falevél sem moziéit, egy fűszál sem, minden korhadt volt, hervadt sápad. Csak a patak folydogált mint rendesen, csendes friss mormogással az elnyomorgott füzek között, habjaitól áztatva, itt még füvek és virágok álltak, melyek az általános elhalás közepette, az általános lethargikus álomban elevenek voltak és itt ott titokban susogtak. A por mely az országutat ellepte, lángolt miként aranypor, a kőhalmazok, melyek az út mentén feküdtek, szikrákat hánytak. Mindenki a földeken volt. Csendesség uralkodott a faluban, a templom körül és a nemesi kastélyban. A könnyű kékes füst, mely itt ott kormos szalmafödélen keresztül hatott, csak nehezen birt felszállni. Kellemes, nyers illat áradt szét a kertekből és sövényekből és megtölté a leget. Semmi sem moczczant. Egy előre nyúló falon egy fehér macska nyugvék és hunyorgatott sárga szemeivel, a kutyák mintegy holtan feküdtek lánczra verve ; egy parasztudvar közepén sovány gebe volt látható lecsiiggesztett fővel, mely állva látszott aludni. Még a verebek sem hallaták szokott csiripelésüket, csendesen meghúzták magukat az eresz alatt, vagy a nyugvó faormok ár nyában rejtőztek el. E tikkasztó hőség, forró levegő és égető napsugarak közepette egy ősz lépdelt az országúton. Magas, erőteljes alkatát szürke vezeklő ruha fődé, me lyet kötél szorított testéhez. A kötélről olvasó és vizes kulacs lógott alá, meztelen lábain szandálokat viselt ! Szép, tiszteletreméltó feje, a hosszú fehér hajjal és szakái 1 al és nemes vonásaival, melyeken a szelíd megadás megindító kifejezése honolt, minden védelem nélkül ki volt téve a napsugaraknak, melyek arczát, valamint nyakát és szabadon hagyott mellét és karjait, a broncz egy nemével vonták be. Az agg menésközben hosszú botra támaszkodott, és szüksége volt rá, mert hátán nehéz terhet hordott, nyers fából készített keresztet, mely mint ő megbámult a szél és a napsugarak behatása alatti Az agg lassan haladt a falu kunyhói közt, a nélkül hogy jobbra, vagy balra tekintett volna, de ép oly kevéssé tekintett maga elé, tekintete inkább magába tértnek látszott, más világba, mely hosszú, magányos vándorlása közben, szél hó és eső verdeste keblében feltámadt, az erdő zöld sátra alatt és a csillagos ég alatt, hol meghálni szokott. Fiatal csinos leány lépett az egyik kunyhó küszöbére, keresztet vetett magára és félénken vissza vonult. Az agg nem látta ezt, épp oly kevéssé mint a bozontos kutyát, mely behúzott farkkal kúszott el mellette, és a kacsákat melyek megijedve bele vetették magukat a kis, piszkos tóba. Ekkor egy kedves hang ébreszté fel őt, a kút friss, barátságos csacsogása, mely vizét a nagy, hosz- szu vályúba önté, melyből a falu marhája inni szó kott, ha arra hajtották. Az agg megállt, sötét szemeit, melyekben fölötte természetes tiiz lobogott, felütő, mélyen felsóhajtott, és lassan közeledett a kúthoz, hogy belőle puszta tenyerével vizet merítsen szomja enyhítésére. Oldalt csinos ház állt, mely egészen a vörös téglafödélig vad szőllőindával volt befuttatva. E házból lépett ki most egy gyermek, egy fiú, oly szép mint egy angyal, fehér ingben, mely csupasz karjait és lábait engedé látni, kezében egy darab kenyérrel, melyből éppen egy darabot leharapott. Midőn a különös megjelenésű őszt észre vévé, megállt és ki meresztett, szemmel bámult rá, csodálkozva és borzadva, majd bátor elhatározással, oly gyorsan a mint apró lábaiból telt, sietett az agg felé, és nagy kék könytelt szemeit hozzá felemelve, oda nyújtotta neki kenyerét. Az ősz ember elfogadd azt, meglepve pillantott a gyermekre és fájdalmas, boldog mosoly vonult ünnepélyesen mély ránczokkal borított arczán át.
