Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1885-09-20 / 38. szám

Ks megértük azt akkor, midőn az isteni gondviselés a váczi nagyobb alapítványi! káptalan élére Neszve da István auksziliáris püspök, most káptalani hely nők nagyprépost ő méltóságát helyezte azon állásra, melyen, hogy az Isten az élet legszélsőbb határáig tartsa szivünkből kívánjuk, mert igy reményünk lehet ahoz, hogy az interwievoltj urambátyánknak a papságra kifejtett nézetei meg lesznek czáfolva.

Jól van. A váczi káptalan városunk emelése érdekében immár megtette az első lépést. Emelni fogja városunkat a „Curia“ czimű vendéglő felépítése által. — Nem tudjuk ugyan hogy miféle irányban teendi ezt, de úgy, hallomásból értesülésünkre esett, hogy az ott levő sós bódét továbbra is ott akarja hagyni. Már engedelmet kérünk. De ezen eljárás helyeslést nem nyerhet. Egy, a kor szivonalának megfelelő „Hotel“-ben sóbódét tűrni nem lehet. Szeretnők továbbá azt is, hogy ha a főt. káptalan az említett vendéglő átalakításánál, egy a kivánalmaknak megfelelő színház helyiségről is gondoskodnék. — Városunknak, ugyanis színháza nincs. Lelki tápot e részben vajmi ritkán van alkalmunk nyerni. — Nem jó lesz tehát erről : — az életiskola helyiségéről megfeledkezni.

Hanem bármiként vélekedjék is a közvélemény t. papságunkról, azt mondjuk: le a kalappal előtte! A papság volt az a mely 1849-ben egyebek közt városunkat a végmegsemmisüléstől megóvta, s a papság az, mely most városunk emelése érdekében az első örvendetes lépést megtenni — elhatározta. — Isten áldja meg vezetőit — s ezek közt Neszveda István nagyprépost — korunk színvonalán álló — megyei főpapunk egyikét.

Egy öreg polgár.

Aut — aut.

— Csevegések séta közben. —

IV.

Ha már hozzáfogtunk a söpréshez, — nem kel lemes mulatság ugyan, de ha már benne vagyunk, — van még egy kicsi, hadd fogjuk ide még azt is.

De azon kell kezdenem, hogy voltaképen nem is kicsi az.

Ugyan, ha azt tekintjük, hogy senki, vagy nagyon kevesen veszik valamibe az effélét, tenni pedig épen senki sem tesz róla, úgy bizonyára szánalmas kicsinységek. Kinek-kinek megvan a maga mértéke ; minden egyes ember szemében az a kicsiny, az a nagy, mit az ő mértéke minősit azzá. Az elefánt

„Köszönöm, gyermekem,“ szólt, „köszönöm,“ azután barna reszkető kezével végig simitott a puha, selymes gyermekfőn, úgy hogy az aranyos fürtök az édes gyengéd szinü arczocskába hulltak. A fiú még mindig szótlanul nézett reá, mig kezecskéje önkénytelenül a nagy, nehéz keresztet tapogatta.

E pillanatban egy fiatal, karcsú bájos asszony jött oda, ugyanazon finom arczvonásokkal, szőke hajjal és ártatlan kék szemekkel, milyenekkel a fiú birt, tiszteletteljesen meghajolt az agg előtt és karjait a gyermek köré füze.

„Mama, csak nem haragszik V“ szólt ez halkan, „odaadtam kenyeremet a szegény, öreg embernek.“

„Helyesen cselekedtél,“ szólt a fiatal asszony és megcsókolta a fiút.

„Ez a te gyermeked ?“ kérdé az agg.

„Igen.“

„Akkor -szeret téged az Isten.“ Az agg földre csúsztató a keresztet, odatámasztá azt a kúthoz és letörülte homlokáról az izzadtságot.

„Nem jönnél be hozzánk és erősítenéd magadat ?“ kérdezé az asszony, mialatt botját élvévé.

„Nem, köszönöm,“ nem szabad. Nem ismered e ruhát.

„Vándor vagyok, azok egyike, kik nyugtalanul körültévelyegnek a földön és bűnhődnek mig az irgalmas Isten őket magához szólítja. Fejem fölött nem szabad, hogy fedél legyen és lábam alatt padló, szabad ég alatt kell vándorolnom és pihennem, szabad ég alatt kell meghalnom.“

„Nem meghalni!“ szólt a gyermek.

Megint pihenteté az agg szép, jótekintetét a bájos arczocskán, és mégegyszer felemelé kezét, mintha a fiút megáldani akarná, majd megint szelíden visszavonó azt és szólt: „Nem áldalak meg, neked

eltiporja azt a röget, melyen az ember elbotlik, mely a hangyának valóságos Naszál. Hogyan győzzek meg tehát valakit arról, hogy az a fontos, az a csekélység, mit én ítélek annak, nem pedig az, mit ő lát olyannak, ha nem kölcsönözhetem neki oda mértékemet, gondolkodásmódomat? Mert ha vélemény különbség merül fel a kiló, vagy liter, vagy méter helyessége körül, ott a mértékhitelesitő. Hanem a nézetek, meggyőződések, eszmék és rögeszmék hol döntenek ezek helyessége felett? A közvélemény ? Trombita! Csak erős tüdő kell hozzá, és mindenfele nóta megszólal rajta. Gondolatot, véleményt, eszmét cserélgetünk, de végre is kiki csak a magáé mellett marad, ki nem cseréli. Úgy vagyunk vele, mint a pénzzel

; ezt is elcseréljük sok szükséges és mulatságos dologért, hanem a bugyellárist, és — a mi fő — a honnan a bugyelláris telik, azt mégis csak megtartjuk magunknak. De az a pénz lehet ugyan értéktelen, de hamisnak nem szabad lenni í és valamint a pénz hitelességének vannak ismertető jelei, úgy a gondolatnak is csak kellene valami jegyének lenni, melyről megismerhetné az ember, képes-e a forgalomra, méltó-e rá? De mikor még bankó is annyi forog hamis!

Hanem azért mégis csak vásárra viszem a portékámat. Hátha az én felfogásom pápaszemén másnak lát olyik egynémit, mint a magáén, és elkezd tűnődni a felett, hogy talán nem is az övé mutat igazat ?

Csekélységnek azt szokták minősíteni, mi akár magában, akár hatásában, következményében nem érinti érezhetőleg az embert és — érdekeit.

Mert legyünk őszinték, érdeke szerint méri az ember a dolgok értékét. És ezért utasít sokat a csekélységek rovatába, mi épen nem az — másra és a közre nézve. Tekintélyes pedagógusok vallják az elvet, hogy nevelésben vagy minden fontos és figyelembe veendő, vagy minden csekélység és közönbös. Kár ezt az igazságot ki nem vetkőztetni ezen dilemmái formájából és nem formulázni az állítást egyszerűen úgy, hogy minden fontos és tekintetbe veendő. Mert a tapasztalás szerint a fejlődő ember fogékony szelleme és kedélye többé-kevésbbé hiven, de megőriz minden reá ható benyomást. És a társadalom, mely tulajdonképen a folytonos fejlődés stádiumából ki sem lép ? Semmi sem marad benne következmények nélkül.

Ha elnézem olykor, hogy a taligás vagy szekeres mint vesződik barmával, és hallom, mily kevéssé válogatott kifejezésekkel nyilvánítja elégedetlenségét a polgártárs ; ha véletlenül valamely hevesebb képviselője a szép nemnek kedves élte párjával vagy szomszédaival felmerült differencziáit az egész szomszédság és fél utcza füle hallatára intézi el sommás szóbeliség utján ; ha valamely serdülő reménye az iparnak ingyen mulatságot szervez az utczán járkáló közönségnek azzal, hogy a lebujok szólamaival fűszerezett dalokat csattog; ha búfelejtőből annyit szedett be a szegény ember, hogy nem csak búját feledte el, hanem még azt is, hogy kell egyenesen árai, és sorra támogatja a mellette ingó házakat; ha suhanezok három utczán keresztül űznek egy szegény elmeháborodottat, provokálva tőle oly kifejezéseket, hogy minden tisztességes ember neheztel a véletlenre mely ép akkor hozta őt oda — : az első pillanatban a flegma fi lösz ófiájába burkolódoni és annyi mással vállat vonva azt gondolom: „Baj biz ez, hogy igy van, de mit tartozik reám ?“ — De

már a következő pillanatban eszembe jut, hogy azt

nincs szükséged rá, mert tégedet az Isten maga áldott meg.“

„Hogy értsem azt ?“ kérdé az anya.

„Mert a legjobb és legszebb, a mi a világon létezik, és mi nekünk másoknak, csak nehéz szenvedések és magas tudomány gyümölcseképen jut osztalékul, vele született — a részvét.“ Lassan tévé kezét a gyermek fejére, és komolyan tekintett annak nagy csudálkozó szemébe.

„Zarándokok vagyunk mi ketten, te és én,“ folytató, én zarándokutam végén, te a kezdetén. De neked, kis társam, jobb sorsod lesz mint nekem. Én nem voltam oly jó mint te, önző voltam és kemény, erőszakot követtem el másokon, és nem egy szív vérzett miattam; tudtam hogyan kell szomszédom vagyonát, feleségét és becsületét elrabolni, és megtettem. Üldöztem, kik pedig mindnyájan testvéreim, embereket, mivel más módon tisztelték az Istent mint én, vagy mert más nyelven beszéltek, mint az enyém volt — de elég ebből — most bűnhődöm érte, a kereszt terhét hordom — türelmesen, mint hajdan megváltóm. Te nem fogod e bűnöket magadra róni, gyermekem, mert résztvevő vagy, te kutyát sem fogsz elkergetni küszöbödről, te még a verebeknek is fogsz kenyérmorzsákat szórni, de keresztet azért mégis fogsz viselni, mert szenvedni fogsz szelíd szived által. A mit szeretsz, az téged meg fog bántani, barátaid meg fognak' csalni, hálátlanság lesz, jutalma könyö- rülésednek és árulás bizalmadnak, de azért mégis boldogságot fogsz érezni szived mélyén, melyet senki sem rabolhat el tőled és e fény mely tisztán és szentül ragyog lelkedben, még akkor is szépnek fogja neked előtüntetni a világot, midőn már minden virág elhervadt, ha a fiatalság édes dalaival mint egy röpke madár elszállt, ha minden gyümölcsben, melyet j letörsz, megtalálod a férget. Te soha sem fogod el- I

: a szitkozódást, azt a házsártos perpatvart, azt a ! szemérmetlen dalt, annak az ütődöttnek kifakadásait hallja, annak az ittasnak állapotát és undorító magaviseletét látja oly gyermek is, kit kedvező körülmények megóvnak attól, hogy ilyenek fül- és szemtanúja legyen otthon : hogy a felnőtt közönynyel, vagy megvetéssel halad el ugyan ilyenek mellett, de hogy gyermekre ha más hatással nincsenek, azt bizonyosan megtermik, hogy az ilyenek közönbös voltának ad helyt Ítéletében ; eszembe jut kiváltképen, hogy sok csupa bravúrból és henczegésből féktelennek mégis némi gyeplő az a tudat, hogy amit akar az erkölcsiség, akár a tisztesség czimén illetlennek, helytelennek és tilalmasnak mondtak előtte, nem csak névleg az, hanem olyannak bizonyul az által, hogy éreztetik elkövetőjével, miszerint helytelent tett.

A kényelmesség érvei erősen védik ez állapotot. A szitkozódás — nemzeti közös jellemvonás. Egy fiatal emberről, ki néhány hétig lakott külföldön, csak búcsúzásakor tudták meg, hogy magyar. „Lehetetlen ! Hisz ön annyi ideig lakott nálunk, és — egyetlen egyszer sem káromkodott.“ — Az indulatoskodás kipusztithatatlan valami, nyilatkozatai pedig természetes, hogy a műveltség foka szerint többé- kevésbbé nyers alakot öltenek. — Céda dalok ? Többnyire elmésség bizonyítékai. A kétértelműség, ha elegáns szóval ügyesen leplezett, még szalonképes is. Ha művészileg alkotott, felléphet még a modern erkölcsök tanszékére, a színpadra is. Jogosultabb, ha finomult; de — ne termeszszünk bort, mert nem mindegyik tokaji vagy sampányi ? Erkölcsrontók ? Különös ! Mert néhány életunt ember felköti magát, vagy mert mákfejből ártalmas ópiumot is készítenek, csak nem szüntethető meg a kender- és máktermelés ? — A szegény ember borba se fojthassa néha rósz kedvét ? Annál a józan gondolkodású, praktikus angol népnél a munkás osztályban vasárnap délután keresve keresheted a józant. — Aztán bolondon se mulassanak? Hiszen nem teremhet minden bokorban „Bolond Istók“ és „Borszem Jankó ha nem telik többre, csak be kell érni egy „Alekszander“-rel is! Ily csekélységeken fenakadni ! — De még ilyeneket lapban meg is beszélni!

Szinte látom, nyájas olvasóm, mily indignálódva veted félre ezt a papirt. Talán arra a franczia mondásra is hivatkozol, hogy vannak dolgok, melyek megesnek ugyan, de melyekről nem szoktunk beszélni. — Themisztoklesz az athéni népgyülésen valamely javaslata mellett szónokolt nagy buzgón. Egyik polgártársának nem tetszett a beszéd, ütleggel argumentált vissza. „Nem bánom, ha ütsz is, mondja Themisztoklesz, csak hallgass meg!„ — Én sem bánom, édes olvasóm, ha a földhöz vágod is — a „Váczi Közlönyt,“ csak olvasd el.

Nem hiszem, hogy hízelgőt mondanék Vácz családapáinak és anyáinak, ha azt mondanám, hogy nem látnak félteni valót gyermekeiken, vagy hogy nem észlelnek az utczákon olyant, mitől óvni kellene gyermekeiket. Pedig a tapasztalás feljogosítana az állításra. Hogyan ?

Egy ókori bölcs makszimái közt olvasom: „A valódi öröm igen komoly dolog.“ Semmire sem illik jobban mondása, mint az örömre, melyet szülő gyermekén óhajt érni. Mennyi ápolás, gond, áldozat, néha nélkülözés, évelődé«, mig emberré, testre lélekre ép emberré fejlődik a gyermek! — Nem teszünk eleget e kötelességnek? Mennyit áldozunk az iskoveszteni a hitet, soha a reményt és sohasem a sze retetet.“ Még egyszer mosolygott az agg a gyermekre, azután újból hátára emelte a nehéz keresztet, megfogá vándorbotját és lassan tovább zarándokolt a falu utján végig.

A gyermek soká tekintett utána, mig magas alakja, durva vezeklőköntöse, fehér, leomló fürtéi és a nagy kereszt egy kiálló vad rózsasövény mögött eltűntek. Azután mélyen fellélegzett, kis karjait anyja nyaka köré fűzte, ki előtte térdelt és szép ko moly arczát annak keblébe rejté.

Gondolatok a gondolatokról.

— Elmefuttatás. —

Irta : Brankovics G- y örg 37".

„Gyors az idő szárnyalása!“ énekli a költő s igaza van. Egy szempillantás és a jelen : múlttá — ; a jövő pedig: jelenné leszen. És még sincs például, egy évnek annyi órája, mint amennyi gondolat születik egy óra alatt.

Eltekintve attól hogy „ahány ember: anryi gondolat,“ az agy termékenysége végtelen. Nem egyen- kint, hanem mint a vándormadarak, a méhek, csapatonként és rajként szállnak ki az agyból a gondolatok. A fák hulló leveleit könyebben számba lehetne venni mint a gondolatokat, mert az ember a. mindenségnek legnyughatatlanabb teremtménye s az érzelme oly élénk, mint az órának az ingája.

A gondolat vagy világitó fáklya, vagy lidércz- fény, sőt sokan azt állítják, hogy vannak sötét gondolatok is.

Az ég óvjon meg minden halandót e bajtól, de miután az Isten is csak úgy segit: ha az ember segít magán, tanácsom az, hogy minden ember ügyeljen a gondolataira, még pedig mennél gazdagabb a