Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-09-13 / 37. szám
\ fejezhetem be beszédemet. A jövő ülésszakban mint hallomás és a hirlapok utján tudjuk, két kiváló fontos törvényjavaslat fog vitatás alá kerülni Az egyik a vám és kereskedelmi szerződés módosítása, a másik a képviselői megbízatás öt évre való meghosszabbításának tervezete. Az elsőre nézve már többször volt alkalmam álláspontomat, melyet most is helyesnek tartok, megjelölni. A második kérdést illetőleg ragaszkodom továbbra is a három éves választási időközhöz, a mit bővebben lesz alkalmam az országházban indokolni. Még csak az marad hátra megemlítenem, a miről reményiem, sikerült meggyőznöm igen t. választóimat, hogy választó kerületem érdekeit folyton éber figyelemmel kisérem és szivemen hordozom, és ezzel magamat továbbra is ajánlom az igen t. választók szives figyelmébe.“ A beszéd általános tetszést aratott, s párt kü- lömbség nélkül meg voltak vele elégedve a jelenvolt választók. ' A beszámoló után a választók bankettet rendeztek a képviselő tiszteletére, mely alatt az első toasztot | Szentkirályi mondta választóira, utánna K. I Csere klye István városi képviselő ürité poharát Szentkirályira; ezután Dr. Freysinger Lajos kir. közjegyző tartott egy igazán remek beszédet, felemlítvén azt, hogy azon férfiú iránt kit egy évvel ezelőtt bizalmunkkal megtiszteltünk, s kinek fellépését osztatlan tetszéssel fogadta az ország, bizalmunk nem csökkent, sőt fokozódott s kívánjuk, hogy bizalmunk alapján kitűzött eszméinek diadalra jutását megélhesse. Este fáklyászenével tisztelték meg képviselőnket választói. A gyülekezés az általános ipartársulatnál volt. Nyolcz óra után gyujtattak meg a fáklyák a Csillag téren, honnan a menet czigány zeneszóval vonult a székesegyház téren, s főúton át a képviselő lakása elé; a hol ifj. Varázs éji Gusztáv városi tanácsos üdvözlé a képviselőt, ecsetelve érdemeit, s a választók és a város közönsége nevében éltette őt. Szentkirályi erre röviden válaszolt, s biztosította választóit, hogy e nem érdemelt kitüntetést, nem jutalomnak, hanem buzditónak fogadja a jövőre. A beszédet szőni nem akaró éljenzés követte mire Szentkirályi kijött választói közé s a menettel, mely a káptalan utczán vonult végig az ipartársulat helyiségébe ment, hol fölváltva követték egymást a toasztok, melyek közül említésre méltóbbak voltak Potóczky Soma társulati elnök, K a- 1 e n c s i k István és L e n c s ó Sándor városi képvi- * selői kik mint 48-sok éltették a képviselőt. Éjfél felé járt az idő midőn a mindenki szeretetét megnyert képviselőt lakására kisérték választói. Aut — aut. — Csevegések séta közben. — III. Természet-törvény nyilatkozik ugyanis a szervezetek olyatén fejlődésében, miszerint a tökélyesbek- nél magasabb rendű tevékenységre képesítő szervek mellett fellelhetők az alsóbb rendűeknek legalább durványai. Valamely faj e szerint, ha ugyan jól látott Darwin, fejlődési fázisainak élő múzeuma. Szervezet pedig nem csak a növény, fa, hüllő, madár, emlős, ember, hanem maga az emberiség, a társadalom, és ennek kisebb, önálló életet folytató egyedei: község, nép, ország, állam. Magán az emberen szellemi és erkölcsi fejlődését tekintve, szintén konstatálható e törvény. Egy-egy babonás elfogultság, egy-egy visszhangja a rég levet- kőzöttnek vélt előítéletnek, az önuralmat gúnyoló indulatroham egy-egy sajnos kitörése, — durványok. Egy ismerősöm egész szportot űzött ezen arkhaiz- musok megfigyeléséből. Különösen azon emberekre szeretett vadászni, kiknél a kedvezőbb anyagi viszonyok közé helyezkedés a fő életczél. Mohó törekvésükben nem érnek mindig rá, a régi szokások és új állapot harmóniája felett szemlét tartani. Dolga akadt egy ízben ily Krőzusnál lakásán. A fényűzés állt helyt a választékosságért, és a bőség, túlterheltség a csinért. De mindeu uj, drága, divatos. Emberem kezdi reményét veszteni, hogy jó fogáshoz jut. A dolgozó szoba igazolta feltevését: a drága, ara- beszkes porczellán kályha párkányán ott száradt — gazdájának harisnyája. Hát ez a durvány, kérem. Az emberiségnek mint szervezetnek fejlődésében ily durványokat képeznek pl. az olajos-mécses és faggyugyertya a petroleum , gáz , villamos fény mellett, helyesebben: megett; a guzsaly a fonógép, a gyalogposta a táviró, némely hivatalok nagype- csétü levéllel nagyképüsködő üzenetváltása a telefonbeszéd, a kézi varrás a varrógép, és a szamaras taliga — a gőzmozdony mellett? 0 nem! Hanem a szamaras taliga, e hajdani váczi fiaker a modern váczi fiaker, a kényelem, tisztaság, eleganczia és gyorsaság ezen eszményi vehikuluna mellett. Durványok előkelő városokban utczányi paloták végén oly viskók, melyekre csak a troglodyták korát élő emberiség pazarolhatta lelkiismereti furdalás nélkül, jelenleg pedig csak a nyomor ruházhatja csikorogva a 1) á z büszke, az otthon édes nevét. Nem is említve a szellemélet körében kinálkozókat, — ilyen durványoknak minősíthetők még a megrekedt csatornaléből mefitikus pocsolyákká dagadt quasi csator- \ nák utczáinkon, a szemét-dombok, a tehén- és ha- | romfi legelők a tereken. Durványok, kétségtelenül; mi azonban nem jelenti azt, hogy mi a természet rende szerint magyaráz h a t ó, az ha kellemetlen, ha káros, ha dísztelen a polgárosult élet igényei daczára menthető és fen tartható. Pusztán mulathatok úgy a hogy, és oly hangosan, amint nekem tetszik, hajthatom marhámat, jószágomat a hová tetszik, szórhatok szemetet, önthetek moslékot és mindenféle egyéb levet amerre tetszik ; de városban csak nem járja tán mindez? Aut — aut! Vagy járjon az ember pőrén, és akkor senki sem ütközik meg rajta, ha porban hentereg ; vagy húzzon tisztességes kabátot, hanem akkor gondja legyen rá, hogy keféljék, vagy tűrje, ha — porolják. Malicia ! Ne örülhessünk azon, hogy sok tyúkszem nem fáj, mert javult a kövezet; most azon sziszegjünk, hogy készakarva tápodnak rájuk ? — Igaz ! Nem szabad feledni, hogy nem csak politikai, hanem még bölcseleti rendszer is fundálódott már e tételre : „Minden, a mi van, jól van.“ És ha tengődhetnek országok, ha tengődhetik olykor-olykor nemzedékek szellemi élete ez alapon, mért Ítélné város magához méltatlannak ? Való ugyan, hogy nagy polgárzat sok gondú atyáinak némelyike ráérhetne olykor annak meggondolására, de talán elmondására is, — kivált ha neve ily diszes czimü sorban figurái, mint teszem azt: „Közegészségügyi bizottság,“ vagy „Szépitési bizottság,“ — hogy valamint mosogató rongyot és patyolat kendőt nem szokás egy helyen tartani, sárkefét és fogkefét egy fiókba helyezni és — tisztesség nem esik mondván — klozetet szalonba állítani, úgy eszély, izlés, rendszeretet, szóval a műveltebb embernek maga köré javitólag, rendezőleg, szépitőleg kisugárzó minden tehetsége sürgeti, hogy minden tárgyat, minden végzendőt a maga kategóriájához utasítsunk, az alkalmatlant, undorítót, ártalmast, botrányost szem elől és személyünktől elhárítsuk. Hanem hát — korunk felmentette magát a gond alól, hogy czimeket csak jellemző jelzőkül használjon. Innen csak lépésnyire van a könnyűvérliség, melylyel azt az aggályt vetjük el, hogy működésünknek illenék nevünk és czimünk magaslatáig érni. Bámulatos, hogy azok érzik legkevésbbé, mily kár e lépést megtenni, kik megtették. Volt egyszer egy athéni királyfi. Thézeusznak hívták. Önként vállalkozott, hogy elmegy azon ifjak kai és hajadonokkal Kréta szigetére, kiket régi kegyetlen szerződés szerint kellett az athénieknek Minosz királyhoz küldeniük. E véradóval egy Mino- taurosz nevű szörnyet hizlaltak. Ez oly tekervényes ösvényü föld alatti barlangban tanyázott, hogy ki beletévedt, ki nem talált többé belőle. Minosz lánya Ariadne, megszerette és megszánta Thézeuszt, czér- nagomolyt adott neki, midőn Minotaurosz útvesztőjébe ment, hol a szörnyet megölve, a gomoly szála után szerencsésen vissza is került a felvilágra. Dolgomra csak a Minotaurosz, meg az útvesztő és Ariadne fonala tartozik Tartok ugyanis tőle, hogy a Minotauroszt nem ejtem ugyan el, hanem a szives olvasó eltéveszti az utat — kitéréseim miatt. Tessék ! Itt az Ariadne fonala : lássuk odább, minő utczát-utat járó, különben igen természetes szokások nem illenek a városi életbe. Az ember jókora csomó ösztönnel és tehetséggel születik. Ifjú korában nyilvánulásaik úgy tódulnak belőle, mint kasból a raj. Kár, hogy e hasonlat is sántít: a raj oda vész, ha fel nem fogják, szabadon bocsátják; gyermekben annál inkább rögződik szokássá ily nyilvánulás, minél gyakrabban jelentkezhetett szabadon. Sokan úgy vélekednek, hogy nem jó a fiatalságot e tekintetben feszélyezni; kinövések irtogatása közben pusztulhat a tehetség is. Tehát inkább ezer jellem ferdüljön, semmint egy tehetség törpüljön. Olyiknak ez pedagógiai bölcsesége. A hol gyerkőcz magas fa, vagy épület előtt követ pillant meg, ott meg nem állja, hogy meg ne kísérelje, át bir-e rajta dobni. És Váczon van néhány ily magas tárgy, és kavics igen bőven. Gyerkőczük- ben pedig épen nincs hiány. A következmény ? Tapasztaljuk. Fiatal fa egyenesen provokálja a legénykét, meg birja-e derekát úgy hajlítani, hogy bele is törjék. Értem a fáét. Vácznak van ily kísérletre alkalmas néhány csemetéje. Hogy nem mindegyik dereka törik el, igen szép árnyékkal kecsegtet. Tisztára meszelt, vagy ujonan festett falra nem is nézhet jó szemmel az a kis fejlődő zseni, még csírázó alakitó ösztönének nyomát nem hagyta rajta, mihelyt a művészetek elemeiből elsajátított annyit, hogy a szén fog a fehéren, a kréta a színesen, festék, csirisz, kulimáz etc. pedig hatályos nűanszokban tarkállik mindkettőn; hogy bicska alkalmas faragásra, kalapács pedig törésre. Természetesen Munkácsy Mihály sem kezdte mesterségét „Krisztus Pilátus előtt“-féle remeken, sem Huszár Adolf a Deák szobron. Hát még a váczi gyerek! Hogy erős emberekre szükségünk van, világos. Izomerőt nem nélkülözhet az emberiség, ha Herkules megszűnt is eszménye lenni, és még annyi gép versenyez is erejét pótolni, vagy fölöslegessé tenni. Hogy hajítás, birkózás edzi az izmokat, szintén tudvalevő Csak azt nem voltam még képes elhinni, hogy templom falát ostromolni kövekkel, és fiatal fa sudarát veszélyeztetni erőmüvészettel akár leg- czélszerübb, akár legillőbb — egyáltalában megengedhető módja az erőfejlesztésnek. Arra nézve is van egy kis tájékozottságom, hogy a hirlapok elterjedése előtt az épületek falai szolgáltak hirdetések felvételére, és hogy városok, melyek polgárai tartottak házuk tisztaságára, külön csarnokokat állítottak e czélra. Tudom továbbá, hogy falakra festettek kezdetben, mielőtt rájöttek, hogy kényelmesebben állíthatni elő képeket falemezen, bőrön, vásznon. A freszko ragaszkodás e régi szokáshoz. Pazarlás mert a kép is elpusztul a fallal, melyre festették. Vácz is mutathat fel nem egyet. Persze köztük és a nevére méltó freszkó közt az a kül önbség, hogy még ez tönkre megy a fallal, addig amazok tönkre teszik legalább is a falaknak tisztaságát. De meg is egyeznek egyben : mindkettőt kár falra alkalmazni. Fájdalom, nem igényelheti minden háztulajdonos, hogy akadémikus festő ingyen vállalkozzék e díszítésre. A reményteljes serdülő nemzedék igen önzéstelen: valóban ingyen teszi. Ki csodálkozzék ezen ? Hogy gyermekek, a bennök oly élénk utánzási ösztönnél fogva firkáltak ott, hol mások írtak, mázoltak, hol mások festettek, mi ennél természetesebb ? Macaulay azt állítja, hogy gyermekjátéknál nincs a világon hűbben megőrzött hagyomány. A ki Vácz házainak falait nézi, elhiszi neki. Tehát? — Csak abban mernék egy kissé kételkedni, hogy tévedtek a régiek, midőn azt tartották, hogy „C . . . tűm non est pictum ;“ továbbá, hogy nekünk felnőtteknek nagyobb kegyelettel kellene a gyermek-tradíciók iránt lennünk, mint a házak tisztasága, a város csinos volta iránt. Ugyan ne fojtsuk csirájukba a talentumokat! Azokban a haj igái ó, fátrecsegtető sihederekben hány athléta, azokban a firkáló, pingáló gyerkőczökben (kik melléksportul még vakolat-nyúzást és párkány- leverést is űznek,) hány festő, hány szobrász lappanghat! És nem reményből él a magyar? — Hazafias város ez a Vácz! Éljenek, fejlődjenek azok a kis Toldi Jánosok és Munkácsy Mihályok ! Nézzünk másfelé. Az is igen természetes, hogy, ha kinek mi eladni valója van, azt nem csak véka alá nem rejti, hanem még a verőfénytől sem félti, de még hangját sem kíméli érdekében. Mert nem minden bor ám. Már pedig csak erről mondják, hogy nem kell neki czégér, de úgy, ha jó. — Hajdan még kikiáltó t is fogadott portékája mellé, kinek vagy hangja, vagy szónoki talentuma nem volt a vásári zaj, vagy áruja becsének magaslatán. No, divatba is hozzák újra ; lásd: Budapest, árverési csarnok. Hanem mértékkel szép a szép. Olyik persze azt tartja, hogy ily mértéknek elég a rőf, meg az itcze .... bocsánat! Nem a méterrendszer jegyében születtem .... a méter, meg liter, vagy kilo. Többiben annyira nem kell mértéket tartani, hogy az egész áru lehet czégér, sőt, hogy az egész bolt kisétálhat az utczára kirakatnak. — Hát ezen is fel lehet akadni. Hiszen, ha a vevő nem akar bejönni, csak ki kell érte menni, és vinni utána, amit lehet? Különben mennyit adna el az ember ? Aztán nem többet mutat az a napon aszalódó, szélben fityegő lim-lom a napsugárban, mint a sötét boltban ? Ha az iparszabadság czimén a hozzáértők rövidségével gyakorolhat mesterséget az, ki csak annyit ért hozzá, hogy munka hasznot hoz, és még csak nem is fáraszt, ha más végzi az ember helyett, egyértékü szabadalomnak csak megkövetelhet magának a kereskedés annyit, hogy árulhasson ott, hol másnak — nincs ugyan kedve venni, de útja lenne, ha lehetne, a járó közepéig kiszerénykedett kirakatoktól. Városi közgyűlés. Képviselő testületünk múlt vasárnap (szept. 8-án) közgyűlést tartott, melynek lefolyásáról tudósítónk a következőkben értesít: Elnök a közgyűlést megnyitván előterjesztetett mindenek előtt is a magyar kir. belügyministeriumnak az 1867—1880 s 1883 évi gyámpénztári számadások és mérlegek beterjesztését sürgető leirata ; ezen magas leirat alapján azt, mely az említett számadások és mérlegek be nem terjesztése miatt a mulasztó közegeket fegyelmi vizsgálattal fenyegeti, utasitta- tott a városi pénzügyi bizottság, hogy miután a kér-
