Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-08-09 / 32. szám
32. szám. VII. évfolyam. Vácz, augusztus 9. 1885. Előfizetési árak : Évnegyedre................................................................ .... 1 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : MAYER SÁNDOR könyvkereskedésében (Csillag-utcza). Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilt-tér sora .......................... 80 kr. Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség czimzete: hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. B é r m e n t e 11 e n lev e- leket nem fogadunk el. A kiadóhivatal czimzete : hová a lap anyagi részét illető minden küldemény czimzendő : Vácz, Csillag-utcza 1428. szám. ____ A vörös kakas és a tűzoltók. Tűz van ! Tűz van! hangzott fel városunkban múlt csütörtökön délután háromnegyed 2 órakor; s ezen rém kiáltást még rémesebbé tették a harangok zúgása, az utezáinkon majdnem fejvesztetten futkosó — látni vágyó közönség nagy része; városi tűzoltóink vésztjelzö trombitája, még inkább pedig a süvöltő szél, melynek szive nincs, s mintha csak arra lenne teremtve ilyenkor, hogy a jaj kiáltások szivszaggató hangjait még szivrepesztöbbekké tegye. Az alváros ég, hangzott fel minden torokból. Es szaladt erre városunk apraja nagyja a I vész színhelyére. Csak egy ember volt, a kit a vész kiáltás meg nem renditett, s a ki talán akkor is kétkedett még, hogy a veszély végzetessé válhatik városunk legszegényebb s legkol- dusabb osztályára nézve, mikor már a szél a tűz lángjaival több mint tiz házat korbácsolt; és ezen úri ember nem más, mint városunk rendőrségének a feje. Szomorú hogy ezen tényt kell konstatálnunk legelőször is; de megtettük ezt, hogy jövőre ugyan ezt registrálni kénytelenek ne legyünk. Hanem nem erről van itt tulajdonképen szó, hanem a városunkban létező három fajtabéli tűzoltóink magatartásáról, mert meg kell ugyanis jegyeznünk, hogy városunkban háromféle tűzoltóság, van, a kik közt mindenesetre első helyen városunk önkéntes tűzoltói állanak ; ezek után következnének Saxlehner András tűzoltói, végre a helyi m. kir. fegyintézet tűzoltósága, s a kikről bátran merjük állitani, hogy ha ezen testületek tűzoltói mint egy ember szállnának síkra szükség esetén a pusztító elemmel szemben, sokszor százak és ezrekre rugó vagyon értéket menthetnének meg. és városunk tűzoltóság tekintetében versenyezhetne, a felmutatható eredményeket illetőleg, Budapest főváros kivételével Magyarország bármely városával is. De ez mi nálunk nem igy van. Nincs pedig úgy azért, a mint kellene, hogy legyen, mivel egyesek féltékenykedése vagy mondjuk inkább érzékenykedése az összetartást és öszmiiködést teljesen megbénítja és majdnem lehetetlenné teszi. Hogy mi ennek az oka, ezt is röviden elmondjuk. Olvasóink emlékezni fognak, hogy lapunk hasábjain egy Ízben egy esetet hoztunk fel, mely szerint felemlítettük de egyszersmind követeltük is ennek folytán, hogy miután bármely városban is, hol egyesek vagy társulatokon kiviil a városnak magának tűzoltósága van, ennek parancsnoka vagy helyettese tekintendő minden egyes esetben rendszerinti tűzoltó térparancsnoknak s ennek rendelkezéseit bárhonnan a vész színhelyére megjelenő tűzoltósági személyzet teljesíteni tartozik és köteles. — Mondtuk ezt különösen abból az alkalomból, midőn a Saxlehner András tűzoltói és a városi tűzoltók közt — hason esetből — s illetve azért, mert Saxlehner tűzoltói a városi tűzoltók feletteseinek az engedelmet s maguk alá rendelést megtagadták. De midőn ezt a nyilvánosság utján elmondtuk, egyszersmind feltételeztük, hogy Saxlehner úr nem lesz annyira érzékeny ember, hogy akkor, midőn részére városunk képviselő testületi közgyűlése, magán-tűzoltóságának megteremtése és a város érdekébeni közremüködtetése végett elismerést és köszönetét nyilvánított, már ezen egy alkalomból kifolyólag tűzoltóit, ha már ilyeneket tart, még a legnagyobb veszedelem esetében is csak instáncziára bocsássa a város rendelkezésére, mint történt ez most is, midőn a legnagyobb tűzveszély közvetlen közelében támadott, s a midőn tűzoltóink előtt nem is, de legalább a könyörületesség istennőjének megalázva magát, ha tűzoltóit kiküldi, elejét veen- dette volna annak, hogy 24 hajléktalan családdal kevesebb lenne ma. És ha már Saxlehner úr nem tett lépéseket a félreértések békés kiegyenlítése tekintetéből, elvártuk volna ezt önkéntes tűzoltóinktól. Tették volna meg ezek a kezdeményezést, s ne lettek volna, vagy ne legyenek jövőre nézve se elbizakodottak ; mert a mostani tűzeset nagyon is igazolta azt, hogy önmagukra hagyatva még bizony nem nagyon lehetnek a helyzetben, hogy — bármennyire elismerést érdemlőleg működnek is — teljesen megfelelni tudjanak a beléjök A „VÁCZI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Mindörökké! Én: „Soha többé!" Te: „Sóba többé!“ Hidegen váltunk mind a ketten ; — De egy hang szivedben, szivemben, Csak az suttogta — „Mindörökké !“ Jiévay Sándor. A magas Tátrában. Irta : "Virter IKZátrol^. III. Tarpatak s az Öt-tó. Julius 17-ik napja volt. A fürdőtelepen már a reggeli órákban melegen sütött a nap, mi itt a ritkaságok közé tartozik. Hét óra lehetett, mikor az izzasztó pokróczból kikerültünk és egy-egy dézsa hideg vízzel nyakon öntöttek bennünket a hidegviz-gyógyintézet marokdús szolgái. — Ez azt jelentette, hogy a kúrával készen vagyunk. Egy lengyel ügyvédtársammal azzal mulattunk a csurom-pokrócz alatt, hogy összebeszéltünk, miszerint ma a nagy és kis tarpataki völgyön keresztül az Öt-tóhoz megyünk, s letárgyalunk két tourt is egyszerre; egy papot is hívtunk magunkkal, hogy neki Í3 ez legyen mára rendelt evangéliuma, de nem jött velünk, s igy csak' ketten maradtunk. Harmadik volt egy izmos vezető, nevezzük, hát őt ínasinak. Ez az elnevezés annál is inkább illett reá, mert a gyakori hegymászástól nem csak hatalmas inai voltak, hanem inasi teendőket is végzett körülöttünk. 0 czi- pelte felöltőinket utánunk. Reggelinket a Rózsa-menháznál költöttük el. E szép ponton több csúcson siklik el a szem, s a szellő a Tarpatak zúgó moraját hozá félénk a mélyből. Lengyelemnek ez az isteni szép vidék úgy megtetszett, hogy azt az egyezségi ajánlatot tette nekem, marad- I junk itt ma, s majd máskor menjünk az Öt-tóhoz, de én az egyezséget el nem fogadván, közöttünk az jogerőre sem emelkedhetett. De habár ezzel a halasztást meg is tagadtam kartársamtól, azért ő még sem haragudott meg reám. — Mikor ezeken az isteni szép vidékeken s hangulatteljes tájakon körültekintettem, nagyon sajnáltam, miért nem építették e helyre legalább az egyik Tátrafüredet, a három közül. Nem hagyott volna semmi kívánni valót. Közeledtünk a vízesésekhez, a tarpataki völgy eme örökszépségeihez, melyekről annyit írtak turisták, beszéltek fürdővendégek, képet vettek róla festők, de festő ecsete, turista tolla szépségüket nem vázolhatta híven. — Elmaradt a képről az a mesz- szire elhallatszó zúgás, mely eleinte csak a ügyeimet, később, ha a vízesésekhez közeledünk, lelkünket is leköti; lábainkat pedig varázs-erő tartja leszegezve, mely egész valónkat úgy meghatja, hogy csak órák múltával gondolunk a tovamenetelre. Álomszerű merengésbe estem egy közeli pádon, melyről a szép gyöngyözés jól volt látható; szemeim a zúgó vad patak ezernyi változatain csüggtek. A verőfényes nap sugaraiban a vizcseppeket rubinszerü csillagokká változtatták, s ezek a magasba törekedtek fel. Idő múltával is alig tudtam felocsúdni. Hisz a természet szépségeinek szemlélésébe oly könnyű elmélyedni! El is mondtam Petőfivel: ..Messze, messze a világ zajától, Itt kívánok élni én . . .“ A Tivoli melletti Anio folyócska zöld vizének J gyöngyös esését már a római költők magasztalták. A Rajna kékes, tiszta vizének, ritka esésének meg volt minden korban a maga költői leirója. Érdekes mondák is fűződtek hozzá. A gasteini zúgó, s mért- földek hosszúságában ezernyi nagy változattal eső pataknak is voltak már kellő mél tatói, de a mi Tarpatakunknak mép nem akadt hozzá méltó leirója, megéneklő költője. Mert habár szebbek és nagyobb- szerüek is amazok, kedvesebb emez. Képzeletem előtt lebegtek amazok, mig szemeim előtt ez a szép panoráma terült el. Majd óriási gránitszikla-tuskókat hömpölyget a vizár, mikor haragosan kikel ágyából, s mindent elsöpréssel fenyeget, majd megcsendesedve folydogál medrében odább, gondosan kerülvén ki az útjába eső szikla-tömböket. Mintha csak azt csevegné lassan zsongva, suttogva, igy kell az akadályokat kikerülni, melyek utainkba esnek. A szikla-torlaszok által ki- szélesedett patak közepén ráléptem, egy, a habok nyaldosása által már kigömbölyitett nagyobb kődarabra, melyet ezer fékevesztett zivatar szele s mennyköve hengeritett ide a rongyoló hegytetőről. El-elnéz- tem a remekművű természet eme ritka szépségét, bámultam azt a nagyszerűséget, mely itt egy keret alatt tárul a szemlélő elé. Itt a tajtékzó ár közepén, a félelmesen zúgó moraj elkapta a szót, mielőtt azt érteni lehetett volna. Mintha csak arra intett volna : hallgassunk el mi ott, a hol a természet maga beszél szépen hangosan. Közel van egymáshoz a „nagy vízesés“, a „hosszú esés“ s a „kis vízesés“. Nem tudjuk, melyiknél időzzünk tovább, melyiket nézzük meg jobban. A távolabb fekvő „óriási zuhatag“-nál 40 méternyi magasságból esik le függélyesen vastag sugárban az ezüst szinii vizkigyó. Mikor az alsó sziklaalapra bömbölve esik le, úgy látszik a keresztbe csinált tahidról, mintha az adelbergi Poik folyóként a í föld gyomrába fúródnék be, s csak akkor, ha hátranézünk, látjuk, hogy hirtelen megnyugodva, hümpöly- geti odább habjait, s mindinkább csendesül. A mint szivünket áhitat érzete fogja el, mikor valamely kiválóbb diszü bazilika lépcső-sorozatán emelkedünk az Istenházába, akként szállja meg keblünket is az áhitat érzete, mikor a tarpataki völgyben járunk, emelkedünk magasnál is magasabbra. A kiválóbb szépségű völgy : a természet templomának hajója. A vízesések: azok a lépcsők, melyek a templomba felvezetnek. Khórus, az az összhang, melyet a négy esés zúgó moraja előidéz. Főoltár pedig a legfelső „óriási zuhatag“, melyen folytonosan
