Váczi Közlöny, 1884 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1884-10-19 / 43. szám
okból, mert a mesterséggel foglalkozó iparosok “részben jövendő fejlődésük eszközét e testülét- * nek akadálytalan működésében vélik látni. ^ '• Mint minden nagyobb törvény úgy a jelenleg szóban forgó ipartörvény is kezdetben sok nehézséget fog okozni. Az [iparhatóság részéről gyakorlandó kellő erély és főkép a tapintatos eljárás által sikerülhet a kezdet nehézségein túlesve, az ipartörvényt úgy végrehajtani, hogy az városunk iparosainak javára szolgáljon! A varró leány.*) — Rajz. — Irta: Szirxrs.a,y Gerő Hjajos. Szive ősz egészen, haja is fehérül, Álmodik egy régi, elfeledt regérül .... „Ülj le ide mellém, ülj le ide Márta, Hallgatok ajkadnak mindenik szavára!“ * Kis padlásszobának kis ablaka mellett, — Fényes palotára bizony nyal nem tellett, — Hajnal hasadástól nap lenyugodtáig Szőkefürtű angyal piros arcza látszik. Finom varrótűje csillog a kezében, Dolgozik, dolgozik a ruhán szerényen. Sürgetős a munka, lakodalom lészen Hogy ne vón a ruha akkorára készen ! Dolgozik és néha köny tolul szemébe Haj csak legalább az édes anyja élne! Régen volt, amikor letették a sírba, Szegény gyermek akkor nem is fakadt sírva. Dolgoz és míg készül az ara ruhája Szegény árva gyermek gondol a halálra. Lenn az épületnek első emeletje, Aranynyal bíborral ékesen kifestve, Selyem csipke függöny, piros bársony — pamlag, Oh milyen boldogok, akik itten laknak. Dúsgazdag bankár a birtokosa ennek, Arany és ezüst pénz szerteszét hevernek, S mig szeme mereng e tünde csillogáson, Lelke elé tűnik egy angyali álom: Szőkefürtű lányka térdepel előtte, A nagy boldogságtól lerogyik a földre, Ajka önkéntelen suttogja: szeretlek! Hódol a deres tél játszi kikeletnek, S késő szerelmének mámoritó képe Ifjú szivet teremt az agg kebelébe. „Hagyd e rideg szobát, jere inkább vélem, Aranyos madaram, légy a feleségem! Mint méhe a mézet, úgy szeretlek téged, Megosztom üdvömet, életemet véled!“ Villog a tű, folyik a munka javába, *) Mutatvány a „Dóra kő n y v é“-böl. de e szerencse okozója sok álmatlan éjt szerzett nekem. Megtudtam, hogy Erzsi lassanként felejt s a ház uj tagja iránt érdeklődik, ki eltréfált vele s kierőszakolta a lány bizalmát. Féltékenységtől gyötörve siettem haza. És otthon mit kellett hallanom ? A szomszédok nagy érdekkel újságolták, hogy Könyvesék ugyancsak tisztelik Imrét s a lány szereti őt. Csak egyszer beszélhettem négyszemközt Erzsivel. Nem vontam felelősségre! mert megelőzött. Elmondta nekem, ne hederitsek a pletykára. Ő szeret és örökké fog szeretni. A legboldogabb embernek tartottam magam ... De vájjon joggal-e? Hisz az apa a az anya is teljesen meghidegültek irántam, s ugyancsak furcsa arczczal fogadnának, ha mint kérő toppannék be . . . Kénytelen voltam elutazni. Mit játszani a tolakodó szerepét ott, a hol elvesztettem minden jogomat ? Megverekedjem Imrével s hozzak bajt az egész családra? Aztán nem felejt-e el a távolban ez a fiatal lány ? . . . Bele merültem a kalandokba, játsztam az érzéketlent, hazudtam szerelmet s most már én akartam elfelejteni Erzsit. Egy nap levelet kaptam Bécsbe. Ő irt. Szere- tetre méltón megpirongat távol maradásomért s lelkűmre köti, hogy minél előbb jöjjek haza. Kitérő feleletet adtam. De hát nem az ellenkező hatást okozza a az ilyen válasz? Jött a második levél is. Jöjjek, jöjjek és jöjjek! . . . Mit felelhettem? Meging csak barátságosan ütöttem el a kérdést. A szivem ! Gúnyos mosoly vonul a lány ajakára. „Tiszta mint a kristály szivemnek szerelme, Oh tekints szivembe, ne fehér fejemre!“ Fel emeli fejét, oda tekint rája, Olyan fájón hangzik a lány kaczagása. „Kincs, arany, pÓDz, minden, minden a tiéd lesz, Csak szivet adj érte, csak szivemmel érezz!“ Elsápad az arcza elborul a lelke, Mintha a varrólány nagyon roszul lenne, Azután a gazdag szerelmeshez lépve : „Szeretem, imádom, leszek felesége I“ Szerelem, te fényes sugara az égnek, Egyetlen reménye e szomorú létnek, Hova lett koszorúd, hova lett a fényed, Igaz szépségedben hol lelhetlek téged ! Már nem szerelem a szerelemnek ára Aranycsengés, gyémánt hiú ragyogása, S hódolva a lét megrontó szellemének, Eltűnik az erény, becsület is véled ! — A kis varróleány gazdag bankámé lett Tetszett neki szörnyen a nagyúri élet, Nap nap után bálba, hangversenybe járva, Hogy cserélt a sorssal, egy csöppet se bánja. Udvarlók serege röpköd körülötte, Néhány öngyilkosnak árnyéka mögötte, S e közben a szegény szerencsétlen férjnek Nem jut egy mosolya, sugara szemének. „Kedves feleségem, életemnek üdve, Ülj le ide mellém, szép virágom ülj le! Hadd hajtom fejemet szelíden öledbe, Hadd nézzek még egyszer, utólszor szemedbe !“ Könyezik is, sir is, megöli a bánat , . . „Nem ülhetek melléd, mulatságra várnak . . . .“ „Csak egyetlenegyszer hangodat hadd halljam, Csak egyetlen csókod hadd érezze ajkam!“ Szegény öreg ember lerogyik az ágyra, Mit ér a vagyona, kincse, gazdasága ! „Nem ülhetek melléd, meg se csókolhatlak, Mulatságra Várnak, idehaza hagylak. Csengő arany pénzen nem adok szerelmet, Nem az én hibám az, hogy nem szerethetlek. Mézes ajkú ifjak epekednek értem, És a te pénzedért akad még egy férjem !“ Gyilkoló fulánkot, mérget lehel ajka, Szegény gazdag szivét összetépi marja, S arczán nyugalommal, mosolylyal szemében. Eltűnik a Démon a homályos éjben. Minden zuga fénylik a nagy palotának, Ragyogó termekben vig tánczokat járnak, Mulatnak a párok szól a zene szépen Összecseng a pohár az ifjak kezében, Milyen boldogító gondtalan az élet, Meghal az a bánat, a mely ide téved. Örül, mulat, vigad, mindenki, de még se, Unatkozni kezd a bankár felesége. Fel és alá lépked a terem hosszába, Nincs a mulatók közt, a ki őt megszánja. Tündéri termetét már senki se nézi, majd meg szakadt a fájdalomtól; de nem tehettem máskép . . . A farsangon, egy kellemetlen, esős-havas délutánon vendégek érkeztek hozzám. Könyves Gáborné volt leányával. Beköszöntött a valóságos óra. Az anya nyájasan megpirongatott, hogy egy bálban sem volt szerencséjük találkozhatni vélem s kisült, hogy az egész bécsi farsangolás Erzsi terve és műve volt. Megijedtem, a mint kissé halvány s most a várva várt örömtől sugárzó arczczal láttam. Ha levelei nem voltak elég erősek: ez arcznak már nem leszek képes ellenállni. A lány csak hamar csupa élet, csupa öröm, csupa szerelem lett ismét. Éreztem, hogy szeret mélyen és szenvedélylyel. Én pedig harczoltam önmagámmal: mi lesz a vége e játéknak? Ha Könyvesiné el is jött hozzám, nem azért jött, hogy Erzsit nekem adja! És mégis — óh, milyen bájos e lány és menynyire ragaszkodik hozzám, az én vergődő, habzó, gyáva szivemhez. Másnap a “mint hozzájuk megyek ott találom Imrét. Eljött másnap Becsbe. Oh, mint gyűlöltem, hogy újra láttam ! . . . És határoztam is rögtön, az első perczben! . , . Lementem velők haza, Igmándra, meglátom nem vivom-e ki e lányt az apai zsarnokság és a vőlegény féltékenysége daczára? Volt annyi előre látásom, hogy csak akkor mentem el látogatóba Könyvesékhez, a mikor e két ellenfelem nem volt otthon. Imre azonban gyanuskodott s bár kerültem az összeütközést : nem lehetett elkerülni. Szokásom ellenére egy vasárnap délután felniénMintha gúnyolnák őt, úgy tűnik fel néki. Mintha minden ajkról hangzanék feléje : Szép bankámé asszony, hol marad a férje? Előtte baráti szótlan elhaladnak, Nincs egy szava hozzá az egész csapatnak. Megvetés, gyűlölet, harag minden szemben, Mosolyg a varrólány, mint valaha szebben, Ölelésre vágyva, karjait kitárja, Mórt nem vágyik senki e nagy boldogságra ! Bóditó a csókja, szinmóz a beszéde, Mórt nem jő egyetlen pillangó se érte ! Elhervad a virág ágáról letépve, Kialszik a hulló csillagnak a fénye, Az elhamvadt parázs sohase kél lángra, Nem is fakad dalra a halott madárka. Férjed nélkül kár volt néked idemenni, \éle az vagy, mi a többi; de így — semmi ! Hallja a szép asszony, hallja a beszédet Minden szót, mondatot, világosan értett! Térdei remegnek, arcza elsötétül, Alig tud mozogni a nagy ijedtségtül, Azután mint őrült, rohan ki az éjbe, S reá borul férje hideg tetemére. Durva aranyrögért vásárolt szerelmet Boldogság, szerelem sohase követhet. Fény hiába környez, kincshalmaz hiába, Nincs értéke annak, túlságos az ára. A megvásárolt szív megszűnik szeretni, Ami mindene volt a szerelem semmi. S álmodozni folyton, csak álmodni egyre, Viszontszerelemért rajongva, esengve, Csüggeni egy képen, álomban és ébren, Hasztalanul űzni csillagot az égen, S sohase ébredni fel a boldogságra, Ez a szerelemnek kárhozata, átka. Szegény varróleány, gazdag bankár özvegy, Fényes termeiben búslakodva jön megy, Majd a gyászruháját magára felöltve. Hű cselédje karján megy a temetőbe, Ráborul a csöndes fekete fejfára, Lassanként megered könnyeinek árja. S mig a fónylőcseppek arczán leperegnek, Hervadó ajkai halk imát rebegnek. Szive ősz egészen, haja is fehérül, Álmodik egy régi, elfeledt regérül . . . Városi és vidéki hirek. = Derék altiszti kar. Nem mulaszthatjuk el huszár ezredünk legénységének parancsnoka iránti ragaszkodása és kegyeletéről említést tenni, mely tény honvédségünkben uralkodó magasztos szellem újabb bizonyítéka. Olvasóink még emlékezni fognak a nehány hó előtt Rákos-Palotán történt vasúti szerencsétlenségre, melynél Szarvaskendi Sibrik Antal, honvéd-ezredes — Deák Ferencz közeli rokona — oly nehéz sérüléseket szenvedett, hogy néhány napra sérülései következtében kínszenvedett. Sibrik ezredes a 6-ik honvéd-huszár ezrednek Yáczon hosszú éveken át parancsnoka volt és rövid idővel a szerencsétlenség előtt nyugállományba lépett, mivel országgyűlési képviselői mantem a kaszinóba. Ott volt a vetélytárs is. Azonnal megláttam, hogy valami forr benne és távozni akartam. — Ah, te mégy, kedvesem ? — Kérdó gúnyosan. — A mint látod ! — Szabad kérdeznem hová ? . . . Erzsi othon van! — Sohase kértelek, hogy nekem inaskodjál! No, — no, de mikor tudom, hogy otthon van Bolondnak nevezlek, ha ezen jó alkalmat fel nem használod. Hát miért nem, nem vagyok e most itt? Könyves sincs most otthon. Siess kedvesem, ez a legkedvezőbb óra. De ne soká késsél, mert én nem soká maradok, már pedig azt ne igen óhajtsd, hogy ott találjalak, érti? Több nem kellett. Másnap megvivunk. Sebesült karral hagytam ott a küzdtért. Imre pedig másnap hivatalosan megkérte a lányt — s a szülők vejüknek fogadták. Mennyi küzdelembe került ez! Mennyi köny hullt, a mig a vasakaratú apa s az ingadozó anya rábeszélés s fenyegetés által kényszeritók, hogy a lány igent mondjon. Ez alatt a sebláz szakgatta testemet, lelkem pedig meg tört ama gondolatra, hogy ez még nem a legnagyobb kin. Hisz a vőlegény sürgette az esküvőt és sürgeti most is, készül rá, a mig én és Erzsi titkon találkozunk ott, a liget végén s örök hűséget esküszünk naponta egymásnak. Csak bennem bízik, csak tőlem várja a szabadságot és én nem is hagyom cserbe. De elhagyhatnám-e őt, a ki rég megunta és meg gyűlölte azt, a kinek el van jegyezve és j
