Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1882-10-08 / 41. szám

IY. évfolyam. 41. szám. Yácz, október 8.1882. —' VÁCZI KÖZLÖN 7 Ijjj IIS VIDÉKI ERDEKü TÁRSADALMI, KOZGAZDASAGIS IRODALMI HETILAP. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Évnegyedre .............. 1 frt 50 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Hirdetések: A szerkesztőség és kiadó­a legolcsóbban eszközöltetuek s több­hivatal czimzete: szőri hirdetésnél kedvezményben ré­hova a lap szellemi és anyagi részét szesülnek. illető közlemények, — (előfizetési pénzek, kiadás körüli pana­szók, hirdetmények) Nyilttér sora .................... 20 kr küldendők: Bélyeg-illeték minden beigtatásuál 30 „ Yácz; Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. liérmen tetten leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. M ag án vitáknak és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. Közgazdasági levelek. VII. Rudnyánszky Kálmánlioz. Tisztelt barátom! Sajátságos természete van az igaz­ságnak. A tévedés sehogy sem bir raj­ta erőt venni. Mikor már már diadal­ma tetőpontján győzelmi zászlait fen­nen lobogtatja az értelmi tévedés, mint halvány kísértés, az ünnepet megrontó árnykép felvonul az igazság és meg­rontja a hevenyészett ünnepélyességek Összhangját. Kiüti magát a zsákból és a sírjára pecsételt óriási követ szap­panbuborékként fújja szét. Néha ma­guk a tévedések zsoldosai sem egye­bek olcsó napszámosoknál az igazság bányáiban, tályogos agyagföldet váj­nak fel, de a természet nagy törvényei által letemetett szemerkél az aranynak felcsillámolnak a sárréteg közepette így vagyunk, tisztelt barátom, azon nagy igazsággal is, hogy a phyl- loxerabaj rohamos terjedésének fóelö- mozditója a röpülés. Ezen tétel mellett bizonyitékot szolgáltatnak nem akarva, önkénytele­nül, quasi aliud agendó azon nagy phylloxera bölcsek is, kik kiválóan hi­vatottaknak találták magukat, hogy egy ily nagy fontosságú ügyben a közvéle­ményt vezéreljék, a védekezés munká­latainak vezetését magukra válallják. Azon jeles férfiakra ezélzok, kik munkáikban nyiltan affectálják a szak- tekintélyek szerepét, kik a felelősség teljes érzetével vállalkoztak, hogy a nagyméltóságú közgazdasági miniszter ur megbízása folytán, a phylloxera-ügy helyszínén tanulmányozása szempont­jából államköltségen külföldre utazza­nak, hogy, mint maguk is bevallják az útban szerzett tapasztalataik és megfi­gyeléseik országos intézkedések alap­ját képezzék­Ezen nagyszerű aegisek alatt pro- gnostizált kitűnőségek müvei a magyar királyi állam-nyomdában bocsáttattak világgá és mint a közgazdasági minisz­térium 1881. évi költségvetésének indo­kolási mellékletei úgy a képviselők kö­zött kiosztattak, mint az ország vidéki gazdasági egyesületeinek alapos infor- matiókép megküldettek. Az első mellékletnek 11-dik velin lapján gyönyörű ciceró betűkkel, szó- ról-szóra ez áll nyomva: „A valmadrerai beteg terület múlt ősszel 14 hektárra rúgott. Igen neve­zetes körülmény, hogy a Gavazzi-féle birtokon egy i85o-ben ültetett franczia szölörészlet van, mely mai napig is phylloxeramentes maradt s igy a fran­czia szólók általi behurczolás esete tel­jesen ki van zárva.“ íme tehát, tisztelt barátom, egy argumentum az ellenség szájából, az az oly férfi vallomása, ki elismert hi­vatalos szaktekintély, ki egyebekben az átalános forgalom védője, kinek bölcs tanácsai irányadókul szolgáltak és szolgálnak az országos intézkedé­sekben, ki mégis önkéntelen [felkiáltás­sal saját álláspontjának tarthatlansága mellett tanúskodik. Igaz ugyan, tisztelt barátom, hogy e vallomás tanulságtétel becsét bor­zasztó módon degradálja azon körül­mény, hogy hivatalos szaktekintély ur az i85o-diki vesszőkön akarna phyl­loxerákat találni, holott a phylloxera csak 1858-ban lett Európába impor­tálva. De ilyen kis ártatlan szarvas téve­dést a szaktudománynak mindig meg lehet bocsátani, hiszen azt sem a köz- gazdasági minisztérium szakemberei, sem az országos phylloxera bizottság érdemes tagjai észre nem vették, való­ságos szörszálhasogatás volna tehát ily csekélység miatt szót emelni, mi­dőn az országos képviselőtestület és a vidéki gazdasági egyesületek sem talál­ták érdemesnek a szaktudós urat eme csekély tévedésre figyelmeztetni, hisz ma még, legyen hála a sorsunkat for­gató párkáknak, jobban benne va­gyunk az álomban, hogysem némely apró tévedések levét könnyű szerrel ne tudnók lehörpenteni. És — mint én tudom — nincs-e- igaza azon malitiósus férfiúnak, ki mi napában [egy szellemdus társaságban oda nyilatkozott, hogy, mihelyt a phyl­loxera az utolsó tökét is megette Ma­gyarországon, akkorra szemeink is tel­jesen meglesznek nyitva és készen lesz Tárcza. Gyermekkori ideálomhoz. Szelíd borongó, csöndes édes álom Szőjj ragyogó-szép képet fölém: Hadd lássam újra gyermek ideálom’, Kit hő szerelmem ringatott ölén! Hadd legyek újra vig, mosolygó gyermek. Oly sok, lezajlott hosszú év után; Midőn utánad vágyim szárnyra kelnek, Első szerelmem, drága kis leány Hadd lássam arezod rózsáit virulni, Hol koszorúba kötsz virágokat: S mitől borús lelkem megszün borongni, Hadd halljam csengő kaczagásodat! Hadd lássam arezod rózsáit virulva, Ártatlan fényű, ragyogó szemed; Oh hadd bontsam csókjaimmal újra Imára kulcsolt, két picziny kezed! Szelíd mosolygó képed újra lássam, E rózsabimbót, úgy mint egykoron; Téged látlak minden virág nyilasban, Fakadó róz3a-bimbóm angyalom! Oh nem szálltak el nyomtalan az évek A bimbóból szép teljes rózsa lett; Komoly, merengő lett szűz tiszta képed, Más szivet rejt kis halmos kebeled. Emlékezel-e még rám — nem feledted, A kit a távol megrabolt? Oh megmaradt-e még nekem szerelmed, Mely gyermekévim boldogsága volt ? Én nem feledtelek, kedves leányka, Bár elszakadtunk egymástól mi rég: Melynél nem égetőbb az Aetna lángja, Szivem most is régi tűzben ég. A boldog kor, a bűvös tündér álom Gyors évek szárnyán tűntek bár tova: De szép szerelmem, gyermek ideálom, Tekozzád hűtlen nem leszek sóba! Aradi Józef. Malvin dalaiból. Amikor a hajnal A sugarat várva Bíboros köpenyét Felölté magára. Mikor két szép csillag Ragyogott az égen, S csillogott a harmat A virág kelyhében, Amikor langy szellő Tölté be a léget, Akkor az angyalok Földre hoztak téged. S amikor szerteszállt A kelő nap fénye Sugár záport hintve Az egész vidékre, Eltűnt a bajnalpir, A csillag leszállott. Elhagyta a harmat Cseppje a virágot, S mindez a tiéd lett, Minden hozzád tévedt, ügy szeretett minden Már akkor is téged. Piros lett az orczád, Piros mint a hajnal, Szemed fénye fölér A hajnal csillaggal. Lágyabb a zepbirnél Ajkad suttogása, Te vagy a világnak Legszebbik virága. A rózsa harmatja Könycsepp lett szemedben, S felcsókolja onnan A nap — hű szerelmem! Szír may Lajos. Zsidó Zsuzsi. (Rajz.) Erdélyi Gyulától. Épen a templomot söpörték Erdőkárén. Szent Borbála volt a falu védasszonya. Apró cseprő leányok, felnőtt hajadonok tisztogat­tak, padokban, oltárkörül, chorusban. Né­melyek virágfüzéreket helyeztek egyik má­sik oltárra ! A sekrestyés misemondó ruhá­kat rendezett az aranyost vörös mezőben tette felülre . . . Kaczagtak, nevettek, most nem zúgott az öreg harang, nem búgott az orgona. A jó kedv, az ártatlanság kaczagásban kifeje­zett zsolozsmáit nem zavarta senki sem. Egy veréb izetlenkedett, csőrével kuta­tott az oltáron, melyen ostya hulladékok voltak. Egyszerre egy árnyék esett be a nyi­tott ajtón keresztül. — Megnőtt a Mária székénél; elfogyott az orgona mellett. Le­ányalak volt még a pántlika fonatát is le­hetett az árnyékon látni. Ide s tova hintáit a bajfonadék s elárulta a deli járást. Mindenki megismerte. Félbehagyták a seprést, kiálltak az ajtóba, és irigyen néz­tek a zsidó Zsuzsi után . . . — Már ez aztán módi. Ezt sóhajtottak a lányok, és magában egyik a piros csizmát, másik a babos szok­nyát, piros szélű fehér kötényt irigyelte. — Könnyű neki felszedhette magát az apja boltjában, a teinsasszonyt csalogató, kisasszonyt hívogató, magyar lánynak (ked­ves portékákból. Pinczétől padlásig tele van ott bécsi gyolcscsal, török bársonynyal, szinaranynyal kivert oláhszövetekkel. Selyem viganó, bársony pruszlik kitelik a Meddig- kaiolsz Áron boltjából . . . A leányok néztek egy darabig utána azután elkezdték szóval szapulni, szappa­nozni, mosófázni. Forgatták, verték. Talán nem is igaz, de bizony Erdőké- ren megesett az, hogy a Meddighajolsz Áron leánya a mint a bátyja felcsapott zsi- dóherczegnek, levetette a tunikát s a helyett, hogy nagyságos kisasszonyt játszotta volna, beállt paraszt lánynak. Eddig csak az apját tegezték, abból most nagy uram lett, s a legények szivem Zsuzsi, gyöngyvirágom Zsuzsinak nevezték. Egy hétig játszotta a parasztlányt, s már majd nem elfelejtették róla, hogy zsi­dó. El is felejtették volna, ha az apjának kamatot nem kell fizetni, de ez eszökbe juttatta. Zsidó Zsuzsi nem sokat törődött vele. Öltözhetett volna selyembe bársonyba, de bizony azt gondolta, hogy kartonba szaba­dabb a szív . . . — Ugyan mi jutott hozzá? kérdezte a vak. Mi kell neki ? találgatta világtalan. Nem egy hamar találták azt ki. Szapora csillagu éjszakában kinyitotta

Next

/
Oldalképek
Tartalom