Váci Hirlap, 1934 (48. évfolyam, 1-100. szám)
1934-04-01 / 26. szám
6 VÁCI HÍRLAP latában megakadályozni. Jól van, holnap vasárnap van, templomba fogok menni! Pénteky felügyelő azt mondta: nem lehet! Hát a miniszteri rendelet? Erre vállat vont. Azonnal leültem és kérvényt irtain Kovács igazgatóhoz, hogy szerezzen érvényt a miniszteri rendeletnek. Még csak nem is válaszolt. Pénteky azt mondta: ez ellen nem lehet semmit sem tenni. Nem? Majd megtanulja ön is, az igazgatója is, hogy lehet! Az első látogatómnak, Pista kuzénomnak, aki Budapestről rándult le hozzám, a hercegprímáshoz címzett táviratot adtam, hogy küldje el a városból. A váci püspököt, bár közel laktunk egymáshoz, keveséltem. Táviratomban panaszkodtam őeminenciájának, hogy a magyar állam hivatalos közegei törvény ellenére megakadálvoznak engem a vallásom gyakorlásában és védelmet kértem tőle, mint a magyar katolikus egyház fejétől. Vasárnap délután egy kerekképű, mosolygó és kissé páló- cösan beszélő pap kopogtatott be hozzám. Azt akarta tudni, hányszor óhajtok hetenkint misét hallgatni? Minden nap! — mondtam. Másnap reggel fegyveres börtönőr jött értem, hogy a templomba vigyen. Ez ellenséges aktus voll, amely az okve- tetlenkedő államfogolynak szólt, mert a közvetítőben levő fegyen- cek köztudomás szerint egyedül jártak a városban. (A pénzküldeményeket kizárólag csak sikkasztok vitték a postára.) Olyasmit képzeltem, hogy valamelyik városi templomba fognak kisérni, ahol embereket, de főleg nőket láthatok. Ahelyett a fegyházi kápolnába vittek. A földszinten ültem, még pedig egyedül, az emeleti karzat vasrácsa mögött volt a fegyencek helye. Az ő dalosáik énekeltek mise alatt igen szépen. Úgy látszik, az intézeti lelkész olyasmit hitt, hogy a bíboros hercegprímás úr nekem személyes 'jóakaróm, mert mindennap terjedelmes egyházi szónoklatokat tanult be, amelyeket külön nekem mondott el, egy pillanatra sem véve le rólam a tekintetét. Talán bízott benne, hogy én mindenről majd jelentést fogok tenni őeminenciájának. Nekem ezért napról-napra a feszülten figyelő hallgatót kellett mímelnem, mert sohasem volt bennem annyi erkölcsi bátorság, hogy fájdalmat okozzak egy becsületes embernek. A húsvéti ájtatosságomat is a fegyházban végeztem és mondhatom, alig van szivbemarkoí- lóbb látvány, mint mikor néhány sz'áz rab egyházi zászlók alatt énekelve vonul végig a kopár udvar sárgára meszelt falai közt. A vallásszabadságomat azonban kivívtam. * Reggeli istentisztelet után mindjárt az Íróasztalomhoz ültem és délig a regényemen dolgoztam. Ebéd után, amelyet a szobámban költöttem el, a postámmal és újságolvasással foglalkoztam. Háromtól félölig a kietlen kis kertünkben testgyakorlatokat végeztem. Délután többnyire összeültem Slaviciék- kal kártyázni. Huszonegyet játszottunk és én a kezdő kocajátékos arcátlan szerencséjével elnyertem a pénzüket. Hét órakor az öreg Jut el kiáltotta magát az udvaron: záróra — erre mindenki a szobájába vonult és kívülről rázarták az ajtót. Hazudnám, ha azt mondanám, hogy a kulcscsikorgas kellemes hang. Héttől éjfélig megint a regényemen dolgoztam. Mélyen benn jártunk már a tavaszban, hét órakor még vidáman sütött a nap, de minket mégis lakat mögé tettek. Pedig a miniszteri rendelet, amelynek minden pontját betéve tudtam, azt mondja, hogy az államfoglyok nappal együtt, éjjel elkülönítve őrzendők. Hél órakor még süt a nap és ha süt, akkor nincs éjjel! F oly am od ás t szer ke sz te t tem az igazgatóhoz, a záróra elhalasztása ügyében, a folyamodást aláirták az összes foglyok. Másnap Pénteky meghozta a választ; az igazgató azt irta a folyamodásomra: »majd júliusban lesz félnyolc . Ezt a kurta és furcsa üzenetet általános felháborodás fogadta. Nvilvávaló volt, hogy odaát az irodában megvetik a mi tehetetlenségünket. Addig kapácitáliuk és uszítottuk egymás!, inig végül felbukkant a sztrájk ötlete. Ha Jut bácsi ma este kihirdeti a zárórát, nem megyünk a szo’bánkba. Egyszerűen nem megyünk. Mi lesz belőle? Mi egyéb lehetne, mint botrány? Legyen hát botrány, minél nagyobb:,- annál jobb! Slavici azonban nem akart résziben ni a sztrájkban, valószínűleg azért, mert magát komolyabb embernek tartotta, mint minket. Arra kérem csak, hogy estefelé ne mutassa magát az udvaron. Záróra! — kiáltotta hétkor az öreg. Tudomást sem vettünk róla. Kicsit zsörtölődött, majd, mikor észrevette, hogy ez előre megbeszélt doiog, megijedt és könyörögni kezdett a nagyságos uraknak. Egy ideig ott tipegett- topogott körülöttünk, majd elkeseredetten bement Pénteky felügyelőhöz. Az pedig kijött, magasra emelt fejjel, hivatalos áb- rázattal és égő Virginiával a kezében.- Felszólítom az urakat. .. Mi azonban süketek maradtunk, még akkor is, mikor azt mondta: kénytelen lesz jelentést tenni az igazgató úrnak. Sértetten átloholt a fegyházba és öt perc múlva két börtönőrt hozott magával. Azok komor csen- dőrpofávai és szuronyos puskával a vállukon léptek az udvarba. Újból felszólítom az urakat ... Mi csak az erőszaknak engedünk, — mondta szerényen kínálkozva az egyik stróman. Pénteky, aki azért volt az államfogház felügyelője, mert bánni tudott az értelmiséggel, azt ajánlotta az altisztnek, hogy érintse meg egyikünknek a vállát, akkor megvan az erőszak. Az altiszt azonban peckes magyar legény volt és odavágta: Ha én megérintek valakit, akkor csak szuronyheggyel érintem! De ekkor megszólalt valaki, aki eddig némán ült a kút mellett: Heilner Kálmán. Hirtelen felpattant, a börtönőr elé lépett és a dühös gőgtől eltorzult arccal •'"kiáltotta: 'Hát érints meg, te hencegő, buta paraszt és meglátod, hog}^ lenyeletem veled a rongy szuronyodat! Mindenki elképedt, leginkább éh, akinek főrészem volt a sztrájk rendezésében. Nem gondoltam rá, hogy van köztünk valaki, aki halálos komolyan fogja venni a mi félig mókás rablázadásunkat: egy őrült. Most már azon voltam, hogy megnyugtassam, ü azonban kijelentette az »úri becsületszavára hogy nem megy a szobájába, még ha tótágast áll is az igazgató úr az igazságügyminiszterrel együtt. Jól van, hát nem megy a szobájába, de eljön az enyémbe, egy csésze teára, egy párti sakkra! Ebbe a megoldásba a börtönőrök is belemeritek, bár nyilvánvalóan vétettek az utasításuk ellen, hiszen »a foglyok éjjel elkülönítve őrzendők«. Végre rá tudtam venni Hellmer 1. hogy a szobámba jöjjön. Kívülről rögtön reánk zárták az ajtót. A kulcscsattogással elkezdődött életem leghosszabb éjszakája. A vendégem, aki máskülönben szófukar ember volt, most izgatott szóáradatban öntötte ki beteg lelkének minden keserűséget. Hogy ővele gyalázatos komiszságokat követlek el, a műegyetemi rektor összefogott ellene a törvényszéki elnökkel, két esztendőre Ítélték, pedig ő volt a kihívott fél, a király elutasította a kegyelmi kérvényét, pedig tudnia kellett volna, hogy Heilner tartalékos hadnagy és hogy elveszti a rangját, ha nem áll ki, most meg az igazságügyminiszter felbujtására ilyen ronda odúba zárták, pedig ő kastélyban született és joga van hozzá, hogy úri módon bánjanak vele. Fel-alá járt és mikor megbotlott .egy székben, úgy felrúgta, hogy az döröngve nekivágódott az ajtónak. Egyszerre megállóit előttem, keresztbe álló szemekkel nézett rám és haragosan kérdezte, mit bámulok rajta, talán azt hiszem, hogy bolond? Nem tudta, ki vagyok, hol Miskának, hol Emilnek nevezett, majd hirtelen rámrivalt, hogy elég volt, takarodjam a szobájából, ő egyedül kíván maradni. Én az áblakfelé húzódtam. Tudtam ,hogy irtózlató erejű ember, ha rám veti magát, ösz- szetörheti minden csontomat. Úgy éreztem magamat, mintha egy tigrissel zártak volna közös ketrecbe. Óvatosan kinyitottam a zsebkésem pengéjét és a hátam mögött készen tartottam. Később az ágyra dobta magát, ekkor csendesebb lett. Végűi kor kölni kezdett. Az álma azonban nyugtalan volt, hebegett, hánykolódott, kiabált. Egyszerre halkan sirdogálni kezdett. Fájdalmasan gügyögő hangokat hallatott, azt hiszem, visszaálmodta magát kisgyermek korába, mikor még nem volt rettegett párba jhős, hanem édesen "bujt meg édesanyja mellett. Én átvirrasztottam az egész éjszakát, egy széken ültem és nem vettem le róla a szememet. Jut bácsi már ötkor kinyitotta az ajtómat, máskor csak hétkor szokta. A vendégem fölébredt és jókedvűen ásított. Köszönöm a szives vendéglátást! — mondta, talpra ugrott és átment a saját szobájába. Én pedig megnéztem magamat a tükörben, hogy nem őszü- tem-e meg az ej jel. De még sók csillagos és felhős éjszakának kellett fölöttem elvonulnia, mig szürke lett a fejem. A mi csütörtököt mondott rablázadásunk arra ösztönözte Pénteky felügyelőt, hogy bizalmas eszmecserét kezdjen vélem. A beszélgetésünk meggyőzött, hogy igen ügyetlen voltam, mikor az igazgatót kérvényekkel és emlékiratokkal bombáztam, ahelyett, hogy Péntekyhez fordultam volna Hát én mire való vagyok? — kérdezte érzelmesen. Fájt neki, hogy elkerültem őt, pedig szi- vesen részesített volna mindazok ban a kedvezményekben, amelyeket a törvény megenged s amelyeket az igazgató úr, bizonyára Pénteky javaslatára, megragadott. Borúsan mondta, hogy egészen más világ volt itt, mig az államfoglyok mind úri párbajo- zók voltak, de ezekkel a nemzetiségi izgalókkal nem lehet semmit sem kezdeni. Mikor egy későbbi alkalommal valamit juttattam neki a huszonegyes nyereségemből, anyÍRTÁK: Vitéz AGGHÁZY KAMiL ny. ezredes, a Hadimúzeum igazgatója ÉS STEFÁN VALÉR ny. százados Egészvászonba kötve ára 324 OLDALON 31 EDDIG MÉG SEHOL MEG NEM JELENT ILLUSZTRÁCIÓVAL 28 TÉRKÉPVÁZLATTAL Kapható a Váci Hírlap kiadóhivatalában
