Váci Hirlap, 1916 (30. évfolyam, 3-53. szám)
1916-01-23 / 4. szám
Vácz, 1916. janttär 15, Járásom érdemes, hazafias lakosaihoz. Kedves Honfitársaim! Itt, nálunk, a váci járásban régebben megszoktuk a járás egész lakosságát nagy családnak nevezni, melyben a főszolgabíró a család feje. Ebben a nagy családban igyekeztünk mindig a szeretetet, a megbecsülést és megértést ápolni. A megpróbáltatások ideje sem zavarta meg közöttünk a jó családi viszonyt; pedig sok nehéz feladatokat kellett már a hosszú háború alatt teljesítenünk, kinek-kinek a maga állása szerint. Én, — a kinek kezébe az egész járásból összefutnak a szálak, — tudom, hogy mennyi tagja van ennek a derék, nagy családnak, a ki szomorú, a kinek fájdalom van a szivében, tájékozatlanság, kétség a lelkében. Szeretném magamat megsokszorozni, száz és száz felé osztani, hogy most ezekben a komoly, nehéz időkben, minden házat, hajlékot felkeressek, minden vérszerinti kis családot, s még inkább a támasz nélkül maradt elhagyatottakat meglátogassam azért, hogy mindenkit lássak, minden- kivell beszéljek, s a kinek szüksége van rá, annak felvilágosítást, tanácsot adjak, támogatásban részesítsem, mindenkiben neveljem a hitet, a meggyőződést, s mindenkit buzdítsak a kitartásra és a további hazafias áldozatkészségre. Hogy azonban én személyesen látogassam meg nagy családom minden tagját,az lehetetlen. Levelet irok hát mindenkinek. Élőszó helyett Írásban jelentem ki, hogy habár a váci járásban a lakosság példás türelemmel és kitartással viselte el eddigi nehéz helyzetét és állapotát, a háborúnak minden terhét-baját; még is úgy gondolom, jót teszek azzal, ha a Váci Járási Közművelődési Egylet legutóbbi közgyűlésének akarata és a jegyző urak tanácsa előtt meghajolva, elküldöm a háborúról, a győzelemről és az az után való dolgokról elmondott beszédemet, — valamint saját elhatározásomból azt is, amit a jó tanítókról mondtam. Kérem fogadják ezen levelemet oly szívesen, a milyen jó szívvel irtani; olvassák el beszédeimet. Megleszek elégedve, ha azt fogom hallani, hogy sokan egyet értenek mind a két beszédemben foglaltakkal. Jó egészséget, hosszú, zavartalan békességet, megelégedést és boldog jövendő időt kíván honfitársi üdvözlettel : Ivánka Pál------------------------------------föszolnahiróIvánka Pál beszéde a háborúról. (Elmondta a Váci Járási Közművelődési Egylet 1915 december 23-án tartott közgyűlésén.) „Meddig tart még ez a háború ? Végeredményében hogy végződik ? A háború után mit hoz reánk a jövő ?“ A világháború második esztendejének derekán ezen kérdések foglalkoztatják a gondolkozó emberek lelkét. Ezek a kérdések vannak ma előtérben. — Titokzatos, sötét árnyakként lebegnek előttünk is. Velünk vannak ezek ébredéstől lefekvésig, — olykor még álmunkban is. Ha felkelünk, ha imádkozunk, ha dolgozunk, ha eszünk-iszunk és ha munkába kifáradva pihenésre hajtjuk le fejünket, ezekre gondolunk. Hol van az emberi tudás nagysága, — hadvezéri éleslátás, diplomatái bölcsesség, — mely határozott csalhatatlan választ tudna adni ezekre a kérdésekre ? Pedig, — habár milliók és milliók állnak fegyverben és fegyver nélkül egymással szemben, — aránylag nemsok embertől függ a háború folytatása, vagy befejezése. Az a kevés ember, — „az uralkodók és kormányaik — mért nem igyekeznek véget vetni ennek a már nagyon is hosszúra nyúlt céltalan vérontásnak V* Sóhajt fel sok türelmét vesztett aggódó lélek. így gondolkoznak azok, a kik a hadüzenet után a lelkesedés mámorától ittasan éltették a hadba vonuló vitéz katonákat és a háborút.Akkor még senkisem tudta, hogy milyen egy világháború. Ma már egy századra terjedő háborús tapasztalatok ismeretével vagyunk gazdagabbak; nemzetünk java részének,— szine-virágának nagy százalékával vagyunk szegényebbek; az élet íeítemes megdrágulásával és sok, erőnket meghaladó megpróbáltatásokkal vagyunk megterheltek. Akkor a mikor, kénytelenek voltunk kihúzni a kardot, hogy megfenyítsük azt a rossz szomszédot, a ki évtizedek óta tette próbára, — kifogyhatatlannak látszó türelmünket, — nem tudtuk, hogy a háború ilyen mérveket ölt; de ha előre tudtuk volna is azt, hogy hadüzenetünk az egész világot lángba borítja — és hogy a háború ennyi áldozatot kíván, még akkor is megkelleti volna üzenni Szerbiának a háborút, ha tovább is önálló állami életet akarunk élni és nem akarunk gyáva meg- hunyászkodóknak látszani. A harctereken, — Istennek hála, — jól1 állunk. Első célunkat elértük: Szerbiá megfenyítettük ; az orgyilkosok számbeli túlsúlyban levő hatalmas védelmezőit visz- ^za^zonJojh^^ ; a hol úgy akartuk, helyhez kötöttük, leszögeztük; ahol érdekeink úgy kívánták most is magunk előtt hajtjuk — kergetjük, hogy alkalmas helyen és időben döntő csapást mérjünk rájuk. Ez idő szerint a harctereken oly előnyben vagyunk ellanségeink felett, hogy azokat az előnyöket ellenségeink fegyvere már nem képes lerontani. — Mégis mi az oka annak, hogy a mielőbbi békét türelmetlenül várjuk és lelkünket szüntelen a jelzett kérdések foglalkoztatják: „Meddig tart még a háború ? Végeredményben hogy végződik ? A háború után mit hoz ránk a jövő ?“ Ennek a nyugtalanságnak az oka a tájékozatlanság, bizonytalanság érzete és ebből eredő kishitűség. Még a szélesebb látókörű, tanultabb és többet tudó középosztályhoz tartozók is csak azt tudják a háborúról, a diplomáciái tárgyalásokról, szövetséges társainkról és ellenségeinkről, a mit az újságokban olvasnak és a mit bizalmas közlésekből elvétve magán emberektől hallanak; de azokat a tényeket, a miket minden államnak érdekében áll elhallgatni, nem ismerik — és igy nincs betekintésük azon adatokba, melyeknek ismerete nélkül nem láthatnak tisztán. Olyanok ők is a háború nagy kérdéseivel szemben, mint éjjel, ismeretlen, uttaian rengeteg erdőben az iránytű nélkül eltévedt, elfáradt utas : a sötétség és a bizonytalanság nyomasztó hatása alatt türelmetlenül várja a világosságot, a nap fölkeltét. Nem lehet csodálni, hogy az egyszerűbb emberek nagy tömege s a támasz nélkül maradt családok, a kik a harcmezön dicső halált halt családfentartójukban és szeretteikben mindenüket elvesztették, valamint azok, akiknek hozzátartozóik hadifogságban szenvednek, elfáradtak és csüggedt lélekkel már csak a békétől várnak sanyarú sorsukban megkönnyebbülést. Legtöbben vannak, a kik az anyagi megélhetés nehézségeinek küzdelmében merültek ki és aggódva várják a nélkülözésektől, szenvedésektől megváltó békét. Sokat szenvedtünk, nélkülöztünk, küzdöttünk és nagy áldozatot hoztunk a hazáért, magunkért és a jövő nemzedékért a hosszú harc alatt; mégis mindaddig, mig a békekötéssel hosszú időre nem biztosíthatjuk az eddiginél zavartalanabb, nyugo- dalmasabb, békés állami életünket; megfontoltan nem kívánhatjuk azt, hogy legyen vége ennek a háborúnak, mert mit érne egy idő előtti olcsó békekötés addig, mig ellenségeink nem érzik magukat legyőzve és mig azt hirdetik, hogy csak a mi teljes mm
