Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)

1912-10-23 / 82. szám

HuszonhatodiK évfolyam 82. szám. Vác, 1912 oliíóber 23. VÁCI HÍRLAP Politifrai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak : helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Gróf Csáky Károly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora <50 fillér. Telefon-szám 17. Uiabb adóemelés. Az országos betegápolási pótadó: 5°/o helyett 10°/, Vác, okt. 22. A kormány az országos hetegápolási pót­adót, amely az utóbbi években 5"/0-os kulcs szerint szedetett be az egyenes adók után, az 1913. évtől kezdődőleg a költségvetési tör­vényben 10%-ra szándékozik felemelni. A terv­be vett adóemelés hire nagy izgalmat keltett, különösen a kereskedők és iparosok körében, akikre a jövő év elején életbelépő uj adók már amúgy is tetemesen súlyosabb terheket raknak az eddig viselteknél. Az ügy legelőször a főváros legutóbbi közgyűlésén került szóba, ahol a kormány szándékát nagy felháborodás­sal és elkeseredéssel tárgyaltak. A főváros után a Magyar építőiparosok országos szövet­sége és a Kereskedelmi csarnok foglalkozott a kérdéssel, végül a budapesti kereskedelmi kamara október 23-ára országos értekezletet hivott össze, amelyen a társkamarák és a je­lentékenyebb szabad egyesületek fognak részt venni. Az adóemelésből a kormány 10 millió koro­na bevételi többletet remél. Ebből a keres­kedők és iparosok által fizetett általános ke­reseti adó után körülbelül lVa milliót szedné­nek be. Nagyon érzékenyen sújtaná az uj 10%- os adókulcs a házbér-jövedelmeket, mert az 1898:.XXL. í.-c. 2. §~a szerint az ideiglenes házadómentesség nem mentesít a betegápolási pótadó viselése alól. Végeredményben minden valószínűség szerint a házbér-jövedelmek újabb megterhelése legnagyobb részben szintén a kereskedőkre és iparosokra fog mint bolt - és lakásbérlőkre áthárulni. Általában a betegápo­lási pótadónak tervbe vett megduplázása, va­gyis 100%-os felemelése első sorban a városi polgárság sérelme, mert egyenes adóink elosz­lásánál fogva a városi lakosságot érintené a legsúlyosabban a kivetendő további 5%-nyi pótadó is. A jelenlegi 5°/0-os kulcs alapján az egész országban beszedhető 10 millióból magában Budapesten körülbelül 278 millió K betegápolási pótadó folyik be. Ha a kulcsot 10°/.o-ra emelik, a 20 milliós összbevételből 5 milliót fizetne be a főváros polgársága. A kereskedők és iparosok szervezeteire há­rul most már az a kötelesség, hogy megfelelő akció utján a gondozásukra bízott érdekek ellen intézett legújabb támadást kivédjék, ami reméljük, meg is fog történni. Elvárjuk, hogy a városok országgyűlési képviselői is teljes erővel támogatni fogják a merkantil testületek akcióját. Az, hogy a betegápolás és a gzermekvéde- lem terén kifejteti tevékenység minél tökélete­sebben feleljen meg az ezirányu különböző közérdekű igényeknek, bizonyára mindenképpen kívánatos, de hogy az állam a kiadási többle­tekért, illetve a bevételekkel szemben mutat­kozó hiányokért, kölünösen a mostani teljesen alkalmatlan időpontban újabb adóemelés utján keressen fedezetet: ebben az eljárásban nyil­ván nemcsak méltányosság, hanem még ráció sincsen. Ez az eljárás nyilván a legerősebb oppoziciót fogja, kiváltani az újabb megsarco­lás előtt álló adózó polgárság körében, amely­nek tiltakozása annál jogosabb, mert a beteg­ápolási pótadó az 1898-i törvényben maximá­lisan 3°/0-ban volt megállapítva, néhány év múltán fölemelték 5%-ra, most pedig 10%-ot szándékoznak ezen a címen beszedni: úgy, hogy a kormány tervének megvalósulása ese­tén betegápolási pótadó fejében több, mint háromszor annyit fognak behajtani, mint az 1898-iki törvény hatályba léptének idején. A mi különösen a kereskedőket és iparosokat illeti, nekik még egy speciális okuk is van arra, hogy az uj teher ellen tiltakozzanak és védekezze­nek. A kereskedőknek tudvalévőén meg van a külön terhe a betegsegités terén, amelyet rájuk ró az 1907: XIX. t.-c. előírván mindazoknak az alkalmazottaknak betegség esetére való kö­telező biztosítását, akiknek évi 2400 koroná­nál nem nagyobb a fizetése. A dijakat a mun­kaadó fizeti, amelyeknek felét az alkalmazott fizetéséből levonhatja. A betegsegitési törvény készülő revíziója alkalmából azonban a ke­reskedelmi alkalmazottak körében erős moz­galom indult meg, hogy ezentúl ne 2400 ko­rona, hanem nagyobb évi fizetés legyen az a határ, melyen belül az alkalmazottak kötele­zően biztositandók. Ezt a megváltozott megél­hetési viszonyokkal indokolják és nyilvánvaló, hogy ez elől a követelés elöl (természetesen minden túlzás mellőzésével) teljesen elzárkózni nem lehet. A kereskedők specialis betegsegi- tési terhei tehát a közeljövőben amúgy is min­den bizonnyal növekedni fogna«:. Városunk Környéke a bronzKoi'ban. Az ismertetett felfogásban osztozik Worsaae dán és Hildebrand svéd tudós is, míg ellenükben többen a cigányokat vallják a bronzkori mű­veltség első terjesztőinek. A cigányok szerintük a Maiakba, Banka és Borneo szigeteken kí- meríthetíen mennyiségben előforduló ónkő ré­vén jutottak a bronzőtvény titkához. Ezt a tit­kot aztán Kís-Azsíán, Görögországon és Itálíán keresztül hoztak magukkal hazánkba. Hoernesz Mór a Skandinávia felől délnek húzódó aríu- sokat, mások végül az asszírokat és a khetí- tákat vélik a bronz feltalálóinak. Bármínt le­gyen is a dolog, a megejtett vizsgálódások mégis kétségtelenné teszik, hogy a bronzot Ázsia déli felében, valószínűen azon a helyen használták először, a melyet később Babilóniá­nak hívtak.. Hazánk Skandináviával együtt bronzkíncsek- ben a leggazdagabb ország Európában. Ez a körülmény nemcsak azt tanítja, hogy Magyar- ország területére aránylag korán jutott el a bronzkultura, de azt is, hogy itt még akkor is virágzott, a mikor a műveltség ősibb empó- ríumaín már beköszöntött a vaskorszak», E mel­lett hazai bronzeszkőzeínk némelyikén egy sa­játságos, minden más bronzkori stílustól elütő önálló ízlés nyilatkozik meg, úgy, hogy hazai bronzkulturánkat egy különálló és olyan régió­nak kell tekintenünk, a mely minden idegen befolyástól menten maga-magából fejlesztette ki a formákat. A bronzkori fémipar nagyszámú s a leg­változatosabb termékeket hozta létre, a melye­ket a fegyverek,a földmívelésí és házi eszkö­zök, végül az ékszerek csoportjába oszthatunk. Az első csoportba tartozik : a kard, a tör, a lándzsa, a nyíl, a buzogány, a harci fejsze, a balta és a csákány. A másodikba : a fokos, balta, kés, sarló, véső, csákány, fejsze, kala­pács, beretva, fűrész, tű, horog, ár, csíptetö stb. A harmadikba: a fibula (kapcsoló-tü,) a kar­perec, nyakgyűrű, díadéma, ujjgyürü, gombostű, sat. Az első csoporthoz lehet sorolni még a különböző ujj és karvédö tekercseket, mint védőkészleíeket s tálán az utolsóba azokat a spirálisan csavart eszközöket, a melyeknek ren­deltetését idáig még nem tudtuk megfejteni. Mindezeket az eszközöket a bronzkori em­ber öntés utján állította elő, melynek techni­kája, kezdetleges volta dacára, nagyon közel ált a mai eljáráshoz. Az öntéshez szolgálófém­keveréket az u. n. őntörögőt, a bronzkori öntő- művves rúd, vagy cipóalaku darabokban tar­totta készletben. Ezekből a szükséghez képest egy darabot letört, vagy egy-egy cikkalakú részt kimetszett. A megolvasztáshoz kíöntő- csőrrel ellátott agyagedényt használt, melyet fanyéllel látott el, hogy az izzóvá lett edényt kezelhesse. Az öntés mintákban történt. Ennek legegyszerűbb fajtája homokból, agyagból,, vagy lágyabb köböl, később pedig fémből készült. Agyagmínták készítése könnyen ment: a fá­ból faragott, vagy agyagból készített és kiége­tett előmíntát puha agyaggal körültapasztották, kiszárították és azután felvágták, miáltal az agyagban az előmíntának kétoldalú homorú le­nyomatat nyertek. A mintának két felét végül összeillesztették és bronzzal kiöntötték. Lapos tárgyak öntéséhez elegendő volt egyes előmínta, kardok, lándzsák, tokos balták s egyéb oly tár­gyak öntéséhez azonban, a melyek domboru­lattal bírtak, avagy belül üregesek, már kettős öntőmíntára volt szükség, amit leginkább ho­mokkőből készítettek. Lubbock idézett munká­jában úgy véli, hogy a bronzkori ember előtt nem volt a ma „círe perdue“ (szórul-szóra for­dítva: a viasz elvesztése) eljárásnak nevezett módszer sem. Ennél az előmíntát könnyen elég­hető anyagból (fából,) vagy mint a modern ja­pánok, a bronzőntés legnagyobb mesterei, viasz­ból készítették, melyet jól körültapasztottak per­nyével kevert anyaggal és azután kiégették. A tűz a viaszt megolvasztván, az az arra hagyott nyíláson kifolyt, a minta fala pedig kőkeményre égett, mire a támadt űrt brozzal kiöntötték. Ki­hűlés után a mintát összetörték, hogy a meg- öntőtt tárgyat a mintából kívehessék. A mintából kiemelt eszköz felülete érdes volt; a minta részeinek tökéletlen záródásánál s az öntőnyílás helyén öntővarránnyal és pe­cekkel volt eléktelenítve, a miért is a tárgyat csiszolásnak s egyébb díszítő eljárásnak kellett alávetni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom