Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-01-28 / 8. szám
HuszonhatodiK évfolyam 8. szám. Vác, 1912. január 28 VÁC i hírlap Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (lparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Váci kisiparosok és munkásbiztositó járulékaik. Vác, jan. 27. A munkásbiztositó legnagyobb terhek egyike a kisiparoson. Sokszor nagyobb, mint az adója. A járulékok humánus célt szolgáinak, ezért zúgolódás nélkül tűrni kell. De most a teher meg fog nőni, ha a törvényhozás idejekorán nem gondol a kisiparosokkal. Eddig két százalékot fizettek, most majd hármat kell. Ez ellen tiltakozik az egész ország kisiparossága, melynek sorába állt a váci ipartestület is, mint annak helyi képviselete. A kereskedelmi miniszterhez kérvényt nyújtottak be, mely érdekesen vázolja a kisipar helyzetét. Ezt a kérvényt, mely a sérelmek orvoslását is sürgeti, a következőkben ismertetjük: A törvény 25. §-a az 5-nél kevesebb munkással dolgozó iparosok járulékát 5 éven keresztül 2 százalékra korlátozza. A kivételes elbánás e szerint a folyó esztendő közepén véget érne. Ezért kérjük ezúttal sürgősen Nagyméltóságod bölcs intézkedését arra nézve, hogy ez a korlátozás időbeli megkötés nélkül, illetve addig tartassék érvényben, a inig a munkásbiztositás rendszere gyökeres reformjának során a kisiparnak idetartozó jogosult kívánságai figyelembe vehetők lesznek. Minthogy pedig a törvény rendelkezése csak törvénnyel hosszabbítható meg, az a tiszteletteljes kérésünk, hogy a 25. §. érvényének meghosszabbításáról szóló javaslatot a törvényhozás elé olyan időben beterjeszteni mél- tóztassék, hogy az már 1912. július 1-én hatályba léphessen. Kérésünk indokolására a következőket bátorkodunk felhozni: Az ipari közterheknek azt az emelkedését, a melyet az ipari munkásoknak az 1907. évi XIX. t.-cikkben szabályozott betegbiztosítása hozott, elsősorban a kis iparos érzi. Csak hiú látszat a törvénynek az a rendelkezése, hogy a költségek felét a munkás, felét pedig az iparos fizeti. A munkás fizette felerészt a munkás legott áthárítja az iparosra béremelés alakjában. Igaz, az iparos ezt az áthárított felerészt viszont az eladási árak emelésével a fogyasztóra igyekszik áthárítani. Ez az áthárítás szabály, a mely kevés kivételt ismer. Eltérések jó részt csak az áthárítás alakjában, kisebb, vagy nagyobb nehézségeiben lesznek. A gyárosnak van e részben a legkönnyebb helyzete, mert a közvetítő kereskedővel áll ösz- szeköttetésben. Nehezebb a helyzete a kisiparosnak. Tőke nélkül dolgozik, vevője is kisember, a ki konzervatív és a ki maga a fogyasztó és minden fillérrel számolva, nagyon könnyen tér át a boltban kapható olcsóbb, de rossz? bb készáru vásárlására. Az ipari közterheknek emelkedése tehát első sorban a kis iparos versenyképességét szállítja le. Ezt méltányolta a törvényhozás, a mikor kimondotta, hogy a törvény első öt évében a kisiparosok munkásbiztositási terhe nem lehet több 2 százaléknál és ez lebegett az állami munkásbiztos;tási hivatal szeme előtt, a mikor a kivetési kulcs burkolt felemelésekor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kisiparosok munkásbiztositási terhe semmiféle formában sem emelhető. Ez a kivételes elbánás, a mely miatt a nagyiparosok körében pozitive helytálló okok által támogatott mozgalom indult meg, a törvénynek egy nagy, következményeiben igen súlyos hibáját orvosolta eddig igen-igen kicsiny részében. Ezért feltétlenül szükséges, hogy a kisiparosokat 1912. évi junius 1-ig megillető 2 százalékos járulékkedvezmény minden körülmények közt megmaradjon. De nemcsak a teherviselés és a teherbírás szempontjából jogosult ez a kívánság. Azok az intenciók t. i., a melyek a törvényhozást az 1907. XIX. t.-c. törvénybeigtatása ügyében vezették, minden irányban helytállóan alkalmazandók a kis iparososztályra is. Az egész törvény a gazdaságilag gyengébbek védelmére készült, de a kisiparost, a kit csak a forma választ el a munkásoktól, nem tekinti gazdasági ag gyengébbnek. De főleg ott hibázza el, hogy nem veszi be a védelem sáncaiba. Elhibázza ott, hogy nem tesz kivételt vele, a mikor a gyengébbek védelme érdekében áldozatokra képes társadalmi osztályokat keli felvonultatni, sőt ellenkezőleg, épp úgy bevonja a terhek viselésébe a kisiparosságot, mint a gyáripart. A törvény egész rendszere hibás és félszeg. Alapeive az, hogy a 2400 koronával kevesebb évi keresetű ipari alkalmazottak tartoznak a kötelező betegbiztosítás alá. A törvényhozás ezzel azt mondotta ki, hogy csak azok a szegény emberek és családjaik vannak rászorulva az ingyenes gyógykezelésre, táppénzre és temetkezési segítségre, a kik szolgálati viszonyban állanak. A törvény ezzel a lakosság legszélesebb rétegeit átfogó humanitárius és társadalmi intézmény alapjává avatott tehát egy üres és igen ingatag jogi formát, a mely az intézmény céljával semmi szerves összefüggésben nem áll. Ennek kiáltó igazsága rögtön szembeödik, ha két egészen közönséges, átlagos esetet idézünk magunk elé. A jórészt állandó keresetű, jobb gyári munkás, a kinek évi keresete alig marad 2400 koronán alul, élvezi az 1907. XIX. t.-c. áldásait és a dijak, felét a munkaadója szállítja be. A szegény, vergődő vidéki mester, — hisz ez adja a magyar kisiparosság zömét — a kinek egészért bizonytalan évi keresete alig több 1000—1500 koronánál, a törvény szerint nincsen ezekre a jótéteményekre ráutalva, sőt ellenkezőleg, ha munkása van, annak biztosítási diját is be kell szállítania, felerészében a magáéból. Ha semmi sem bizonyítaná a rendszerbeli hibának ezt a véres kegyetlenségét, argumentumnak éppen elég kemény az, hogy a kisiparosokra kivetett biztosítási dijaknak nagy része behajthatatlan. Az első kapavágás, a mely a megszületés pillanatában reformra szoruló törvényen esni fog, a 2. §-nak fog szólani. Az 1907. XIX. t.-c.-bői csak akkor lesz szociális alkotás, ha igazi társadalmi szükségességeket fog alapul venni és nem olyan jogi fogalmakat, a melyek nem lehetnek irányadók a „gyengébb fél“ gyengeségének megítélésénél. És ha a hiba megismerésének erről az alapjáról nézzük a 2 százalékos maximális kisipari kulcs körül folyó harcot, akkor csak az lehet az Ítélet, hogy a kivételes elbánás jogos, helyes, csak éppen nem elegendő, mindenek felett azonban érvényben tartandó mindaddig, a mig a kisiparos egész társadalmi osztályának minden igazolt óhajtása végig, az egész vonalon meghallgatásra talál. A kérvényt átadták Preszly Elemér orsz. képviselőnknek is, a ki ígéretet tett, hogy a parlamentben a kisiparosok jogos kérése mellett fel fog szólalni. Banda Harci hegedűje. De szépen szólt! Tán még soha igy. Talán akkor sem, a mikor aranyérmei s veie országos dicsőséget szerzett. így csak itt Vácon, itthon szólhatott. S hogy még „senki se lehet próféta a maga hazájában“. Dehogy nem ! Sőt. Csakis ott. Bebizonyította a Marci hegedűje. Szüntelenül sirt az, folyton sir, kesereg, fütyül, vigad, kacag, majd zokog, hogy ismét turbé- koljon, de csak azért, hogy búbánatos fájdalomba fúlhasson. Oly sokat, oly változatos érzelmet, mint a magyar nóta, semmiféle náció muzsikája nem fejez ki. Még valamennyi együtt sem. S az a sok száz nóta, a változatos hangulatnak ezernyi változatában szívhez szólóan hangzik a Marci hegedűjén. Híven halljuk a nótát s mégis mintha újból megszületnének hegedűje húrján. Hogyisne ! Hiszen megtisztultam megszabadítva minden felesleges sallangtól, cafrang- tól, futamtól, trillától hallhatjuk a népdalt, a kurucok nótáit, a magyar muzsikát. így ráismerünk a magyar dalra, a makulátlan népköltészetre, magyar zainatú dalköltőink magyar melódiáira. így aztán nem csoda, hogy Banda Marci a hegedűje húrjaival együtt szivünk húrjait is megremegteti. Belemarkoi a lelkűnkbe s játszik vele. Milyen jó, hogy úgy szereti ő a dalt, a nótát, a muzsikát, mert különben bűvölő nyirettyűjével kiforgatná lelkünket. Dehát ő főkép a magyar muzsikáért muzsikál, ez pedig nem rombol, a seore is rögtön irt ad. S ha felrázza lelkünket, akkor is hasznot hajt vele. Bőséges kárpótlást nyújt. Sírunk, majd vigadunk. És sírva vigadunk. Cserebogár, sárga cserebogár . . . után Nagy a feje, búsuljon a ló ... De szól tovább a hegedű. Oly nótákat hallunk, melyeket már 5, 10, 20 éve íelejtge- tünk, halljuk bölcsődalunkat, zengi a hegedű nagyapánk bús nótáját . .. lelkünk megremeg, szemünk felélénkül . . . s ezt észre veszi a
