Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-08-07 / 61. szám
Huszonhatodik évfolyam 61. széni. Vác, 1912 augusztus 7. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. A régi egyforintosok, uj kótkoronások. Vác, aug. 6. A régi egyforintosok bevonása és az uj kétkoronások kibocsátása körül valóságos irodalom fejlődött ki az alatt a pár hónap alatt, a mióta a cserepocessus folyik. Pro és kontra vitatják a monarchia összes gazdasági lapjai, vájjon az ujveretek kisebb ezüst értéke, de ugyanaz a vásárló képessége nem csökkenti-e a nemzeti vagyont, avagy gyarapodásnak ne- vezhető-e az, hogy az átveretéssel az állam mintegy 18—19 millió korona nyereséghez jut a szineztist révén? Hogy melyiknek van igaza, nem érdemes vitatni, mert alighanem igy áll az eset, hogy egyiknek is igaza van, a másiknak is, viszont azt is elmondhatni ép oly meggyőződéssel, hogy egyiknek sincs igaza. Ez esetben pusztán arról lehet szó, hogy eddig X métermázsányi ezüstnek ennyi vásárló képessége volt, mig ezentúl ugyannyi métermázsányi ezüstnek több vásárlóképessége lesz. Ezúttal tehát senki sem veszített a vásáron, mig az állam, — nevezzük ezúttal pénzügy- miniszternek — nyert rajta 18 millió koronát, adjaisten egészségére. A dolog azonban nemzetgazdasági szempontból sokkal érdekesebb, mint hinné az ember, mert a helyzet az, hogy itt megint szemben állunk azzal a régi és divatjából is kimúlt középkori szokással, a mi különösen a kis német fejedelemségeknél volt divatban annak idején, de még a tizennyolcadik század elején is, és a mit köznyelven «pénz rosszabbodásnak“ neveztek a nemzetgazdászok akkor is, most is. Azok ugyanis, de már a frank dinasztiáknál is megfigyelhetjük, egyszerűen úgy segítettek a pénzügyi bajokon, hogy a forgalomban levő pénzvereteket egyszerűen bevonták, súlyban megcsonkították, az értékét azonban továbbra is oktrojálva, a pompás művelet révén gazdagodtak a feleslegből. A dolog eredte azonban nem ez. A régi fejedelmek, a kultúra kis fokán álló népek fajai rendesen nyersanyaggal fizették a tisztjeiket, hivatalnokaikat, mert hiszen ércvereteik alig voltak, állandó hadseregre pedig nem volt szükségük. A mint azonban fejlődött a kultúra, az ércpénz szüksége is nőttön nőtt, mert a fejedelmek szükségletei is bővültek. Az ércpénzben kirótt adók utján szerezték tehát a fejedelmek, királyok a maguk pénzszükségletét és ez kényszeritette aztán népeket az ércek feldolgozására, kutatására. Később, mikor már a nemes ércek is ismeretesek voltak, a pénz kezdett hatalommá fejlődni. Addig, a mig az uralkodónak volt szüksége az ércpénzre a veretek „javulása“, nagyobbodása volt az érdekük. Később azonban az ellenkező érdekek fűződtek az uralkodáshoz. E veretek lehettek kisebbek, az érték emelkedése volt a fődolog. És ezen a ponton kezdődött a pénz fokozatos „rosszabbodása“, vagyis minél kisebb nemesfémérték, minél nagyobb vásárlóképességgel 'bírjon. Jöttek a zsoldfizetések, a sok éves háborúk, a mik egyre emésztették a vereteteket. Minden háború előtt, vagy alatt egy fokkal roszabbodott a pénz. Pár grammal kisebb lett a veret. A katonának zsold kellett, a pénz pedig örökké kevés volt. A pénzhamisítás is onnan datálódik, a honnan az első ércveretek. A mint a pénz megszületett, megszületett a mostohatestvére, a pénzhamisítás is, úgy, hogy hamarosan gondoskodni kellett az üldözéséről. Már a nyolcadik században törvényt is statuálnak rá. A középkor második felében különösen tobzódott a pénzrosszabbitás elmélete. A Karóidig és Merowing német dinasztiákból származó uralkodók egyszerűen egy fináncötletnek nézték a dolgot és alkalmazták mindannyiszor, a mikor csak a szükség úgy kívánta, a karolingi korszak valóságos rendszerbe illesztette a pénzrosszabbitás elméletét. Átolvasztották és a jó pénzből csináltak rosszat, majd a népre egyenértékűként kényszeritették. A kétkoronások kibocsátásának ez a történelmi héttere ad némi érdekességet nemzetgazdasági szempontból. A mostani pénzrosszabi- tást tekintve, valóban nem lehet ráfogni a közös pénzügyminiszterre, hogy ugyanazok e szempontok vezették, mint a Merowingokat, vagy a Karolingokat annak idején. Manapság 18 millió valóban nem nagy summa egy monarchia háztartásában, ahol egy pár ágyú megesz annyit egy kis hadgyakorlaton. nz államkincstárban van, illetve volt száznegyven millió darab ezüstforint, a melyek most kerültek átveretés alá, kéíkoronásokká. Egyelőre 25 millió kétkoronást vertek. Ez pedig a következő egyszerű eredménnyel járt: Az osztrák értékű ezüst forint nyers súlya 12.35 gramm; ebből szineztist 11.11; a kétkoronás tiz gramm súlyú és 8.35 gramm szinezüstöt tartalmaz, tehát több mint húsz százalékkal kevesbedett, mint az egyforintos. Az átveretés következtében marad tehát a kincstárnak 69,000 ezer kilogram ezüst körülbelül 6—6V2 millió korona értéket képvisel, a mi elég szép nyereségnek látszik az első pillanatra. Ezt az értéket tulajdonképen a közönségtől vette el az állam, de ez a veszteség csak látszólagos és nem tényleges, mert hiszen a kétkoronások értéke és vásárlóképessége ugyanakkora, mint az egyforintosoké. A dolog azonban még itt nem fejeződik be. Mert az állam köteles a veretést folytatni mindaddig, a mig minden egyforintost át nem veretett, a mi természetesen óriási különbséget hoz ki a nyereség terén. Ha a következő két-három évben még ötven millió darab egyforintost veret át a kincstár, ez pedig nemcsak valószínű, hanem bizonyos is, akkor a különbözet százharmincnyolcezer kilogramm szinezüstöt tesz ki, a mi megint 12—13 millió korona nyereséget jelentene a kincstárra nézve. Már most ha a 6—672 milliót hozzáadjuk ehez a nyereséghez, akkor megállapíthatjuk, hogy az állam ezzel a tranzakcióval 18—19 millió koronát keresett. Ha a közös pénzügyminiszter ezt a nyereséget az adófizetők javára Írná, nem vona ellene még annyi kifogásunk sem, mint a mennyi igy van, vagy nincs, csakhogy alig hisszük, hogy az ilyen olcsó jövedelemben az adózó polgárság is részesülhet. Eziránt tehát nyugodtak lehetünk. Hasznunk az nem lesz belőle, nekünk magyaroknak különösen nem. A közös pénzügyminiszternek sokkal fontosabb dolgai, gondjai vannak, minthogy a mi terheinken könnyítsen. Ezt azonban mindenesetre megállapíthatjuk, hogy kárunk sem származott az ügyből, mert a mig a állam pecsétje rajta van a vereteken és két koronát ér az ui pénzdarab, mint a mennyit az egy forintunk ért, nem kell törődnünk az érem teóriákkal, a mik elvégre is nem tartoznak csak a tudomány körébe mindaddig, a mig gazdasági érdekeinket nem sértik. Csak ha sértenék, akkor lehetne szó arról, hogy az érempolitika gazdasági kérdés is, a tudományos volta mellett. Addig azonban nem fontos ebből a szempontból. Fontos azonban az állami hitelélet szempontjából. Hogy mennyire az, arra nézve csak egy példát akarunk felhozni. Az 1696-ik évi Éremreform törvény — amit Anglia hozott — bizonyítja legjobban és legfényesebben, hogy a pénzrosszabbitás elmélete aiapjában véve nem jó politika és hogy csak á szegény államok szoktak ilyen eszközökkel élni. Már pedig a ki a szegénységet ilyen eklatánsán dokumentálja, az nem a hitel- képesség javára történik. Mondom, Angliában az érdemreform törvényt Montagu kincstári kancellár vitte keresztül, (ő alapította az Angol Bankot is.) Ez a törvény szólt az elkopott és rossz pénzekről, véretekről, a melyeket az angol államkincstár, utalványok ellenében bevont, a pénzeket átverette, jó, uj pénzeket veretett a saját költségén és az utalványokat ilyen pénzekre váltotta be. És noha nem bíztak a dolog sikerében, mégis fényesen bevált a tranzakció és régen ismert d-Hog, hogy attól az időponttól kezdődik az angol állami hitel hihetetlen módon való rohamos erősödése, virágzása. Tehát nem az erősiti az államok hitelét, ha ügyes tranzakciókkal, régi trükkökkel, pénzrosszabbitás útján néhány millióhoz jutnak, hanem az állami gazdasági élet szoliditása. Szebenyey József. Megtört barátság. Irta: BÁNFFY GYULA. A nyugati ég még pirult, de a nap már letűnt, mikor Kerekes Pista és Csapó Laci aznapi vándorútjokat befejezve, az országút porától ellepve s a nagy hőségtől tikkadt levertségben megérkeztek Gémes község szépen rendezett házsorai közé. Az utca sorban a házak kapui előtt a gazdák épen arról tanácskoztak, hogy mily nagy ára van ma a munkáskezeknek ; itt a legtöbb mezei munka ideje és a magukfajta emberek már mind le vannak foglalva az uraság részére. Ha egyik-másik gazdának is van valamije, hát annak a megmunkálását az asszony népre kell bíznia.
