Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-07-28 / 58. szám
Huszonhatodik évfolyam 58. szám. Vác, 1912 julius 28. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora őO fillér. Telefon-szám 17. önzés a politikában. Vác, jul. 27. Önző az ember. Mindenütt és mindenben. Hogy megvigasztja magát, kitalálta, hogy „minden szentnek — is—maga felé hajlik a keze.“ Önző jégében nem ismer határt, sem kíméletet. Önző felebarátjával, önző atyafiságával szemben. Hitvestársa, gyermeke, szülője sem kivétel. A barátság, a rokonság csak addig tart, a mig az ellentétes érdekek nem találkoznak. E ponton túl marakodik a jó testvér, a hűséges pajtás is. Az önérdeknek első fegyvere a sima szó, a hízelgés, utolsó ütőkártyája nem egyszer a furkós bot, a vasvilla. S ha mikroszkóp alá vesszük az emberi cselekedetek, földi törekvések mozgató rugóit, nem egyszer nem is ezerszer, ha nem a legtöbbször — úgy anyagi, mint szellemi — önérvényesülés, önérdek szállaira ismerünk. Nem kivétel ez alól a legnemesebbnek látszó ténykedés sem. Ez utóbbi a nemes önzés kategóriájába tartozik. De önzés ez is. Legfeljebb titkos rugóit, a végső célt nem látjuk. Végoő eredményében e nemes önzés az emberiségnek legtöbbször a javát szolgálta. Az egyénnek hírnevet, megbecsülést, talán fényes pályát biztosított: a tömegnek pedig milliókat, enyhülést, irt, kenyérét. Társadalmi téren is egész tömegét látjuk az ily nemesen önzőknek. Ezek is akár elérik, akár nem — be nem vallott — céljukat: a köz csak nyer általuk. Nem tévesztendők össze ez utóbbiakkal azok, kik a személyes hiúság késztet társadalmi tevékenységre. Az önzés a politikában is csak oly mindennapi, mint egyebütt. Hisz ezt is emberek, gyarló emberek intézik. Itt is ezer meg ezer faját láthatjuk az önzésnek. Mégis két nagy csoportra oszthatjuk eme önző politikusainkat. Az önzésnek itt is megtaláljuk a nemesebb válfaját. Itt azonban más elnevezéssel élhetünk. T. i. elsődleges és másodlagos önzésnek nevezhetjük a két nagy csoport híveit. Foglalkozzunk előbb az utóbbiakkal. A másodlagosokkal. Ezek a nemesebben önzők. Ezek a boldog, a hatalmas Magyarországért küzdenek, harcolnak, sokan — sajnos! — csak vitáznak. Ezek a mindenképen független Hazáért, ennek kivívásáéit dolgoznak. Nagy, gazdag Magyarországról álmodoznak, melynek önálló a magyar hadserege, magyar a bankja, önálló a vámterülete, magyar a külképviselete, kereskedelme gazdag, ipara virágzó, földművelése belterjes, kultúrája magas, népe magyar, lakója jómódú és boldog. Sokan vannak, a kik ehhez saját munkájukkal is hozzá akarnak járulni, talán bele is szeretnének kerülni a történelem arany lapjaiba. A hazafiui buzgóságon, szereteten kívül a személyes hiúság is kielégülést vár. Az önzésük — a másodlagos,' a nemesebb — azonban azt is várja, hogy e boldog Magyagyarország kormányzásából a tulajdonosának is jusson. Talán fényes hivatal, karriér, hírnév, sőt talán gazdagság! Ez az önzés tehát csak az elért eredmények után várja a julaunat. Eiébb a köz, csak azután az egyén. Dolgozik a hazáért, hogy általa saját boldogulását is elérje. Ez a nemesebb, türelmesebb önzés. A i.aza, a közérdek legtöbbször nyer vele. S ha valamennyien ilyenek volnának, régi küzdelmeink régen valóra válhattak volna. A második csoportja e politikai önzőknek — az elsődlegesek a valódi önzők — már sokkal sokkal veszedelmesebbek. Ezeknél feltétlenül s mindeneseiben e-lső személy az én. Minden más pusztulhat, csak az egyén boldoguljon. Minden törekvésükben saját hasznukat nézik. A Hazának a boldogságát saját boldogulásuktól várják. S ha nem boldog is az ! Az sem baj ! Csak ők érvényesüljenek. Ezek nem oly türelmesek ! Sőt nagyon is türelmetlenek. Rögtön az eredményt, a célt akarják látni : learatni. Nem keli ezeknek sem önálló bank, sem. magyar hadsereg. Sem állami önállóság, sem nemzeti függetlenség! Ezek nem álmodoznak ! Sivár nekik a jövő, a múlt hasznos, a jelen biztos. Ezek boldogulnak az elnyomott hazában is. S mert ez — a mostani — a közelebbi, miért fájjon a fejük a független, a messze jövőben lévő Magyarországért? Ez sokkal közelebbi és «biztosabb. • Hátha az elsöpri őket? Mi lesz akkor az énnel. A zavarosban könnyebb a halászat. Minek akkor tiszta állapotot teremteni? Meg aztán ez a Magyarország bőségesen gondoskodik róluk. Nem lehet tudni igy, lesz ez a jövendő Magyarországban ? Esztelenség tehát a biztosat kockáztatni. Ezeknek az embereknek, nincs Istenük, nincs hazájuk, csak egy van, az is bálvány : a saját személyük. Sok veszedelmet hoztak már ezek az országra. S még fognak is, a mig el nem pusztítja őket egy pusztító orkán, el nem sepri egy tisztitó vihar. Nyisd ki a szemedet polgártársam s garmadával látod ez utóbbiakat mindenhol, magad körül is. Könnyen megismerheted őket ! Ugyanazok ők és ugyanolyanok ők mindenütt. Úgy mint a nagyországban, úgy a családban, a községben, a társadalomban, hivatalban, a személyes érintkezésben, mindenütt egyaránt önzőek. Minden jónak, nemesnek, szépnek a megröntói. S mert nagyon, de nagyon is sokan vannak : céljaiban, törekvéseiben csak csigalassúsággal halad előre az ország, eszményeiben, ideáljaiban, legszentebb biztosítékaiban pedig rohamléptekkel halad visszafelé, a megsemmisülés felé. Azért: . . . óvakodjunk ezektől az emberektől! Utazás a Vág völgyén. Irta: Záborszky Árpád. Megy a vonat tovább. A tikkasztó hőség kezd alábbszállani. Érezhető már a hegyvidék. A Vágón tutajos tótok igyekeznek a Duna felé, a réteken gulyák legelésznek, a mezőn arany- kalászos búza reng, mit itt-ott pipacs és búzavirág diszit. Egymásután maradoznak el a falvak, mig nem ismét egy újabb vár ötlik a szemünkbe az előbbieknél nagyobb, hatalmasabb, impozánsabb. Beczkón vagyunk. Velünk szemben mintegy 100 méter magas, meredek kőszikla s rajta a vár. Stibor vajdájé volt. Udvari bolondjának az agyában született meg a gondolat, hogy oda vár emeltessék. Bolond gondolat volt, de — nagyszerű. Hát ez már igy van ! A bolond dolgot a nagyszerűtől csak egy hajszál választja el. A monda igy szól : Egykor ott vadászott Stibor e vidéken udvari bolondjával — Beczkóval. A vadászat fáradalmait kipihenendő, leültek arra a kősziklára, a melyen a vár áll. S ekkor egy jóízű adomával Beczkó annyira felhangolá urát, hogy az kész volt minden kívánságát, — legyen az bár bolond is, — teljesíteni. És Beczkó azt kívánta, hogy néki arra a kősziklára egy várat építtessen. Építése sokáig tartott, pedig munkába fogták a vidék minden emberét, asszonyát, sőt a várépités nehéz munkájába kényszeritették az arrarnenő utasokat is, tekintet nélkül nemes, vagy jobbágy voltukra. Elkészülvén a vár, az építészet remeke volt. Olyan volt mint egy sasfészek, védve minden veszélytől s amellett a legnagyobb kényelemmel és pompával berendezve. Tágas istállók, tüzesvérű kocsilovak és szilaj mének számára, melyeket hátaslovaknak használták. Külön lakosztályok a szolgaszemélyzet részére. Élelemmel gazdagon megrakott kamrák ; pincék, teli a legfinomabb borokat tartalmazó hordókkal. Óriási konyha, mellben a konyhaművészet remekei készültek. Külön torony a lőpor számára. Hatalmas fegyvertár gazdagon megrakva különféle puskákkal, kardokkal, buzogányokkal. A fellegvárban, kápolna, tiszta gótstilben építve és remekül kifestve. A freskók maradványai még ma is láthatók. Kényelmes társalgó a család címereivel ékítve, s kiugró erkéllyel a Vág felé. Hatalmas étkező-terem, melynek falain az ősök képei függtek s a melyben a remek faragású s mintegy 30 személyes diófa-asztal mindenkor terítve volt. Kellemes nappali szobák a Vág felé nyíló ablakokkal. Mindegyikében egy-egy kandaló, melyek valamennnyie barátságosan hintette szét melegét a zimánkos téli éjszakákon a gyönyörűen kifestett szobákban s lobogó lángja halvány piros fénnyel vonta be a benn- lévők arcát. Ily rózsaszínű fényben tölthette hosszú estéit a vár ura szerelmes hitvesével, a mikor odakünn fütyült a szél, jég úszott a Vág vizén s a fák ágai csillogó fehér hóval voltak behintve. Egymáshoz simuló szerelmes sziveik dobogásánál, csak az izzó hasábfák pattogása lehetett hangosabb . . . De a boldogság nem tarthat soká! így rendelő azt a sors. Egy alkalommal Beczkó, — kinek várát magáévá tevén ura — megrúgta Stibor kedvenc kutyáját. Erre ö oly haragra lobbant, hogy Beczkót szolgáival megkötöz- teté s a legmeredekebb falról a Vágba dobatta. Gyilkos tettéért ő is meglakolt. Egyszer künn aludt várának kertjében, a mikor egy kígyó férkőzött hozzá s kimarta szemeit. Nagy fájdalmában — s immár világtalanul rohant lakása felé. A végzet azonban úgy rendelő, hogy arra felé vette útját, hol Beczkó lelte halálát s ő maga is ott bukott le a mélységbe
