Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)

1912-07-24 / 57. szám

57. szám. Vác, 1912. julius 24. Huszonhatodift évfolyam PolitiKai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz. (Iparudvar.) Nyilttér sora <30 fillér. Telefon-szám 17. Heti vásáraink kihasználása. Vác, jul. 23. Heii vásárjaink hétről-hetre nagyobb láto­gatottságnak örvendenek, évröl-évre nagyobb dimenziókat öltenek, annyira, hogy rövidesen oda fognak fejlődni, ahova más modern varo­sokban már reg fejlődtek. Nemcsak mezei és kerti termények, élelmiszerek fognak ott áruba bocsáttatni, de iparosaink is felfogják állítani arubódéikat es csak úgy, mint nagyvásárkor árusítani fogjak a vidéki vevőknek ipari pro­duktumaikat. Ez nemcsak a közönség érdeke, de első sorban a helybeli iparosaink érdeke, sőt lét­kérdésé. Iparosainkat a helybeli fogyasztás nem elé­gítheti ki, nekik érdekük, hogy vevők köret tágítsák és abba a Vácon megforduló vidékie­ket bevonjak. Eddig csupán nagyvásárkor rukko'tak ki iparosaink, ekkor pedig kénytelenek tűrni a vidékről ide seregiett iparosok sokszor igazan lehetetlen konkurenciáját, a mely melleit a helybeli nagy adó terhei, a seged és egyéb uregasag alatt nyögő reaus iparos nem igen reuzal es a vdsanok es azokf fényes koro­náinak igen kis hányadát bírja megszerezni. Ép azért iparosainknak a heti vasarokai kel­lene íorszirozniok, a heti vásárokon ez a kon­kurencia nincs, sőt nem is lehet meg — es ha iparosaink kulit válni lógjak a heti vásáro­kat, akkor elérik azt, hogy a vidéki közönség tudatara ebred es megszokja azt, hogy nem muszáj a rántás csizma, vagy magyar ruha megveteiere a Gát, vagy a Virág-vásárt és a gödöllői csizmadiát vagy a Hatvani magyar szabót megvárni, mert ezt megkapja jobb minő­ségben es olcsóbban a váci csizmadiatol, vagy szabótól minden hetivásáron. Ezzel magukhoz szoktatják a vásárokra be­jövő vevőket, egyben megtizedelik a nagy- vásárokra jaró konkurrensek számat és hasznát. Hogy ez mit jelentene iparosainknak — azt tálán nem kell bővebben fejtegetnünk. Tajekoztatas vegett közöljük a heti vasá­rokra vonatkozó törvényeket es a másutt folytatott es jól bevált gyakorlatot. a hetivásárok látogatása es az azokon való árusítás szempontjából küiömbseg teendő egyfe­lől a helybeli lakosok és iparüzok, másfelől a mezei és kerti termények es a iparcikkek között. Az ipartörvény 50. §-a szerint élelmiszere­ket, mezei és kerti terményeket és házi ipar­cikkeket bárki — tehat úgy a helybeliek, mint más községoeliek — szabadon aruba bocsát­hatnak a heti vásáron, még pedig véleményük szerint, akár saját termésű, akár továbbeladás céljából vett áruk legyenek is azok s ezeknek árusítóitól a hetivásáron legyenek akár hely­beliek, akár más községbeliek, iparigazolvány felmutatása nem követelhető. Ez természete­sen nem zárja ki azt, hogy a vásárrendőri közegek a megjelent gyümölcs, zöldség, élelmi­szerárusokat. stb. adott esetben igazolásra szólítsák fel, csakhogy az igazolás az ipariga- | zolvány nem létében ezeknél más okmány segít­ségévei is eszközölhető. A mi már most az iparcikkekkel való kira­kodást illeti — ide nem értve a házi iparcik­keket — ennek jogát az ipartörvény 50. §-a s az azt kiegészítő 1887. évi XXIII. t-c. tud­valevőleg a helybeli iparosi minőséghez kö­tötte. Ennek folytán — hacsak az utóbbi tör­vény alapján a vármegye nem alkot kivételes szabályrendeletet e tárgyban — más község­beli iparosok és kereskedők csak abban az esetben jelenhetnek meg a hetivásárokon, ha az illető községben valóságos és nem szinle- ges fióküzlettel birnak. A ki valamely községben folytonosan üzem­ben tartott fióküzletet állít fel s annak vezeté­sével az ipartörvény rendelkezéseinek megfe­lelő üzletvezetőt biz meg, az illető községre nézve helybeli iparosnak, tehát olyannak tekin­tendő, a ki készítményeit az 1887. XVIII. t.-c. értelmében nemcsak a községben nyitotj fiók­üzletben, hanem a község hetivásáraiban is árusíthatja. Az iparlörvény 50. §-ának utolsó bekez­dése szerint azonképen az 1887. évi XVI11. t.-c. i, §-a nyiivánvaióiag célozlak, bőgj j a helybeli iparos és kereskedő, a ki a község­ben adót fizet és egyéb teiheket visel, a helyi viszonyoknak megkívánta módon és mérték­ben megvédessék a máshonnan csupán vásá­rok és sokadalmak idején oda özönleni aka­rók illetéktelen versenyétől. Mig országos vásá­rokon ez utóbbiak egyáltalában nincsenek kor­látozva, addig a hetivásárok alkalma kizáró­lag a helybeli iparnak van fentartva. Ebből kifolyólag az idézett törvényhelyek a törvény szellemében csak úgy értelmezhetők, hogy a hetivásárokon csakis olyan iparos van jogosítva árusítani, a ki ott helyben tényleg valamilyen ipart, vagy üzletet folytat. De ha s valaki, esetleg más helybeli iparos, vagy ke­reskedő csupán a látszat kedvéért iparigazol­ványt vált, de iparát nem gyakorolja s nem árusit állandóan és szinleges fióküzlete mel­lett csak a hetivásárokra jár el, ezzel ellen­tétbe kerül a törvénnyel,-mert az ilyen egyén semmiesetre sem tekinthető a törvény értelmé­ben vett helybeli iparosnak. Az ilyen hetivásárról kiállítandó, sőt ipar­igazolványa is két év alatt az ipartörvény 49. §-a értelmében elavul, érvényét veszti. Megjegyzendő azonban az, hogy a törvé­nyek a hetivásárok látogatására vonatkozó rendelkezéseinek megszerzése esetén az illető az árusítástól eltiltható ugyan, de kihágáséit a törvény alapján felelőségre nem vonható, mert az 50. §-ának megfelelő büntető rendelke­zés az ipartörvény VI. fejezetébe felvéve nincs. A fentieket igen melegen ajánljuk iparosaink figyelmébe. Örökös panaszuk, hogy pang az ipar, nincs vevő, még száraz kenyérre se jut. Próbálják meg, kultiválják, szokják meg a hetivásárokat, szoktassák magukhoz a vidéki vevőket és akkor lesz vevő, nem fog pan- gani a váci ipar. (H. L.) Utazás a Vág völgyén. Irta: Záborszky Árpád. Jöjjenek velem és utazzunk végig a regé­nyes Vág völgyén. Nem fogom száraz leírá­sokkal gyötörni a lelkűket, hanem elvezetem e gyönyörű vidék kedves helyeire s emlékükbe idézem az ezekhez fűződő érdekes mondákat. Vágseilytnél éri el vonatunk a Vág vizét. Itt társául szegődik s folyvást a mentében ha­lad Zsolnáig, a Tatra felé egészen Csorbáig. A Kis-AIföld rónáin haladunk mindegyre, Arany­kalászos buzatenger, itt-ott egy egy széna- boglya, gémeskút, egy-egy falu tornya az eges.z látnivaló. Lassanként azonban kéklő hegyek tűnnek fel, melyek mindegyre közelednek. A vidék kezd veszíteni egyhangúságából s az ablakhoz szólítja az utazót. A hegyek már egészen közel vannak. Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy egy óriási völgy­ben vagyunk, melyben a Vág vize csillogva kanyarog, mintha hosszú ezüstfonál lenne. A két oldalt húzódó hegyláncok erdőkkel van­nak borítva, melyék közül a jobboldali a Kis- Fátra, a baloldali a Magyar-Morva határhegy­ség. A hegyláncok kiugró ormain itt-ott vár­romok meredeznek az ég felé. Dicső multunk- j dói megmaradt emlékek. Az eisö, a melyik a szemünkbe ötlik: Temetvény vára. Bercsényi Miklós, a nagy kuruc szülőhelye. Emlékét hir­deti a vár falába beillesztett márványtábla. A várban, — néphit szerint — szellemek ta­nyáznak. Ezek fej nélküli kisértetek képében, óriási recsegés-ropogás közepette minden év­nek karácsony estéjén megjelennek. Az óriási zajból, — mit ilyenkor támasztanak, — kihai- lik rémes halálorditásuk. A hajdan itt lakók szellemei ezek, kik a tivornyázásba annyira belemerültek, hogy egysz r karácsony éjjelen elfeledtek éjféli misére elmenni. S ekkor meg­jelent közöttük a bosszúállás angyala. Láng­pallóssal levágta mindegyik fejét s örök kár­hozatra ítélte. Azóta minden évben előjön szellemük s a fejvesztés minden kínját végig­szenvedik. A vonat tovább halad. A kép folyton vál­tozik s leköti a szemlélőt. Ismét egy újabb vár. Ez Csejte vára, mely a Magyar-Morva határhegységben van. Leghirhedtebb lakója és' tulajdonosa Báthory Erzsébet voít. Kegyetlen­sége és hiúsága messze vidéken ismerttétette őt. Cselédjeit, — sokszor csak csupa szeszély­ből, — botoztatta. A büntetésnél mindenkor jelen volt. Gyönyörűsége tellett a mások kín­jaiban. Egy alkalommal egyik szolgáló-leányát annyira verette, hogy a vér kibuggyant testé­ből s egyenesen az arcára freccsent. Reggelre kelvén észrevette, hogy testének bőre a vér­foltok aíatt megszépült. És ekkor rettentő gon­dolat villant meg agyában, A hiúság és tet­szeni vágyás kisértő szelleme ejtette hatalmába s elhatározta, hogy ezentúl ember verben für­dik. Bűnös vágyainak megvalósítására furfan­gos módot eszelt ki. Csináltatott vasból egy asszonyi alakot, melynek nyakába imafüzér volt akasztva, karjaiban elrejtetten éles tőrök voltak s lábainál térdeplő. Ezt a gyilkos esz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom