Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)
1912-05-26 / 41. szám
HuszonhatodiK évfolyam 41. szám. Vác, 1912 május 26. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken : egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Csáky Károly-út 4. sz, (Iparudvar.) Nyilttér sora öO fillér. Telefon-szám 17. Egyesült erővel. Vác, máj. 25. Mikor két évvel ezelőtt nemzetünk legendás hőseinek, az aradi tizenháromnak ke- gyeletes évfordulóján először rendeztem huszonnégy helyi társadalmitestület összevonásával az október hatodiki ünnepet, az együttérzés gyönyöre olyan gondolatot vert lelkembe, mely azóta állandó kísérőül szegődött hozzám. Mikor az öreg Kúria nagytermének minden talpalatnyi terét elfoglalt és hazafias érzésben összeforrt, impozánsan nagy közönségen végig tekintettem, önként került az a kérdés ajkamra: micsoda nívóra lehetne lehetne városunk fejlődését emelni, ha más közérdekű kérdésekben is úgy össze lehetne városunk közönségének a lelkét forrasztani, mint az október hatodiki hazafias ünnepen ? AMcsoda nagy eszmék érlelődhetnének cél felé törekvő tervekké s tervek örökbecsű alkotásokká, ha városunk fejlődése érdekében is olyan melegséggel dobognának sziveink össze, mint az aradi Gelgothán elvérzett héroszok kegyeletes emlékünnepén. S mért ne dobbanhatnának össze, kérdeztem tovább önmagámtól, egy egységes társadalmi élet megteremtésére is azok a szivek, a melyek a hazafias kegyelet magasztos érzésében úgy össze tudtak forrni ? A kinek lelkében a hazafias érzés ilyen lobogó lángra tudott gyűlni, annak szeretnie kell ennek a vértől ázott magyar földnek A magyarok régi tánca. A régi magyar táncokból ma csupán a csárdás van meg, de az sem eredeti alakjában, mivel azok, a kik a tánclépésekkel nincsenek tisztában, folytonosan összecserélik a többi divatos táncokkal. Már igazán jól és helyesen táncolni a bálterem forgó embertömegéből száz közül alig tud egy. De ez nem reánk tartozik, mert azokról akarunk megemlékezni, a melyeket manap már nem járnak minden alkalommal. Őseink régi tánca minden valószinüség szerint harci tánc volt, legalább Ekkehard leírásából arra következtethetünk. Ezek a táncok kopja és kelevészjátékokkal kapcsolatban sokáig fenmaradtak. Ezt a táncot járta a hires-neves Kinizsi Pál is a kenyérmezei csata után, mikor széles jó kedvében jobbját hátratéve, fogai között egy török holttestet tartva, eljárta a toborzót. Ebből lett a magyar nemzeti tánc, a melyről a 18. században ezt irta egy német iró: „Soha nein láttam ilynemű táncot, hogy félig fájdalmas érzés ne lepte volna meg keblemet. Inkább szomorúságra, mint jókedvre hangolja az embert s azt úgyszólván férfias méltósággal táncolják. Egészen illik a magyar nemzet jelleméhez s bátran állíthatom, hogy nemzetnek nincs olyan tánca, mint a magyarnak.“ Ugyanezt Írja le Gerlach 1543-ból való minden porszemét Ha pedig a még tőlünk messzebbre eső rög is kedves előttünk, akkor szükebb hazánk, városunk fejlődésének a gondolata sokszorosan több termékenyítő melegséggel sugározhatja be lelkivilágunkat. Nem elérhetlen vágy tehát, gondoltam,az eddig szétforgácsoltán működő erők tömörítése, csak jól meg kell választani az első kiindulási pontot és kedvező alkalmat. Az alatt a három év alatt a mióta én is Vác város polgárának érzem magamat, az idő rövidsége dacára bőséges alkalmam volt városunk széttagolt társadalmi életét megismerni. De egyúttal eléggé tájékozódtam azokról a kísérletekről is, a melyek régebben a társadalmi élet föllenditése céljából történtek. A megkezdett nyomon, adatgyűjtés közben könnyű volt azt az egyetlen helyes utat megtalálni, hogy a ma már közösen sóvárgott cél, az egységes társadalmi élet megteremtése, a siker komoly kilátásával elérhető legyen. Városunknak szokatlanul nagy számú társadalmi intézménye között, különösen három olyan területe van, a melyek együttesen, úgyszólván telies egészében kebelükben bírják társadalmunk értelmiségét. Ez három a testület, köztudo- más szerint, a kaszinó-, lövész- és sport- egylet intézménye. Logikus tehát az a következtetés, hogy ha ennek a három intézménynek az egyesítése megvalósítható lenne, akkor nemcsak széttagolt társadalmi életünket tehetnők egységessé, de a lehető legszilárdabban megalapozhatnék vele és naplójában, mikor Pozsonynal a következőket említi: „A várból lejövet a magyar táncot szemléltük meg. A táncos egymagába, karjait csodálatosan mozgatta, hol kezét, hol lábait vetette el messzire magától. Majd egyenesen járkált, majd ismét a földhöz lapult s minden lépését, vagy ugrását kurjongatással kisérte. Mikor a táncos kifárad, a hozzá legközelebb állót szólítja fel, hogy váltsa fel őt a táncban s ilyesmit megtagadni roppant sértés volna." Ez volt a toborzó, mely lassan kezdődött, majd cifrábbá vált, inig frissben végződött. Három részre volt tehát, a honnan a közmondás is eredt : „három a tánc." Ez a toborzó gazdag és változatos fordulataival méltán ragadhatta bámulatra az idegeneket. A táncos maga alakított benne, nem járt el meghatározott figurákat. Azt nevezték jó táncosnak, ki néhány száz változattal tudta azt eljárni. Mikor a francia háborúk idejében Bécsben lakó angolok látták ezt a szép táncot, egyik angol háromszáz fordulatot számlált meg a magyarok táncában. Erre mondta volna állítólag Csokonai, hogy ilyesmit megszámlálni csak angol, de eljárni csak magyar képes. Voltak azonban társas táncaink is, melyeknek egyrésze már a társasjátékok felé hajlik. Mikor tinnepies alkalmaknál, menyegzőknél, lakomáknál, a hol nők is voltak, a fiatalság benne, városunk közös vágyakozássá acé- lozódoít fejlődését is. E következtetést határjelző állomásnak rögzítve, megfigyeléseket gyűjtögetve vártam a kedvező pillanatra, hogy az érdekelt testületek valamelyikében, sehonnaiságom teljes öntudatával, megtehessem a kezdő lépést. A véletlen azonban megelőzte fer- vezgetésemet. A legnagyobb örömemre, három közül az egyik testület maga vetette föl múlt évben az egyesülés kérdését, de viszont legnagyobb sajnálatomra, a megkezdett tárgyalások minden jobb eredmény nélkül be is féjeződtek. Az eredménytelenségnek ebben a stádiumában teljesen meddőnek tartottam hirtelen egy újabb kísérlet megtételét. Fölfogásom az volt, hogy ezek- után a kérdést érlelni kell még az időnek. Meg voltam azonban arról is győződve, hogy az eszmét a mindnyájunk lelkében élő vágy nem fogja engedni elpusztítani az elfeledés szürke hamuja alatt. S nem csalódtam várakozásomban. A lövész-egyesület multhétentartott közgyűlésén,céltudatosan senkivel nem közölve előre szándékomat, indítványt tettem az említett három társadalmitestület egyesülése tárgyában. A következmények teljesen tisztán állottak előttem. Ha a kérdéses egyesülés tényleg közösen élő vágya a telkeknek, a mint hittem, a nem várt indítványt minden vita nélkül egyhangú határozattá kell emelni a közgyűlés plénumának. Ellenkezőleg, ha csak kapacitáló fölszólalások többsége emelné azt határozattá, akkor még nem táncra pedtilt, akkor nem a toborzót járták, annak mindig megmaradt a harcias jellege. Apor Péter báró már keserűen panaszkodik írásaiban, hogy a magyar szokás egyre pusztul. Felemlíti, hogy a szép, lassú magyar táncnak nincsen semmi kelete, a fiatalság menuet és és mindenféle bolond német, francia, tót táncon kap, az igazi magyart pedig elfelejti. A ki ezek után érdeklődik, részletes leírást kap munkájában. Mi csak néhány főbb pontot veszünk ki belőle. írja, hogy mikor vége volt a vendégségnek, előállottak a muzsikusok hegedűvel, dudával (Apafi Mihály fejedelem kedves hangszere), cimbalommal és furulyával, mire. a fiatalság táncra perdült. A toborzón kívül kedvelt táncok voltak: A lengyel változó, melyben majd a férfi hagyta el a leányt, majd a leány a férfit. Mielőtt elhagyták volna egymást, hármat fordultak “együtt, azután magukban is hármat fordultak, ekkor a leány más férfit s a férfi más leáTiy választott s azzal ismét perdült hármat. Az Apor leírta egyéb táncnemeknek, bár jobbára táncos játékok voltak, mégis mindegyiknek meg volt a maga nótája, a melyre járni kellett. Lakodalmakban, vendégségekben még a legelőkelőbb házakban is járták ezeket, a táncokat. Ilyen volt az egeres, süveges és a gyertyás tánc.
