Váci Hirlap, 1912 (26. évfolyam, 1-100. szám)

1912-05-26 / 41. szám

V A C J HÍRLAP 2 érkezeti el az az idő, hogy az egyesülés nagy gondolata megvalósítható legyen. El­ismeréssel hajtva zászlót a lövész-egye­sület közgyűlése előtt, szívesen konstatálom, hogy nem hiába biztam tagjainak emelke­dett godolkodásában. Úgy történt, a mint vártam. A közgyűlés, dacára a mondom előzetesen senkivel nem közölt indítvány­nak, minden vita nélkül egyhangú határo­zattá emelte javaslatomat s megbízott, hogy az érdekelt testületeknél egyesülési hajlan­dóságuk iránt tájékozódjam. És én időt nem vesztegetve már is tájé­kozódtam. A kaszinó e heti választmányi ülésén az előzetesen itt is teljesen isme­retlen indítvány iránt tanúsított lelkes ma­gatartás — a miért e helyen is hálás kö­szönetét mondok a kaszinó t. választmá­nyának — még Ijobban meggyőzött arról, hogy érdekelt íestületeink teljesen át van­nak hatva az egyesülés nagy szükségétől és még inkább körvonalozhatlan jelentő­ségétől. Alikor e sorokat irom, a sport­egyesület választmányának határozatát még e tárgyban nem ismerem, de semmi két­ségem az iránt, hogy az is lelkesen csat­lakozik javaslatom lényegéhez és készség­gel küldi ki bizottságát az egyesülés mó­dozatait megbeszélő és kidolgozó kilences bizottságba. Teljes tudatában vagyok annak, hogy in­dítványommal kemény dió feltöréséhez tet­tem meg a kezdő lépést, de egész lelkem melegével hiszem, hogy ezúttal nem hiába ég a lelkünk lázba a várva-várt siker elé­réséért. Az érdekelt testületek eddigi lelkes magatartása nem előkészített hangulat ered­ménye, hanem tényleg a lelkekben hang­talanul élő gondolat közös megnyilatko­zása. S mert igy vagyok meggyőződve, az előttünk álló és tévedés nélkül látott nagy nehézségek dacára is gyönyörűséggel me­gyünk bele a bizonyosan hosszabb ideig elhúzódó tárgyalások megejíésébe-. És el­indulunk a bizonyos siker kilátásával, mert nem ütköző, hanem érintkezési pontokat keresünk s mindnyájunk lelkét az a vezér- gondolat hevíti, hogy ha célt érünk, egysé­ges irányba működő és összeforrt erők hatalmas energiáját szerezzük meg váro­sunk fejlődéséhez. És ebben a tudatban, bár mennyi időbe és munkába kerül is tárgyalásaink megejtése, addig nem pihe­nünk, mig a consummatum est nagy igéjét nem jelenthetjük az érdekelt testületek vá­lasztmányainak és társadalmunk értelmi­ségének. De mielőtt az előttünk álló nehéz útra - megindulnánk, egy lelkemről leszakadt kérést küldök városunk értelmiségéhez s közöttük első helyen városunk vezetősé­géhez. Biztosítsák a tárgyalásra kiküldött bizottság részére rokonszenvüket, állandó érdeklődésüket és szeretetteljes támogatá­sukat, hogy ebből az értékes útravalóból újabb és újabb energiát meríthessünk, ha erőnk, a tárgyalások folyamán előtérbe lépő nehézségek leküzdésében ellankad­nék. És mi, hála fejében, egész valónkkal azon leszünk, hogy ezt az előlegezett sze­retetteljes érdeklődést, a nagyfontosságú, közérdekű kérdés teljes megoldásával és sikerével viszonozhassuk. Kezdjünk hát Isten nevében a nagy mun­kához. Munkásságunk jeligéjét már egyszer leszögeztük. Most még arra van szükség, hogy hozzá esküdve mindnyájan egy szívvel s lélekkel hangoztassuk: kitartással előre, hogy a mindenek fölött álló közérdek meg­szentelt lobogóját a célnál mielőbb kitűz­hessük! Lukács István. Hátralékos előfizetőinket kérjük, hogy hátrálékukaf mielőbb kiegyenlíteni szíves­kedjenek, nehogy lapunk további küldé­sét beszüntetni legyünk kénytelenek. A Váci Hírlap mai száma 8 oldalon jelent meg. Legközelebbi számunkat — tekintet­tel a kettős ünnepre — jövő vasárnap, jú­nius 2-án küldjük szét. A Katalinai rablógyilKosság szenzációja. Éveken keresztül foglalkoztatta a törvény­széket és az egész közvéleményt az a bűnpör, a melynek hősei a katalinai rablógyilkosság tettesei voltak. A gyilkosságot 1907-ben kö­vették el. A hogyan a gyarmati országút el­hagyja Szendehelyt, a Katalin-puszta mellett, megölték Cziiik József postakocsist és Szun- ter Józsefet, a postakocsi utasát, a kocsit pe­dig kirabolták a gyilkosok. A nyomozás so­káig nem tudta kézrekeriteni a tetteseket, a mig végre az egyik gyilkos, a kit más bűn­tettből kifolyólag tartóztattak le, bevallotta a katalinai póstarablást is. Ennek a vallomás­nak az alapján tartóztatták le Barna Lukácsot és Boné Ferencet, a ki abban az időtájban itt lakott Vácon és baromfival kereskedett, mint tetteseket és a Kosdon lakó Oláh-Simkó Ist­vánt, mint felbujtót, a gyilkosság értelmi szer­zőjét. A vizsgálat majdnem három évig tartott az egyik vádlott, Bóné Ferenc váltig tagadott, de az esküdtek bűnösnek mondták ki őt is és a verdikt alapján a bíróság életfogytig tartó fegyházra Ítélte. Az ítélet rettenetesen hatott Bonéra. Foly­ton az ártatlanságát hangoztatta, az íllavai fegyházbói leveleket Írogatott a védőjének, dr. Weiss Ödönnek és könyörgött neki, hogy sza­badítsa ki a fegyházbói. a hol immár a nyol­cadik esztendeje szenved ártatlanul. A védő­nek magának is az volt a titkos meggyőző­dése, hogy Bóné ártatlan és csak egy fontos bizonyítékot produkáítattak ellene : Barna Lu­kácsnak a vallomását, a ki pedig — Bóné szerint — haragosa volt a vádlottnak. Dr. Weiss Ödön sokáig foglalkozott a dologgal, újra átvizsgálta az egész ügyet az illavai fegy- házban — az igazságügyminiszter engedélye alapján — kihallgatta az elitélteket, a mig vé­gül olyan bizonyítékok voltak a kezében, a melyeknek az alapján az ügyvéd most már a saját nevében kérte a perújítást. Azok az adatok, a melyek alapján dr. Weiss Ödön a bünpör ujrafelvételét kérte, egyenesen Az egeres táncban kilenc, vagy.tiz ifjú állott fel egy sorban, velük szemben ugyanannyi lány. A két sor között annyi tér volt, hogy ott egy pár kényelmesen eljárhassa táncát. Az egyik ifjú kivált a sorból s a szemközb­ől táncra kért fel egy Ián yt és vagy kétszer megkerülték együtt a sorokat. Ekkor elbocsá­tották egymás kezét és külön kezdtek táncolni a két sor közti téren. Ilyenkor mondogatták, „macska! fogd el az egeret“, mikor is a lány­nak arra kellett törekednie, hogy a legény el ne foghassa. Ha ügyes volt, addig játszatta maga után az ifjút, mig az egészen kimerült. Megkerülték a sorokat számtalanszor, elől a lány, utána az ifjú; mikor esetleg szemközt kerültek, a lány hirtelen hátrafordult és elsik- lott előtte. Erőszakkal nem volt szabad a leány kezét megfogni, csak ha az ifjú szépszerével, vagy csellel hozzájutott. Mikor ez sikerült, megkerülték még egyszer a sorokat ts azután mindketten a helyükre mentek. Ekkor a má­sodik pár állott elő s az is hasonlóan járt el. A tánc addig tartott, mig valamennyi pár részt nem vett abban egyszer. A süveges tánc ilyen volt : A férfi kezébe vett egy szép süveget, azt feltartotta és egye­dül fordult kettőt-hármat. Ekkor odament ah­hoz a nőhöz, a kivel táncolni akart, egy pá­rat fordult vele s azután maga után csalogatta a süveggel, igyekezvén, hogy a nő a süveget el ne kaphassa. Mikor ez a nőnek sikerült, akkor együtt is fordultak néhányat. Ekkor a nő kezdett egy férfit csalogatni s igy mein tovább. Mindkét fél arra törekedett, hogy a kit csalogét, a táncban minél jobban kifárassza, s akinek az sikerült, azt jó táncosnak tartották. A gyertyás táncot ekkép járták: két ifjú egy-egy égő gyertyát vett kezébe s egymás­sal táncoltak jó sokáig, vigyázván arra, hogy mikor egymást megforgatják, hajukat vagy ru­háikat meg ne égessék. Mikor jól kitáncolták magukat, oda mentek, a hol a lányok és az asszonyok ültek, ott térdet hajtottak két nő előtt, kezükbe adták az égő gyertyákat, mire a két asszony vagy lány állott ki a térre s ott egymás kezét fogva, másik kézben a gyertyát tartva, járták a táncot. A társas táncokból a hajdú táncot és a pa­lotást említjük, mivel ebből a kettőből lett a mi csárdásunk. Mind a kettőnek ugyanazok voltak a lépései, csak hogy az elsőt a nép, a másodikat az előkelők járták. Az egyikben a nyers természetesség, merészebb fordulatok voltak az uralkodók, mig a másodikon az elő­kelő körök finomsága sokat idomított s a kor­látlan jókedvnek határokat szabott. A palotás egyes formái megmaradtak csárdásunkban, s ezeket vették alapul azok, a kik a kör és sor­magyar táncokat szerzették, csak ők nem a magyar, hanem a francia mintát utánozták. Apafiról azt mondja Apor, hogy magyar módon, szép csendesen táncolt, alig lehetett látni, hogy lábait táncközben felemeli. Csak nagyon ritkán járta cifrázva. Külön ceremóniái voltak a menyegzői tán coknak, mikor vége volt a nagy lakomának, kihordták az asztalokat s a társaság a táncra perdült. A főgazda kiosztotta a szerepeket. Az első táncot a násznagy járta a nyoszolyóasz- szonnyal, a vőlegény a mennyasszonnyal és a vőfény a nyoszolyólánnyal. Mikor ezek hármat táncoltak, a második tánc az örömapáé volt, ki az örömanyával táncolt s ha voltak gyer­mekeik, azok közül is két pár. Ezután követ­keztek csak a társas táncok, a lengyel változó az egeres és süveges tánc, végül a lapockás tánc (ennek leírását nem adja Apor.) Ezalatt a mennyasszonyt felöltöztették a mennyasszony-tánchoz tiszta fehér vagy zöld köntösbe, haját kibontották s virágkoszorút tettek a fejére. Mikor kivezették a mennyasz- szonyt, a „hangászok“ a mennyasszony-táncát kezdték húzni. A mennyasszony kettőt, hármat fordult a násznaggyal, ki szüleihez és rokonai­hoz vezette őt, hogy tőlük elbúcsúzzék. Ez­után a vőfény vette át a mennyasszonyt, egyet fordult vele, a mire elő állott hat ifjú, mind­egyik egy-egy égő gyertyával a kezében. így kisérték ki a szobába, a hol a vőlegény várta mennyasszonyát. H. K.

Next

/
Oldalképek
Tartalom