Váci Hirlap, 1911 (25. évfolyam, 1-99. szám)
1911-10-25 / 83. szám
2 VÁCI HÍRLAP — De asszonyom . . . — Csend ! Mondja a telefonba, hogy betörés történt Herencsyné házában, jöjjenek azonnal! A revolver fenyegető közelsége miatt a betörő veritékezve, tehetetlen félelmében telefonált a rendőrségre. Kinos, nyomasztó percek következtek ezután. A tolvaj feje fölé emelt karokkal, retenetes zavarral állt a szoba közepén, vele szemben Erna, most már nyugodtan irányítva a revolvert a hívatlan látogatónak. — Asszonyom! — töri meg a csendet a tolvaj, engedje meg, hogy nehány szót szóljak. — Csak tessék, de meg ne mozduljon ! — Kegyed bizonyára csodálkozik azon, hogy én betörő létemre frakkban vagyok, kijelentem önnek, hogy nem vagyok tolvaj . . . azaz, hogy nem voltam az, csak most lettem azzá. Tagja vagyok az úri társaságnak s mint ilyen, természetesen nagy lábon kell élnem csekély jövedelmemből. Mint annyi más, én is a kártyához fordultam, de balszerencsével. Az este ötvenezer koronát veszítettem, a mit huszonnégy óra alatt meg kell fizetnem. Minden segélyforrásom kiapadt már, nem tudtam kihez fordulni s ha nem fizethetek, meg kell ölni magamat, mérhetetlen szenvedést okozva nőmnek és gyermekeimnek ... — Ez még mindig jobb lett volna, mint az, a mit ön tett, mert a mig az csak szenvedést okozott volna, addig ez a cselekedete becstelenné teszi őket! — vágott közbe Erna. — Tudom asszonyom, — folytatta a tolvaj — de nem gondoltam, hogy . . . — Hogy rajta kapják, ugy-e ? — Igen . . . azután meg nem is akartam én lopni, csak .. . úgy gondoltam, ha majd nyerni fogok .. . Asszonyom, könyörgöm, a nőm és gyermekeim becsületére kérem, engedjen el ! Erna már a beszélgetés közben leengedte a revolverét és mindinkább rokonszenvesebb lett előtte a tolvaj személye. Majd, a mint annak szeméből egy könycsepp hullott alá, mélyen megilletődött és bizonytalanul mondotta : — Dehát mit tehetek most már, hiszen a rendőrök már jönnek! — Rejtsen el, asszonyom, az égre kérem ! Gyermekeim imájába foglalják a nevét, mentsen meg! Már hallani lehetett a rendőrök nehézkes lépéseit s Erna asszony gyors elhatározással a hálószobában levő szekrénybe rejtette a bűnbánó tolvajt s midőn visszatért a másik szobába, a rendőrök már ott voltak. — Nos ? — kérdi a rendőröktől, — nem találkoztak a betörővel ? Épen azon az úton menekült, a melyen önök jöttek! A rendőrök egymásra bámultak, majd gyorsan visszafordulva elrohantak a betörő után. Erna megkönnyebbülten lélegzett fel s örömmel szólt be a hálószobába: — Elő jöhet, uram, már elmentek! Szavaira nem kapott választ és rosszat sejtve, bepillantott a szekrénybe. A betörőnek, valamint az ékszereinek már csak a hült helyét találta. Reggelre kelve egész csomó detektívet szerződtetett a tolvaj kézrekeritésére, nagy jutalmat tűzve ki annak, a ki az ékszereit vissza szerzi. Kimerültén a nagy izgalomtól, fáradtan dőlt egy seziónra, a mikor valaki a háta mögött megszólalt: — Berény báró vagyok ! Mintha villámütés érte volna, úgy ugrott fel s keze önkénytelenül a telefon kagylójához nyúlt. — Ne fáradjon asszonyom, — mondja a jövevény csendes mosollyal. — De, uram ! . .. — Értem, asszonyom! Az éjjeli látogatásom után nem remélhette, hogy még ma ismét meglátogatom. Ezúttal azomban nem viszek, hanem hozok. Visszahoztam az ékszereit, parancsoljon, asszonyom ! Erna megzavarodva látta, , hogy a jövevény mint rakja elé az ékszereit, a mit nem sokkal előbb rabolt el tőle. — Nem értem, uram ! — mondja végre, mikor szóhoz jutott. — Ha megengedi, asszonyom, néhány szóval megmagyarázom. Talán hallotta híremet már s akkor bizonyára azt is hallotta, hogy szeretem a különös, izgató kalandokat. A minap is egy nagy összegben fogadtam barátaimmal, hogy egy szenzációs betörést fogok elkövetni, a melynek a határideje az éjjel lejárt. Épen azon gondolkoztam, hogy hova törjek be, a mikor a Cziráky palota előtt megláttam önt, midőn kocsijába szállt s észrevettem a hajában azt a gyönyörű diadémot. Azonnal készen voltam a tervvel s követtem az ön kocsiját. A többit tudja asszonyom. Arra azonban, hogy igazi amazonnal kerülök szembe, nem számítottam s majdnem meghiúsult a betörés. Csak a gyorsan kieszelt érzelgős mesének — a nőmről és gyermekeimről — köszönhetem, hogy mégis sikerült. A könnyekkel szemben az ön hős szive is gyenge volt. Most pedig, asszonyom, kérem, bocsásson meg vakmerőségemért és ne ítéljen el. — Igazán, uram, én nem tudom, hogy mit mondjak ... A dolog olyan különös és rendkívüli. — De kegyed jó, asszonyom s nem lesz haragtartó. — Különben én már az éjjel megbocsájtot- tam önnek ! — Akkor hát megengedi asszonyom, hogy a jutalomért esdekeljek. — Hogyan, talán csak nem tart igényt a jutalomra, a mit kitűztem ? ! — Óh nem, asszonyom, nem arra, hanem sokkal nagyobbra ! — Ön olyan érdekes, hogy szinte kiváncsivá tesz. — Kegyed olyan hős és nagylelkű volt az éjszaka, hogy én, a ki lopni jöttem ide, tulajdonképen én lettem a vesztes! Itt hagytam a szivemet. Nem adná vissza az önével együtt? — Ah ! Tehát csak azért hozta vissza a va- gyonom kis részét, hogy megkapja az egészet ? — Ne vegye annak, asszonyom. Ismétlem, hogy ön teljesen meghódított. Elismerem, hogy ismeretségünk rendkivtiüsége nem jogosít engem ilyen nyilatkozatra, de végtelenül boldoggá tenne, ha reményleni engedné . . . — Nem tudom .'.. azaz, hogy igen . .. Tudja mit? Látogasson meg, minden kedden este szoarét adok. Majd később, talán. .. — Valóban boldoggá tesz ! — Kedves báró .. . — Asszonyom! — ... a viszontlátásra! Bihari Ákos müvészestélye. Valóban klasszikus est volt ez, klasszikus, művészi és magyar a szó legszorosabb értelmében. Ismét olyat produkált ez, fa testestől- lelkcstől szinészvér és művészember, a mi kiváltképen a’kalmas arra, hogy a művészetet népszerűsítse s a színművészek hivatásáról való megbecsülésünket hatalmasan növelje. Irodalmi értékből is nagybecsű az ily működés, mert az irodalmi terméknek sok oly kincsét fedezi fel us előtt, mely felett ez észrevétlenül elsiklik. Egy pár oly aprósággá is igazi, művészi hatást ért, (Fekete kenyér, Vizen) melyet az olvasók a magyar költészet kincsesházában, a nagyobb kincsek, kiválóbb, hatalmasabb ékkövek között, talán észre sem vesznek. Bihari egymaga mintegy két órán keresztül oly állandóan köti le a hallgatóságot, hogy az észre sem veszi az idő múlását, azt sem, hogy állandóan őt, az egy Biharit nézi, hallgatja, a ki azonban -ez idő alatt 100 meg 100 változatban mutatja be magát. Nem unja magát a közönség, sőt minden egyes vers végével sajnálja, hogy már vége s szívesen, leikéből tapsol a művésznek, kit rövid idő alatt is — észre sem veszi az ember — már is megszeretett. Nem is csoda! Állandóan úgy áll előttük, mint a ki a művészetet magát, önmagáért a művészetért kedveli. Kedveli, szereti rajongásig szive-lelke legutolsó, legrejtettebb zugáig. Ezt bizonyítja az a hajszálnyi pontosságig véghezvitt lelkiismeretesség, mely- lyel műsorát előkészíti, feldolgozza s végül előadja. Keveset mondok azzal, ha azt mondjuk, mondatról-mondatra, szóról-szóra feldolgozza, átgondolja mondanivalóját. Ezzel bizony keveset mondtunk. És -való az, hogy hangról-hangra a legszemernyibb változatosságig belehatol a költemények rejtelmeibe is. Bizony ő tud a sorok között olvasni, megérti, megérzi a költő intencióját s igaz művészettel „kihozza“ mindazt, a mit mi nagyitó üveggel sem tudunk benne felfedezni. Emellett a lelkiismeretessége mellett megvan az Istentől nyert igen kellemes hangja, megnyerő modora, élénk temperamentuma, hatalmas orgánuma. Ezeknek a birtokában, hogy mikor nagyobb a mester, homéroszi ének elmondásában-e, avagy a ballada előadásában, avagy az elégia, vagy óda elsza- valásában? Nem tudjuk, mindegyikbe belé- helyezi hatalmas egyéniségét s mindenikben nagyszerű és hű, mindegyik alakja tipikus és mégis egyéniség is. Azt nevezem én művésznek, a ki ezt a kettőt összetudja egyeztetni. Ennek a művészetnek nagymestere a nagy Hegedűs, méltó partnere Bihari. Mingyárt az első számnál— Homérosz Iliá- sából, Hektor párviadala Achilles-sel s az előbbi halála — méltóképen mutatta be magát. Elmondhatjuk, hogy a legklasszikusabb mű, önmagához méltó külső keretben, előadásban hangzott el előttünk. A sokfajta érzelem mind természetesen adatott vissza a művésztől s az igaz előadás következtében hű viszhangot ébresztett a hallgatókban. De nemcsak az egynél, hanem valamennyi előadott művéit hű természetességgel, nemes közvetlenséggel adta elő. Mindegyiknél megtalálta azt a valódi hangot, a mellyel az illető műhöz s igy a közönséghez is hozzá tudott férkőzni. Ezért volt sikere őszinte igaz és megérdemlett. Egymásután adta elő nemes gyönyörködésünkre a következő műveket: Kerekes Izsák (székely népballada), Búcsú ének kedveséhez (Balassa Bálint b.) Szegény Zsuzsi a táborozáskor (Csokonay Mihály), Az asszonygyűlölő (Fáy András), Petőfitől: Távolból, Szülőimhez, István öcsémhez, Vizen, Egy estém otthon, Fekete kenyér, Anyám tyúkja, A jó öreg korcsmáros, A vén zászlótartó, Szülőim halálára, majd Huszár a teknőben (Mikszáth Kálmán elbeszélése), Az utolsó kenyér (Juhász Gyula), Hajók ha találkoznak (Duttka Á.), Magyar ítélet (Ernőd T.) és Magyarnak lenni, Sájó Sándortól. Mindegyiket szívesen fogadták, lelkesen tapsolták s csakis őt magát nem akarták fárasztani még továbbra, is ezért nem ujrázták. Megmutatta Bihari ismét, hogy benne 1 11
