Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-03-14 / 20. szám
Huszonharmadik évfolyam. 20. szám. Vác, 1909. március 14. V VACÉHIRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-száin 17. Március Idusa. 1848. március 15-ike örökre emlékezetes a magyar nemzet történetében, mert hat évtizeddel ezelőtt ekkor történt meg a megváltás Magyarországon. Addig minden volt a magyar, csak nemzet nem. Bátor a Küzdelemben, hős a csaták viharában, lovagias ellenségeivel szemben, békén tűrő a megaláztatásban, engedelmes a törvényeknek és hű a trónhoz, de nem volt nemzet. Tengődött a népek milliói között, elzárták a világtól és arra kényszeritették, hogy fulladjon meg önzsirjában; a kényuralom Ítélkezett, vagy németté legyen, vagy pusztoljon a föld színéről; törvényei Írott malasztként szerepeltek, a melyeket senki sem tartott meg; szabadságát elkobozta az uralkodó hatalom és rongyákká tépte; nyelvét száműzték a törvényhozásból, társadalomból, mert a magyar nép nem volt nemzet, hanem halott. De nemcsak az élőknek van Istene, hanem a halottaknak is. Pázsitos fű növi be a temetőkerteket, vadvirág hajt a jeltelen sírok felett is s minden éjszaka után következik a nappal. A testet meg lehet ölni, de a szellemet nem, az ott viraszt mindig a pusztulás romjai felett. Ez a szellem kelt ki 1848. március Idusán a mohos temetői ágyából és bebironyilotta, hogy nincs a teremtésben nagyobb erő, legyőzhetetlenebb, hatalom mint a hazaszeretet, ha az egybeforraszt koldust és gazdagrt, kunyhót és palotát. A márciusi napok nemzedéke örök dicsősége hazánknak, mert erőszak meg nem ijesztette, anyagi haszon meg nem vesztegette, kitüntetés meg nem tántorította, simogatás meg nem szeliditette. Nem kért, de nem is alkudozott, követelte jogait, hogy teljesíthesse kötelességeit. Minden börtön, a melyet megnyitottak számára, templommá változott, a melyben Magyarország szabadságáért szállt ég felé a könyörgés. Ez a nemzedék tette fel munkájára a koronát 1848 március 15-én, a szabadság hajnalán. Tavasz volt ekkor, a magyar nemzet ébredésének tavasza. Langyos szellők érintették a megdermedt földet; meg fénylő napsugarak kezdték ölelni a göröngyöket. Éneklő madárnak megzendiilt éneke; kopár völgynek, dombnak kinyílott virága; erdők gerli*céje, mezők pacsirtája himnuszokat küldtek fel az éghez. Megmozdult, lüktetett a vén földnek szive és a nap természetnek templomában felhangzott a felszabadulás hálaéneke. Igen ! tavasz ébredése volt ez, az erkölcsi világ tavaszáé, a mely a természettel egyidőben váltotta valóra az élet reményeit. Hisz minket is csak a levegő éltet és az a napsu gár, a mely áttör még a börtönök falán is. Mi is csak születtünk, mint a mezők vadvirágai és elhalunk, mint a kalász, ha hivatásunkat betöltöttük. De van-e hivatása, célja a korbácsütésekkel elnémított rabnak, a bilincsekbe zárt gondolatnak és jajveszéklő, kenyérért áhítozó pórnak ? Nincs, de a szabadnak igen. A igába hajlott népmilliók a lelkűk mélyén rejtett kínszenvedésnek hangos zokogásban adtak kifejezést, emberek akartak lenni és március Idusa azzá tette őket. A szeretet mesterétől hangoztatott evangélium : egyenlőség, testvériség, szabadság, újra virágozni kezdett. Egyenlő lett minden ember Isten és a törvények előtt, bármily születése, rangja, nyelve, hite, vallása, gondolkodása, meggyőződése volt is. Egy Istennek vagyunk gyermekei, tehát testvérek, a szépnek, igaznak és magasztosnak szeretetében és tiszteletben tartása mellett szabadok vagyunk, mint a lég madara, mint a puszták oroszlánja; szabadok mint az ember. Ezek az eszmék teremtették meg a független Magyaországot, ezeknek a keretében cselekedkedtünk ma is szabadon: s valamint nincs erő és hatalom, a mely megtiltsa a tavasznak, hogy ne hozzon rügyet és virágot; úgy nincs az a zsarnokság, a mely egy ugyanazt érző és együttartozó nemzetet rabigába hajtson. Lélekemelő felújítani azért a márciusi napok dicső férfiúinak emlékezetét, bár felettünk a legszebb dicsőitőbeszéd mindaz a szép és magasztos, a mit a szabadság létrehozott és létrehozhat! mindaz a lelkesedés, amelyre még képesek vagyunk; mindaz az önállás, a melyet még kivívhatunk, mindaz a nagyság, a hova még felemelkedtünk, mert ők minden szépnek alapját vívták ki: magát a szabadság eszméjét. Ez az eszme az az őserő, a mely felrázta nemzetünket tespedéséből; a mely minden egyes hazafit az egészhez csatolt; a mely életösztönt adott az egyénnek élni a hazáért, elesni az eszmékért, hogy ne röghöz tapadt rabja legyen az önkénynek és önzésnek, de magasra szárnyaló harcosa A képzelődés. — Érdekes esetek. — A múlt héten egy amarikai hölgy orvosának elpanaszolta, hogy hamis fogsorát lenyelte. A szegény asszony egészen odavolt, megérezte torkában a megakadt iogsort, a mint hegyes élei a húsban mély sebeket ejtenek s neki iszonyú fájdalmakat okoznak. Az orvos kartársaival az esetet megbeszélvén, abban állapodtak meg, hogy a hölgyön tracheotomiát hajtanak végre, vagyis torkát felmetszve, onnan a hamis fogsort, úgy a hogy kiveszik. Midőn már a műtéthez készültek és a bebeteget ágyában a helyes fekvésre akarták bírni, egyikük az ágy előtti szőnyegen valami kemény tárgyra lépett, mi nem volt egyébb, mint az állítólag elnyelt hamis fogsor. Mihelyt a hölgynek a megtalált fogsort megmutatták, — fájdalmai azonnal megszűntek, vagyis az illúzió megszűntével a tünetek is elmúltak. Nem kévésbbé érdekes a következő eset, melyet szintén egy szellemileg ép és egészséges emberen észleltek. Az 187Ü-iki hadjárat alatt egy lovas küldöncöt oly nyílt terepen kellett átküldeni mely az ellenség ágyutüze alatt állott. A veszélyes küldetésre az illető tiszt egy nagyon bátor és megbízható egyént szemelt ki magának, kiről tudta, hogy dolgát ügyesen fogja végezni, mindamellett nem titkolta el előtte a veszélyes helyzetet. — Lapulj meg lovad nyakán és vágtass neki az erdő túlsó sarkának; minden golyó nem talál! A katona elindul. A tiszt látcsövével figyelemmel kiséri mozdulatait. — Eleinte minden jól ment, de egyszerre a küldönc lováról lefordul, mintha villámcsapás sújtotta volna. Azonnal még egy küldöncöt menesztettek utána, ki a földön heverő katonát njergébe felemelve szerencsésen a mozgó kórházba viszi. Itt kisül, hogy az illető csak elájult, de sebről szó sincsen. A magához tért katona azt kérdé az ágyú mellett ülő seborvostól, hogy milyen a sebe, mely neki ennyi fájdaj mat okoz. — Legyél nyugodt barátom, — feleié az orvos, — a seb azok közé való, melyek soha sem gyógyulnak meg, mert egyelőre csak kulacsod sérült meg! A katona csakugyan érintetlenül maradt, de a kulacsából kifolyó bort vérnek tartotta, mely egy puskagolyó által okozott lyukon kitódult. Az e fölötti felindulás elájulását idézte elő. Egy lelkész ötezer hive előtt a templomban szónokol. Egyszerre csak elhallgat és a kántornak jelt ád, hogy az orgonán valamit játszón. Erre aztán lemegy a szószékről és a sekrestyéből orvos után küld, ki néhány perc múlva el is jött. — Barátom — mondja a lelkész, — azt hiszem, utolsó órám megérkezett Olynemű rosszullét vett erőt rajtam, mely nem csal. Végem van. — Meg fogom önt vizsgálni, — feleli az orvos és a a lelkész ellenkezésének dacára lehúzza ruháit. Az orvos csakhamar egy belső zsebben ketté tört üvegcsét talál, melynek tartalma a lelkészen elterjedt. , — Honnan kapta ezt az üvegesét ? Mi volt benne? — Akonit, — mondja a lelkész. — Most már mindent tudok, — feleié az orvos s miután a papot jól megmosta és ledörzsölte ,azt mondta, hogy már most a szónoklatot bátran folytathatja, mert semmi baja. És úgy is volt, mert itt is a képzelődés működött. Ugyanis a lelkész szívdobogásban szenvedvén, többnyire akonittal telt kis üvegcsét hordott magával. Prédikálás közben kezeivel hadonászván a töredékeny üveg elpattant és az akonit a pap mellét elárasztotta. Az erős szag megütötte a lelkész orrát, ki görcseire gondolva nem csak rosszat sejtett, hanem halálát is várta.
