Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-10-06 / 78. szám
Huszonharmadik évfolyam. 78. szám. Vác, 1909. október 6. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak : helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Tűzoltóink jubileuma. Vác, okt. 4. Az egész vasárnapi nap 35 éves tüzoltótestületünké volt. Már Jkora reggel kürtösök fajták az ébresztőt a hosszú főulcánkon, a reggeli vonatok egyre hozták a csillogó sisakú vidéki csapatokat s nyole órára teljesen benépesítették az egyenruhás tűzoltók a Szentháromság teret, a hol gyülekeztek az őrtanya előtt. Kilenc órakor sorakozva állt egy 80 emberből és 19 tisztből álló század, az összes kürtösök fújták a diszjelet, kihozták Gödöllő és Vác díszes selyem zászlóit s megindultak a Középvárosi temető felé. Itt már ekkor szép számú úri közönség, az~ elhúnyt 4 parancsnok hozzátartozói vártak rájuk. Krenedits Ferenc legelső főparancsnok sirjánál álltak meg először a tűzoltók, a hol Täuber Ferenc mostani parancsnok rövid beszédet mondott s letette a hála és tisztelet jeléiül a V. Ö. T. T. koszorúját, melynek vörös szalagján ez a felírás volt: »Nagy alapítójának — a V. Ö. T. T.“ Ezután dr. Csányi János sirjánál Bunyata Vince alparancsnok szólt röviden s elhelyezte a »Dicsőséges vezérének — a V. Ö. T. T.« felirású koszorút, majd Nikitits Sándor sírját Borbély István titkár koszorúzta meg „Kedves Parancsnokának — a V. Ö T. T.« feliratú koszorúval, végül Millmann Géza sírját Csányi István szakaszparancsnok »Szeretett Parancsnoká-Ilonka szomorú. Apró boltban, hol a kávét mérik, Napról napra csak búsúl Ilonka, Faggatják diákok, jámbor nénik, Fiatal szivét vájjon mi nyomja? Homlokán mért örök a ború? Ilonka csak egyre szomorú. Kérdi tőle édes atyja, anyja, Mi baja van, hogy úgy el-elméláz? Lám a boltot sok nép látogatja, ü,gy-egy vendég néha olyan tréfás. Nem is oly komor ez az odú . . . Ilonka csak egyre szomorú. Nyájasan szól hozzá minden ember, Mert kedves lány, ha bús is Ilonka, De neki a társaságuk nem kell, És tovább gubbaszt ott a sarokba. Ez az élet olyan nyomorult — Ilonka csak egyre szomorú. Menekülni akar e világból? Vagy a sorsát alacsonynak látja? Tán szerelmes és kedvese távol? Elhagyta őt csalfa szivű párja? Hervad tán egy mirtus koszorú? Ilonka csak egyre szomorú. Mi bánthatja? Kérdezem. Hiába. Tikát bizony én sem fürkésztem ki, Pedig oly sokáig néztem rája . . . Mégsem tudtam semmire sem menni. Hallgatott és szivem elszorult, Hogy Ilonka egyre szomorú. F. nak — a V. Ö. T. T. feliratú koszorúval. Az elhangzott beszédek után minden egyes esetben a kürtösök az imát trombitálták s a tűzoltók tisztelegve álltak a sir előtt. A temetőből az őrtanyához vonultak az ünneplők, majd téltizenegy órakor a felsővárosi róm. katli. plébánia templomba, a melynek hajója már ekkor zsúfolásig megtelt közönséggel. Az egyházban a főoltárnál Schmidt János prépost-plébános mondott misét, az oltár két oldalán égő gyertyákkal tőzoltók, a többiek pedig két sorjában a padok mellett. Evangéliumkor a miséző kanonok a népekhez fordult s egy fél óráig tartó hatásos és szép beszéddel méltatta a tűzoltóink mai ünnepségét, a tűzoltóság nemes intézményét, Mise alatt a Váci Ipartársulat dalárdája adott elő Wolkóber János karnagyuk szakavatott vezetésével remek egyházi énekeket, többek között a vezetőnek erre az alkalomra irt magyaros és kellemes dallamú szent Flórián énekét, Jeremiás Pál szakaszparancsnok szólózott csengő szép hanggal, végül még Schmidt János kanonok az oltár előtt a tűzoltószerelvényeket megáldotta, a himnuszt énekelte a kar. Mise után a tűzoltók a közönséggel együtt a városháza új közgyűlési termébe vonultak, ahol megkezdődött a díszközgyűlés. A dalárda szózata után Täuber Ferenc parancsnok nyitotta azt meg emelkedett hangú tartalmas beszédével, majd Borbély István titkár olvasta fel a V. ü. T. T. 35 éves történetét hosszan és érdekesen, aztán az elnöklő parancsnok átnyújtotta Müller Ignác segédtisztnek és Schlinger Mihály őrparancsnoknak a XXV. éves szolgálati érmet, végül Täuber beszédével s a Dalárda énekével befejezést nyert a közgyűlés. Félegyre járt már az idő, ^ mikor a közös ebédjükhöz mehettek a tűzoltók a Káptalan sörházba. Délután három órakor aztán nagyszámú közönség jelenlétében a diszgyakorlat kezdődött. Csupán a váciak mutattak be különböző szereléseket, érdekes volt a versenymászás, a vízzel való támadás, valamint a kötélen való mentések és ereszkedések. A gyakorlatra már még inkább megszaporodott a vidéki vendég tűzoltók száma mert, voltak, a kik csupán az ország legelső tűzoltótestületének, a V. 0. T. T.-nek tudására voltak kiváncsiak. Vendégek voltak : Budapest önk. Tűzoltó Testületétől 3 tiszt, 14 tűzoltó, Gödöllőről 2 tiszt, 12 tűzoltó saját zászlójukkal és szerkocsijukkal, Pécelről 2 tiszt, 10 tűzoltó, Esztergomnánáról a parancsnok, Vámosmikoláról a parancsnok, Dunakesziről 3 tiszt, Nógrádverőcéről 1 Oszt, 14 tűzoltó, újpestről 1 tiszt, 6 tűzoltó, Budapestről a máv. tűzoltóságától 2 tiszt. A jubiláris napon a váciak számos üdvözlő levelet kaptak úgy helyből, mint vidékről, igy a Magy. Orsz. Tűzoltó Szövetség részé-Bécstől Vácig a nyolcasban, (A V. S. E. turautja.) Irta: Horváth Kálmán. 1 Nekünk, kik rövid evezős életünk alatt úgy összeforrottunk a mi jó öreg Dunánkkal, mint alany az állítmánnyal, a kiket ezer féle állapotban cipelt hátán a nap és éjszaka szakában, — régi vágyunk teljesült. A régi vágy pedig az volt: leevezni Bécstől Vácig. Mikor a tervet pöngetni kezdettük, millió vállalkozó akadt a 40 evezős között, mégis, mikor az utazás napját megállapítottuk, csak nagy nehezen lehetett a 8-as csapatot öszszeállitani. Végre ez is megvolt, de a legvégén, az utolsó nap estéjén az egyik evezős társunk, a kinek az a bolond jó szokása van születése óta, hogy mindenről az utolsó pillanatban mond le, jó szokását túllicitálva a legutolsó pillanatban mondott le. Az Isten éltesse 1 Nyolcasunk az „Elisabeth“-en kapaszkodott már Bécs felé két vállalkozó szellemű evezős társunk társaságában s mi itthon tanácstalanul szaladgáltunk jobbra, balra a — kilencedikért. Igazgatónk kétségbeesetten futkározott velünk együtt kormányost keresni. Megyek — mondá — s a pokolból is, de kerítek kormányost. Kerített is. Késő éjszakának idején ágyából ráncigáit ki egy tavaly még rettenetesen gömbölyű, de ma felette szilfid termetű barátunkat, a ki a szokatlan időben való ráncigálásra ijedten ugrott ki ágyából és rémülten kérdezte — ki az — mi az — tűz van? Igazgatónk a sötét szobában kénytelen volt bemutatkozni s megmagyarázni, hogy nem tűzről, de vízről, még pedig sok, nagy — hosszú 260 kméteres vízről van szó. Lámpát gyújtottak. Nagy nehezen megértették egymást. Az ébresztett látva az ébresztő elkeseredett arculatát, megígérte jövetelét az alatt a feltétel alatt, ha a tárgyalást a mi igazgatónk azonnal befejezi s engedi őt pótolni azt az alvást, a mivel a Berlinben töltött egy év alatt restanciába került. Se szó — se beszéd tovább, ágyába vetette magát s még jó Hübschl Kálmán ki sem tette lábát a küszöbön, már hallatszott a rémes horkolása. Másnap, aug. hó 19-én d. u. az 1 órai gyorsvonat indulásáig még az igazgatón kívül senki sem tudta, hogy van kormányos. Már épen arról határoztunk, hogy valamelyik útbaeső evezős egylettől kérünk kölcsön embert, — bár ez szégyen volna a mi egyesületünk színeire, a mikor megjelenik a váróterem ajtajában egy nagy zsák, a melyet a mi Pista barátunk szorongatott, a ki a legangalosabb evezős kabátban, örökké élesre vasalt rettenetesen bő nadrágban vigan lejtett felénk. Ha nem ismertük volna ezt a ruháját két év előttről, a mikor morésen simult rengő idomaihoz, biz’ Isten megesküdtünk volna, hogy kölcsön kérte.
