Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-07-21 / 56. szám
Huszonharmadik évfolyam. 56. szám. Vác, 1909. július 21. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szóm ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára [J centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Nógrádvármegye és az uj vicinális. Vác, július 19. Hontvármegye és Vác örömnyilvánilása mellett nyitották meg a duna—ipolyvölgyi h. é. vasutat s feltűnő volt, hogy Nógrádvármegye, a mely a legjobban érdekelt, csupán egy főszolgabirája által képviseltette magát. Annál is inkább csodálatos volt a vármegye visszahúzódása, hiszen a vasút legnagyobb része Nógrádmegyén megy keresztül, Nógrádmegye egyike azoknak, a mely legtöbbet áldozott, hogy a vasút léte sülhessen. Laptársunk, a Nógrádi Hírlap most érkezett száma magyarázatát adja: miért nem örül Nógrád s mi megtudhatjuk, hogy a nagy megye közönsége nem igen fogja használni az uj vasutat. Közöljük itt laptársunk panaszát, mert Vác érdeke is, hogy azon javítsanak s Nógrádmegye forgalma mi felénk terelődjék. A cikk, mely a sérelmeket felsorolja, igy szól: Scitovszky János volt az, ki már a 90-es évek legelején, Balassagyarmatnak Budapesttel való rövidebb összeköttetését sürgette a régi osztrák államvasut által épített párkánynánai vonallal szemben. Az ő kezdeményezésére és előterjesztesére kérte és kapta meg Nógrádvármegye közönsége az 1893 évben a koncessziót a Verőcéről Dejtárig, esetleg Balassagyarmatig a Lókosvölgyön át építendő helyi érdekű vasútra. Az előmunkálatokat meg is kezdették, azonban a kivitel elé sok akadály gördült, különösen nagyon visszavetette ezen szépen induló ügyet a nógrádi helyiérdekű vasút megkezdett építése. Az 1899. év folyamán már Pázmándy Dénes nyert engedélyt a Verőce és Dejtár között építendő vasútra, ez azonban nem a Lókosvölgyön át terveztetett. E vasút tervének elkészítése alkalmával oly terepakadályok állottak elő, melyek miatt a fővonal végpontja nem volt Dejtárra kiépíthető, de Drégelypalánkra kellett azt vinni. Így a vonalat Verőce—danapari kirándulási ponttal Berkenye, Nógrád, Diósjenő, Tolmács, Rétság, Borsosberény, Horpács, Nagyoroszi, Drégelypalánk állomásig és Bétságtól, Bánkon át Romhányig tervezték. Ezen vasútra vármegyénk közönsége 280000 korona értékű törzsrészvényt jegyzett. Rövid idő múlva, 1902 ben, már a verőcei kiinduló pontot az engedményes elejtette és Vácról tervezte a kiindulást. Éhez vármegyénk hozzájárult és a már megszavazott összegei, ezen útvonalra 'is icríiaiioiia. Következő évben a vállalkozók azon kérelem mel fordultak a törvényhatósághoz, engedje meg Diósjeuőtől a vasútnak közvetlen Nagyoroszi felé való építését, minek következtében a Romhányba tervezett szárnyvonal Diósjenőről indulna ki. Éhez is hozzájárult vármegyénk. Vasút azonban még mindig nem épült. Végre az 1904. évben Laszkáry Gyula és Berchtold Richárd gróf kapták meg az előmunkálati engedélyt a Vác, Nógrádverőce, Szokolya, Berkenye, Nógrád, Diósjenő, Borosberény, Nagyoroszi fővonal és a Diósjenő Tolmács, Rétság, Bánk, Rom hány szárnyvasulra. Ezt nevezték el duna—ipolyvölgyi helyi érdekű vasútnak. A 280.000 koronás hozzájárulást vármegyénk közönsége ezen vasút részére is fentarfolta. Különösen Laszkáry Gyula főrendiházi tag volt az, ki állandóan buzgólkodott ezen vasút létesítésének sikerén, — a néha már alvófélben lévő ügyet, erélyes és fáradtságot nem ismerő erélyével, a végleges elalvástól ő mentette meg. Neki köszönhető elsősorban, hogy siker koronázta ezen vasút létesítését, továbbá vármegyénk áldozatkész községeinek és különösen vármegyénk közönségének. Ezeknek igyekezete és bőkezűsége nélül ma a duna—ipolyvölgyi vasút Drégelypalánkra be nem futna. Ezen vasútvonal nyílt meg és adatott át a forgalomnak folyó hó 11-én. Ez a vasút iónéifaie. Hogy miért nem előnyös jelenleg ez a vasút Balassagyarmatra, azt is megmondjuk. Nincs mit örülnünk e vasútnak elsősorban azért, mert semmivel sem jutottunk közelebb Budapesthez, — egy vonatot kivéve, Élni! . . . Irta: Révész Béla. Künn, a budai hegyekben, a késő őszi délután közeledett az alkonyaihoz. A nap még teljes hevével sugárzott, de-sugaraiban lázasabban rezgett az élet, mint a forró nyárnak idején. A csókja, mely a földet, fákat érte, igazán a szerelmes búcsúzó csókja volt, a szerelmesé, aki erőtlen tehetetlenségében még egyszer utoljára, diadalmasan föllobog és a nap buján tűzött a hervadó gyepre, a sárguló lombokra s ontotta rájuk szikrázó hevületét. A szomorú arcú föld megmozdult a tüzes ostromra. Erőit összegyűjtötte és felforralt életét belészökkentette a fűszálakba, a fák derekába, ágaiba, melyek lélegzettek, áradoztak, mámorosabban, mint virulásuk bőséges korszakában. A nap és föld újra megtalálták egymást, sugaras és illatos csókjaik a levegőben találkoztak és a szellő libbenő szárnyain mindenüvé elvitte az erdők, mezők feltámadt életét. A buja, szagos élet sok kitárt ablakon behömpölygött egy kórterembe. Itt tüdőbetegek ültek és feküdtek egyforma fehér ágyaikon. Elsorvadt tüdejük szomjuhozva szívta magába a hullámos levegőt és a mellük nyugtalanul emelkedett a friss gyönyörű ségtőL A szoba közepén egy fehér apáca ült. A fökötője, köténye és puha szelíd arca liliomosan fehér volt. Az egyik ágyon hosszú testével elnyújtózva egy parasztfiu pihent. A feje alatt magasra voltak hajtva a párnák és a takarón, közel az arcához, szőlőfürtök feküdtek egy tálcán. Lilaszinfl dinkaszőlő volt. A szőlőszemek kövéren ültek a fürtökön és a lilahéjjak majd szétpattantak a bennük rejtőző bortól. A testes fürtök halomra emelkedtek a parasztfiu előtt és az hosszan, ábrándosán nézett reájuk. A tekintete bensőségteljes volt, a szeme sugárzásából melegség áradt és nézett-nézett a fürtökre, mintha lila arcukban titkokat látott volna. Sápadt, sörtés arcára rászállt az áhitatos nyugalom és mielőtt hozzányúlt volna a fürtökhöz, lapos melle magasra emelkedett és mélységesen felsóhajtott. Aztán lecsípett egyet a szőlőszemekből és nyugtalanul beszélni kezdett . — Ez a mi szőlőnkből való . . , Sokfajta szőlőnk van Kecskeszemű minekünk van a legszebb, olyan, hogy majd leugrik a gerezdről, hát még a szagos szőlő? — finom szagu, mint a frissen tépett rozmaring . . . A szőlőtő ugyancsak birkózik a karóval, alig, hogy bírja és csak éppen alája kell tenni a kosarat és esik esik a fürt tőkéről . . . De szeretnék is olt lenni . . . A parasztfiu felkönyökölt és sápadt arca kivörösödött, a mikor elhallgatott és forgatta, frissítgette lelkében sóvár gondolatát, a hazavágyódást és mosolygott az ajka, a szeme, a mikor megroskadlan visszaesett ágyára. A hangja hirtelen megerősödött és kedélyesen mondta: — Haza fogok menni . . . nincs nekem már semmi bajom . . . Érzem, a lábam megint erős, nincs már benne köszvény . . . És taposni fogom a szőlőt 1 . . . ugrálni a szőlőzsákon, a must csak úgy fröcsköl az arcomba, a szájamba ... A karom is kemény, akár a csont és este, ha elsütöm a pisztolyt, nem fogja azt megrántani ... a völgy pedig visszadurrog, négyszer, ötször, sokszor .. . Hazamegyek, haza . . . várnak otthon engem . . . A legény beszéde odaszállott a kórágyakhoz és az élet lázas dicsérete visszhangzott a beteg emberek lelkében. A kusza szavak kiszínesedtek és a képzelet szárnyain mindenki számára Ígéretté növekedtek ... a hogy ez őszi délután az ablakokon egyre áradt hozzájuk, fáradt tüdejükbe az életterhes levegő. Többen felültek az ágyukon és mélázva bámultak ki az ablakon az előttük meredő hegyekre, a sötétzöld, rejtelmes erdőkre. A terem közepén egy alig serdült ifjú — pelyhes bajusza volt éppen — sovány kezét kiemelte a takaró alól és intett az apácának : — Kedves nővér!... Az apáca a fiú fölé hajolt. — Igazítsa meg a vánkosomat. .. kedves nővér!... Az apáca fölemelte a betegfejét és a vánkosát megigazította. A fiú égő szemeivel belenézett a kedves nővér arcába és nézett rá, hosszan, akkor is, a mikor visszaült helyére és fehér arcára hűl lőtt-hullott a napsugár . . . A csönd igazán nesztelen volt, nem tépte meg — mint máskor —- a betegek sikitó, dörmögő köhögése és eláradt a szobában, kórágyak fölött az a nyugalmasság, mely itten azért a boldogság, mert ritkán száll le reájuk; amikor megpihen a roncsolt emberek testében a lázas hullám, mely szünetlenül forróságot hajt a mellükből az arcukba, a fejükbe. A csöndnek, nyugalomnak gyönyörű igézete játszott a beteg emberek képzeletével és köztük, a leikével magához ölelte szom-
