Váci Hirlap, 1909 (23. évfolyam, 1-101. szám)
1909-07-21 / 56. szám
VÁCI HÍRLAP *) mely innét reggel 3 órakor indul és Budapestre 7 óra 5 perckor érkezik. Maga az aszódi és palánkai pálya kilométerekben alig tesz ki különbséget. A balassagyarmat—drégelypalánki vonal 22 kilométer, Drégelypalánkról—Vácig 48 kilométer, Vácról Budapestig 34, tebát ezen uj vonalon 104 kilométert teszünk meg. A balassagyarmat—aszódi 56 km., az aszód—budapesti 53 km. Összesen 109 kilométer. A különbség tehát számba nem jöhet. A jegyek ára Vácon keresztül, szemben az Aszódon át váltott személyjegyek árával az I. osztálynál 40 fillérrel, a II. osztálynál 20 fillérrel, a III. osztálynál 10 fillérrel olcsóbb. Ez sem jöhet tekintetbe. A kétszeri átszállás azonban Drégelypalánkon és Vácon már gondolkodóba ejti az utast, ki esetleg gyermekekkel és több utipodgyásszal utazik, hogy 10—40 fillér különbözet miatt, az uj vonalon utazzon-e, avagy a már megszokott aszódi vonalat használja, a melyen mégis csak kényelmesebb kocsik is járnak, mint a balassagyarmat—nánai vonalon. Vagy talán megelégedéssel töltsön el bennünket az, hogy nem számítva a vármegyénkben fekvő ezen községek tulontuli áldozatkészségét, a vármegye nagyösszegű hozzájáiulása dacára, azon kedvezményben sem részesül, hogy Balassagyarmatról—Vácig közvetlen kocsikat járassanak . . .? Avagy megelégedéssel vehetjük-e tudomásul azt, bogy a Budapestről délután 6 óra 25 perckor induló vonathoz Drégelypalánkon este 10 óra 17 perckor csatlakozó vonatot nem indítanak, a mellyel ide este 10 óra 35 perckor megérkezhetnénk és ez által a leggyorsabb és legkellemesebb vonatot nyerhetnék az összes három irányból érkező vonatok között . . .‘? Ezek azon okok, melyek méltán kezünkbe adják a tollat, hogy kifejezést adjunk a vasút megnyitásakor elégedetlenségünknek. Jelen cikkünk megirásáuál azonban távol áll tőlünk, hogy Ipolyság városától ezen reá nézve nagy horderővel biró vasutat irigyelnők. Ideje már, hogy ők is rövidebb idő alatt jussanak hazánk szivéhez és hogy az osztrák államvasutak itteni régi helytelen vasúti politikája, melynek eddig áldozatai voltak, helyreigazittassék. Mi hisszük, hogy ezen uj vasút iránti aggodalmakat meg lehet egy kis jóakarattal nyugtatni és csekély változással a bajokat orvosolni Reméljük és hisszük, hogy a közeli jövő úgy a duna—ipolyvölgyi helyiérdekű vasút igazgatóságát, de az ezen vasutat kezelő m. kir. államvasut intéző köreit is meg fogja győzni arról, hogy Balassagyarmatnak fenti kívánalmai feltétlenül teljesitendők. Nem csak azért, mert azok jogosak, de méltányossági okokból is. mert a vármegye közönsége és különösen vármegyénk székhelye méltán elvárhatja, hogy a vasút építésénél tapasztalt és sokszor nyilvánult jóindulata, mely nélkül a mostani megnyitás sohasem történhetett volna meg, honoráltassék. Hírek. Váci est. Hét óra. Felbúg füttye a gyárnak: Mintha zokogna egy végtelen bánat. A szürke munka jajongó sípja az alkonyt csendet széjjelhasitja. De megkondul rá az esti harang és hangja szárnyal, mint egy fehér galamb. A napnak vége, a gondnak vége, visszaszáll riadt szivembe a béke. F. F. — Regele bácsi elhagyja a városházát. Vác városának egyik legöregebb embere, a mindenki által szeretett és közbecsülésben álló Regele Károly bácsi az elmúlt héten egy alázatos instanctát nyújtott be Vác város tanácsához, melyben bejelenti hogy 67 évi hivatalos működés után, mivel testi ereje 87 éves korában napról-napra hanyatlik már, kénytelen 22 évi dijnoki szolgálata után erről is lemondani. Könyes szemekkel kénytelen ezt megtenni — írja sajátkezűleg a kérvényben — bár holta napjáig igyekezett a városi tanács és képviselőtestület megelégedését kiérdemelni és ily módon szülővárosának készséggel szolgálni. Regele bácsi 1822-ben született Vácon, 1842-ben már a város szolgálatába állott, mint városi hadnagy a hol később mint rendőrkapitány, tanácsos és jegyző 45 évig működött. 1848 ban részt vett a szabadságharcban is mint nemzetőr. 1887- ben mint városi jegyző süketsége miatt nyugalomba vonult s ettől az időtől a mai napig is fogalmazó dijnoka és irattári rezelője Vác városának immáron 22 éve. Augusztus l én hägyja Regele bácsi a városházát, a hol több mint egy emberöltőt, 67 évet töltött el becsületes és hű munkálkodásában. Könnyezett, mikor most bejelentette, hogy még a dijnoki állásáról is lemond, de már nem bírja a lépcsőket járni. Hivatalnoktársai mindig azt jósolták, hogy az irattárban fog az öreg úr örökre elaludni s még most sem hiszik, hogy ezentúl is bene járjon néha-néha Hivatalába. A polgármester két havi dijnoki fizetését utalványozta ki most neki s szorgalma és ügybuzgő, fáradhatatatlan munkálkodásáért elismerését fejezte ki — A Meiszner-lakoma. Abból az alkalomból, hogy Meiszner János takarékpénztár főpénztárosa 33 évi szolgálat után nyugdíjba megy, barátai és tisztelői serege szombaton este lakomát rendeztek a Káptalan-sorházban* jasan, szenvedéllyel az egész világot — az öngyilkos. Ő volt az egyik kórágy lakója, a ki ötször akart elébb öngyilkossággal meghalni, mielőtt idekerült. Gömbölyű fejéből sehogy sem tudta kiverni a halál gondolatat. Vén filozopter volt és mire a legénykorból kiöregedett, makacs módon megakart szökni a nyomorúság elől. Egészen idáig bírta a bölcsességgel és göndör fejét éveken keresztül csókra nyújtotta a különböző konyhaleányoknak, az* ebédekért és vacsorákért, de aztán egyszer csak hullani, kezdeti a haja és az öreg diák kikopott a szerelemből : tönkrement. A sötét napok egén soha többé ki nem hasadt a világosság és a filozopter kemény logikájával eljutott a kon zekvenciáihoz: meghalni, minél előbb meghalni. Először a Margilhid tetejére kúszott fel és innen loccsant a Dunába. De kihúzták. Ám a vizi-tündérrel nagyon megbarátkozott, mert ezután ahány gyönyörű hídja van ennek az életvidám fővárosnak, a vén filozopter mindenünnen megpróbálta a merész salto mortaléval kiugrani e világból. Az ötödik bukfenc után — öngyilkostermelő novemberi éjszakán történt — meghűlt és tüdőbeteg lett és behozták ide a szanatóriumba. Vele jött, mint romantikus kiséret, természetesen a hire is és ezért nevezték röviden úgy, hogy: az öngyilkos. Az öreg diák megindultan hallgatta a parasztfiu forró tirádáját a cudar és elrúgott életről és csontos kezeivel megsimogatta kopasz tarkóját, mely alatt nyüzsögtek az izgalmas gondolatok, az uj, a még vesztegelő, de már a közelből integető jövőről, melyről az öngyilkos röviden igy nyilatkozott: — Gyógyulok, nagyon gyógyulok .. . viszszamegyek az életbe . . . A vén fiú szivéből is kihullottak a sóvár érzések és föllobbanak a kicsiny kék szemei, a hogy ez alkonyati délután ő is vallottvallctt, anélkül, hogy valaki faggatta volna és csak áradt a beszéd ajkairól, mint odakünn a halódó fődből az utolsó élethullámok. — Visszamegyek az életbe . . . Pfuj . . . a halál kancsalszemű, hányszor hittem, hogy rám néz, pedig nem . . . mert nekem élnem kell . . . akarok . . . Berendezem magam és nem fogom lógatni a fejemet, akárhogy húzzák a gondok. Megkoccintom és kiuyrik a segítség . . . Voltam dijnok a statisztikában... Budapesten 200.000 család van . . . Két kondíció ebből kifut és ha kettőt ad ... én élni fogok, úgy a hogy azt igazán megérdemlem. És nekem is jó lesz . . . Télen beülök a kávémérésbe, ott meleg van és olvasni fogom a lapokat, a szülőföldem lapját is, a hazai híreket, az ismerőseimről, a házasságukról . . . Hirdetni fogom magam, instruktor ajánlkozik szállásért és aztán éjszaka, ha magamnak maradok, tanulni fogok, nagyon szorgalmasan . . . Hozzá kell már látnom . . . Még csak két vizsga és tanár vagyok . . . Aztán jön a jobbik, a puha, a gyönyörű élet . . . és leszek édes anyám örök segítsége . . . Az öngyilkos arcán a széles mosoly felragyogott és sugarait ráhintette a vén diák ágyára, arcára is. Apró szemeiből kék lángok pattantak ki és nehéz fejét párnáján nyugtatva, tekintetével belekapaszkodott a napsugarakba, melyek végigömlöttek a hegyek hátán, az erdők titokzatos arcán. A fák koronái a nap közeledésére egymáshoz simultak, intenzív sugaraitól rejtelmes színekben kigyulladtak és ragyogott, szivárvá nyosan tündökölt az egész hegyoldal. A búcsúzó nap, a föld, a fák, a hervadó mezei virágok felforralt életét még egyszer megcsókolta és a tölgyek, fenyvesek illata, az ostromolt föld nehéz szaga, mámoritó leheletével egyre áradt be ide és a terem közepén a pelyhes bajszu ifjú újra megszólalt: — Kedves nővér . . . A hangja reszketett, de busán, melegséggel csengett. A fehér apáca kilépett a sugaras keretből. — Kedves nővér . . szólt újra a legény és meg-megakadt a hangja, nyugtalanul vibrált, mint a lélekharangé. Hátradült ágyán és égő szemeit ráfüggesztette az apácára. Az jött feléje, lassan, ünnepélyesen és mikor ágya előtt állott, minden fehér volt már rajta, olyan volt, mint a liliom. — Kedves nővér . . . búgott az ifjú hangja és megfogta az apáca kezét. Az föléje hajolt, közel az ifjú arcához, a ki fölemelkedett helyéről és megsimogatta a liliom nő hideg orcáit, aztán viszszaesett párnáira és azt suttogta: — Kedves nővér . . . szerelmes vagyok .. . És égető szemeiből kicsordultak a könyek. A nap már a hegyek fejére siklott és a hogy korongja megnagyobbodott, arca elhalaványodott és a világosság bágyadtan áradt belőle. A hegyek diadalmaskodtak a fáradt bolygó felett és az erdők mélyéből fölszálló párák rávetették magukat a nap-a, melynek nagy, szomorú arca kivörösödött és magára teregette bus, ködös fátyolait. Aztán megsemmisülten, föl-föllobo va, de tehetetlenül lebukott a hegyek mögé és az estéből hirtelen kiszakadt árnyak rászálltak a tájékra. Az erdők, mezők illata még ott kóválygott a hideg levegőben és a hogy besuhant a kórterembe, olyan volt niár, mint a tömjén szaga, a mivel temetés ideién a halottakat búcsúztatjuk e tarka, szép világtól.
