Váci Hirlap, 1908 (22. évfolyam, 1-98. szám)
1908-03-04 / 19. szám
Huszonkettedik évfolyam. 19. szám. Vác, 1908. március 4. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára Q centiméterenkint 8 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17. Hiteles szó a drágaságról. Vác, márc. 3. Azt mondhatnák talán némelyek, hogy ez az agyon vitatott téma, a drágaság, meg sem érdemi már a további diskussziót. Drága minden, a főzeléktől, a cipőig, tehát ne panaszkodjak, hanem sajgó szívvel törődjünk bele és viseljük a sorsunkat megadással. Ámde az olyan gazdasági bajok, a melyek mindennapi exisztenciánkat veszélyeztetik, nem hallgathatók agyon. Hiába próbálkozunk azzal, hogyha valamiről nem beszélünk, akkor nem fáj. Ez strucpolitika. A drágaság oly általános, annyira aláássa a családok boldogságát, hogy valóságos társadalmi beteg- séggé fajult már. Ellenben erélyesebb akció hiánya csak a társadalom hihetetlen nem- bánomságán múlik. Mert ha valaha ok volna arra, hogy az egész magyar társadalom folytonos sürgetéssel, panasszal, kérvényzéssel az illetékes köröknél legalább valami eredményt akarna elérni bajai orvoslására, úgy a drágaság a legfőbb ok lehetne erre. Egyenesen megdöbbentő, hogy milyen léha közönnyel fogadják az emberek a napról-napra dráguló holmiknak a hírét. A minap a piacon jártam. Két cselédleány találkozik s megszólítja az egyik a másikat. — Mit vett? — Egy pár rántani való csirkét. — Hogy volt? — Egy forint. — Szerencséje van, én egy forint ötven krajcárt adtam érte. S mindezt olyan hidegvérret mondották egymásnak, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az, hogy egy pár csirke, melynek ára gyermekkorunkban ilyen időtájt 40 krajcár volt, ma 4 — 5 annyiba kerül. De azt hittem, hogy talán a cselédek nemtörődömsége oka az egésznek, hisz elvégre is nem az ő zsebükből megy a pénz. Meghallgattam tehát jómódú uriasszonyok beszédét, a mikor vajra és tojásra alkudtak a parasztasszonynál. Az egyik sokaita, mire a másik szó nélkül kivette a kezéből a tál vajat, lefizette a parasztasszoynak az áitala kívánt aránytalanul magas árat s mint a ki a J legpontossabban végezte a köteleségét, boldogan tovább ment. Hát Krözusok ezek az emberek ? Hát nincs az az ár, melyet a vevők meg ne adnának? Akkor igazán sült bolond, hogy minden épkézláb ember nem lesz termelővé, mert manapság nincs az az abszurd követelés, melyet ne tetjesitenének a vevők. Ilyen állapotot a világ még nem látott. Úgyszólván napról-napra emelik az élehnicikk árát. Minden ok nélkül kissebb lett a kifli, holott a liszt nem drágább; tojás, vaj, baromfi hihetetlen áron kelnek el, mintha ostromlott városban laknánk. Hát örökké, fog ez tartani? Hiszen tönkre kell mennie minden családnak ez alatt az őrül árhajsza alatt. Vagy nem érzik meg azt az emberek ? A gyomrukra nem sajnálják? Már kénytelen a gondolkodó ember azt hinni, mert ismétlem, itt a mi vidékünkön két év óta 50—GO százalékkal megdrágult a piac s a vevők épugy marakodnak a cikkekért, mint azelőtt, — tehát úgy látszik »ha up tr eifert« csináltak. De a megdöbbentő drágaságot hitelesen illusztrálja egy erre teljesen illetékes hivatalos személy beszámolója is. Értem a budapesti vásárcsanokok igazgatójának, Ziegler Nándornak hivatalos jelentését, mely egyelőre ugyan még csak az 1905-iki drágulás- j ról számol be, de meg vagyok róla győződve, hogyha majd az lSOG-iki adatokról fog beszámolni, akkor még ijesztőbb kép tárul majd elénk a drágaság horrbilis emelkedéséről. 1905-ben takarmányhiány volt. Ennek rovására felszökött nemcsak az élelmicikkeknek, hanem még a cipőnek az ára is. Ámde a következő évben megszűnt a takarmányhiány, megszűnt tehát egyúttal minden józan ok is arra, hogy drágább legyen az élelmicikk, mint annak előtte. És mit látunk? Azt, hogy nemcsak nem ment vissza az ára az élelmicikkeknek, a régi színvonalra, hanem folyton emelkedett. No, ha ebben van logika, akkor logikus dolog az is, hogy kevés búza termett, tehát rossz színdarabokat írnak. És ha ennek a lehetetlen élelmiszeruzsorának a baszna nem néhány ezer lelketlen termelő, vagy még inkább közvetítő kereskedő zsebében maradt, akkor nincs egyáltalában okszerű következtetés. A jó barátnők. Irta: Záborszky Árpád. — Isten hozott, kedvesMickó. Foglalj helyet itt mellettem. Oly jól esik, hogy eljöttél. Már oly régóta vártalak. Csak azért keltem fel az ágyból, mert tudtam, hogy jönni fogsz. Pedig hidd el olyan fáradt vagyok. Nagyon megviselt a hosszú utazás. Hiszen tudod) hogy Cirkvenica messze van innét nagyon. Egész éjjel utaztunk, még most is érzem tagjaimban a vonat rázását. — No, csakhogy szerencsésen megérkeztél édes Emmuskám. Látom, hogy jobb színben vagy. Látszik rajtad, hogy használt a tengerparti levegő. — Igaz, hogy jót tett nekem, de hidd el, hogy csak legjobban érzem magamat idehaza. Meguntam ott nagyon azt az izgalmas életet. Tudod a »Hotel Miramare«-ban laktunk, melynek ugyan szanatórium-féle berendezése van, de bizony alant az étkezőben mulatozó társaságok nem egyszer szereztek nekem kellemetlen órákat. No meg a koszt! Azt nem tudtam sehogysem megszokni. Igaz, hogy mindig a legfinomabb ételeket válogattuk ki az étlapról, de mire felhozta szobánkba a pincér, már is elment tőlük az étvágyam. Egészen elrontottam ottan a gyomromat. — Majd helyre jön az Edesem ! Édes jó anyád majd főz' neked külömb dolgokat, mint az a sok vendéglői szakácsnő. — Igaz drágám, már is érzem, hogy mióta itthon vagyunk kezd az étvágyam megjönni. Mamuska mindig olyat főz nekem, a mit én szeretek s azt azután jó étvággyal el is fogyasztom. Azért ugyan nem sajnálom, hogy lenn voltunk a tengerparton, mert most már érzem, hogy nem fogok meghalni, pedig a nyáron már azt hittem. Kissé ugyan erőtlen vagyok, de ezt a hosszú útnak tulajdonítom. — Hogyan is tudtál olyat gondolni. Látod, hiszen alig van itt a földön ember, a ki ne lett volna már beteg s mégis viruló szép egészségben itt jár közöttünk. Te is meggyógyulsz, mint a több s szép leszesz, de még szebb, mint voltál. Emmuska jóleső melegséggel tekintett Mickóra s kicsike asztalkájának fiókjából egy tengeri kagylót vett ki, mely tetézve volt szalon-cukorral. — Tessék Mickó! Számodra tartogattam! — Nagyon köszönöm drágám, de a mig én itt a te cukorkáidat fogyasztgatom, addig te talán lennél szives a cimbalomhoz ülni. Tudod úgy szeretem hallgatni, ha játszol. — El is felejtettem már! . . . Oly régen nem cimbalmoztam, pedig nagyon szeretem ezt a hangszert, már csak azért is, mert a magyar nóták oly szépen hangzanak rajta. — Fog az még menni, csak ülj hozzá! Emmuska kérette magát egy kicsit, azután, elkezdett játszani. Előszedegette régi jó nótáit s játszott érzéssel sokáig . . . Hajlott alakja már csak az árnyéka volt annak az Eminus- kának, kiről mondogatták, hogy nincs szebb lány az egész vármegyében. Pedig mi volt még a szépsége a mellett a finom lélek mellett, mely benne lakozott?! . . . Rajongva csüngött mindazon, a mi szép és nemes volt. Imádott tárgya a természet, lelkét mindenkor lebilincselte. Elmélázva hallgatta sokszor az erdő csalogányait s az ő lelke is ott röpködött velük fenn a magasban. Órákig el tudta nézni a nyíló virágok szinpompás szirmait s kicsike kertjének virágai a leggondozottab- bak voltak e földön. Már kora reggel öntöz- gette, ápolgatta őket s gyomlálta közülük a gazt, hogy növekedjenek, viruljanak s tölsék be kellemes illatukkal az egész ház tájékát. Rendben tartott kicsi szobácskája ragyogott a tisztaságtól. Kicsi asztalkáján ott bevertek kedves költőinek könyvei, melyek között az ezü A virágtartóban ott pompázott mindenkor egy-két szál fehér szegfű. Édes anyjának jobb keze volt. Kedvelte a főzés tudományát s ha egy uj ételt tanult meg főzni, örömmel irta le készítési módját gondosan vezetett, naplójába. Mickó elmerengve ült a szalon kis kere- vetén s mélázva hallgatta az akkordokat, miket Emmuska vert ki a cimbalmon. Szivégi
