Váci Hirlap, 1907 (21. évfolyam, 1-102. szám)

1907-12-24 / 101. szám

Huszonegyedik évfolyam.

101. szám.

Vác, 1907. december 24.

w

VÁCI HÍRLAP

Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap.

Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6.

Hirdetések ára Q centiméterenkint 8 fillér.

Nyilttér sora 60 fillér. Telefon-szám 17.

Az év végén.

Vác, dec. 24.

Ezerkilencszázhét. Még néhány nap s eltűnik ez is, mint az üstökös a világtérben, hogy soha többé elő ne kerüljön. Tizenkilenc század, nem!, több ostromolja már az eszmény és ideák országát s az mégis rendületlenül áll ma is, csak áldozatai változnak koronként. Az ember ideálok nélkül nem élhet, hisz hősök és dicsők áldozták ezért vérüket. Az eszmék, a vallások Istenének uralma, annak kifejezői a különböző egyházak, bármilyen orkánok zúduljanak fel ellenük, meg nem szűnhetnek a világon, hányhatják ugyan üldözések, de el nem pusztíthatják, megtámadhatják, de meg nem győzhetik. Mert amint az egyik egyházi iró mondja; A mi a nap az égen, az a vallás e siralmak völgyében. Azt a fellegek elfödhetik, a viharok elhomályosíthatják, de megsemmisíteni nem tudják, jár a fellegek fölött és vihárok közepette; s az egyház, bárnrint változzanak is az idők, nem változik, örök ifjúság az ő osztályrésze s ha úgy éreznek, mintha a világ az ő sarkaiból kifordult volna, ő mégis rendületlenül marad s bármilyen rettentően dühöngjön a szélvész, zúgjanak a habok, azok erőtlenül törnek meg azon a kőszálon, a melyen a pokol kapui sem diadalmaskodnak. Úgy áll, mint a

Karácsonyi szokások.

Nincs az a tiszta és gazdag forrás, a melyből több és nemesebb öröm fakadna, mint az a kedves ünnep a melyen az isteni szeretet békét, megbocsátást, kiengesztelődést varázsolt a földre. Diadalünnepe ez a világ átalakulásának, az emberiség váltságának, a társadalom újjászületésének. Mindaz a hit, a mely lelkeket boldogítja, mindaz a szeretet, a mely a kebleket tettekre ösztönzi, mindaz a remény, a mely biztat és vigasztal, annak a lelkületnek gyümölcse, a melyet a betlehemi kisded csepegtetett a szivükbe.

A legváltozatosabb szokások hosszú láncolata fűződik annak a szent éjnek emlékéhez, a melynek mély csendjében angyali ajkak szakították félbe a fáradt pásztorok édes nyugalmát. Nemzedékről nemzedékre szállanak és jelentékeny mértékben fokozzák karácsony ünnepének derült hangulatát. Törlietetlenül megmaradnak századokon keresztül, mert a családi szentélyek erős váraiba húzódva nem érzik az idők pusztító viharait. Megvannak régi egyszerűségükben, sértetlenül megőrzik azt a bűvölő erőt, a mellyel a kedélyeket meghóditaniok sikerül.

Vegyük először a legáltalánosabbat. Ez bizonyára nem más, mint az ajándékozással elválaszthatlanul összekötött karácsonyfa állításának a szokása. Hogy honnan ered a karácsonyfa, azt biztosan megmondani nem

Nap az ég boltozatán, felmagasztalva a világ fölött, világosságot, életet és meleget hintegetvén az egész természetre.

Korunk a haladás, fejlődés korszaka, csakhogy a fény és világosság után való küzdelmeiben a téveclésbeejtő egyoldalúság veszélyes útjain jár, a melyeken a várva-várt általános világosság helyett a lelkek a kétkedés homályában vesznek el, mert ki nem látja, hogy az emberek legnagyobb része csakis az érzéki világ rejtelmeinek felderítésén fáradozik s a mellett az élet magasabb jelentőségéről és hivatásáról megfeledkezik. A tudós a látható természetben kutat és búvárkodik, felfedezi annak erőit, megállapítja a tüneményekben nyilatkozó törvényeket, nagyszerű és bámulatos eredményekre jut, de sokszor ahelyett, hogy a természeti ismeretek növekvő fényével az élet láthatatlan, magasabb problémáit, a melyek szellemi tüneményekben mutatkoznak s az élet jelentőségét és célját megvilágítaná, — azokat letagadni, nem létezőkül bebizonyítani es a tudomány .nagyobb világával az élet reményeit hamuvá perzselni törekszik. Volt idő, midőn az ismeretek örök forrásától, az Istentől eltántorodott tudomány abban kereste dicsőségét, hogy egyoldalú kutatásai eredményével kételkedést szórjon a keblekbe, megtudjuk, mert némelyek a római, mások a germán népes köréből származtatják. Mindkét félnek vannak támogató érvei. Így tudjuk azt, hogy a rómaiak december 17-24-ig rendezték Szaturnusz tiszteletére az u. n. szaturnáliákat.Ilyenkor a társadalmi osztályokat elválasztó korlátok összeomlottak, a rabszolgák uraik asztalánál étkeztek, sőt ők maguk szolgálták ki szolgáikat. Az egészet azután befejezte 25-én a gyermekekről való megemlékezés, a mikor is őket képekkel, bábokkal ajándékozták meg. Itt tehát meg van az ajándékozásnak, a vigadozásnak az eredete, de nem a karácsonyfáé!

Nézzük a germán népeket, ott talán több biztos adatot találunk. A régi germánoknál december 25-én éjjel kezdődött és januárius 6-án fejeződött be Wodan, vagy Wotan isten dicsőítésére rendezett u. n. téli napfordulat ünnepe, a mely idő alatt minden szünetelt, csak a vigság nem. Zeneszó, tánc, dinom-dánom mindenütt. Mindenféle bohóságot csináltak, tréfálkoztak egymás közt, mert azt hitték, hogy az isten ilyenkor leszáll hozzájuk, akkor pedig nem illik szo- morkodni. Hogy valójában a germán téli napfordalati ünneppel függ össze legjobban a karácsonyfa eredete, azt több dolog bizonyítja. A népek hite szerint ugyanis az újév karácsonykor kezdődik. A Nap ekkor fordul meg pályáján, hogy új kőrútjára induljon. Mielőtt azonban megkezdené pályafutámételyezze az erkölcsöt, kitépje kebelből a szivet, szívből a reményt, az anyagot ruházza fel az istenség tulajdonságaival és a személyes Isten világfölötti uralmát gúnykacaj között halomra, döntse.

Hála az égnek, végre a rég óhajtott hajnal pirkadni kezd, a látóhatár mindinkább tisztul s az eszmei igazságok diadalmasan nyomulnak előre. A hegy meredek lejtőjén lefelé gördített szikladarabot azonban nagyon nehéz föltartóztatni. így az egyoldalú irány, az Istentől elpártolt gőgös tudomány erkölcsromboló hatásait egyszerre megszüntetni nem lehet, isten, vallás, erkölcs kigúnyolása, ha nem is mindennapi, de sokszor napirenden levő dolog. Pedig „Az országok Isten nélkül óriási rablótársaságok“, a mit könnyen belátunk, ha az országok állapotán végigtekintünk. Minden, a mi szent, lábbal tiporva, a tekintély lerombolva, a családi élet meg- szentségtelenitve, a hazafiúi erény és hűség számkivetve, a tulajdonjog megtámadva; az alkotmányok, trónok, társadalmak bomlófélben vannak s ezt a szomorú jelent az anyagelvűség titkos műhelyeiből mind gyakrabban kitörő lángok kísértetiesen világítják meg. Az anyagba süllyedt emberiség egyes levelenként tépegeti le fejéről a koszorút, a mellyel azt „az Isten képe és hasonsát, egy pillanatra megállapodik, mint a lég- beröpitett kődarab ha emelkedésének tetőpontjára jutott. Ebben a pillanatban, mint egy nyitva feledett ablakon keresztül, megláthatjuk az örökkévalóság titkait és csodáit. Megnyílnak a hegyek, kincsek jutnak a föld színére. A halottak kilépnek sírjukból, az állatok emberi nyelveken beszélnek, a vizek borrá változnak, a növények lelélednek, virágoznak és gyümölcsöket érlelnek. A XV. századból számos irat maradt fent, a melyekben a karácsony éjjelen kivirágzó és gyümölcsöző fákról egész komolyan beszélnek, Nem a mesék világából sarjadt ki ez a hit, hanem egészen komoly emberek is meg voltak a valóságáról győződve.

A valószínűség tehát a mellett szól, hogy a karácsonyfa a germán népektől származik. Mert tény az, hogy a germánok Wodan tiszteletére (mikor még pogányok voltak) egy fenyőfát is szoktak évenként feláldozni. Gyökerét elégették. Azokat az áldásokat akarták ilyen módon szemléltetni, a melyekben Wodan az emberiséget, a világosság és meleg által részesítette. Tény továbbá az is, hogy miután Wodan ünnepeinek tartama alatt a földön járt, tisztelői fenyő gályákká! díszítették lakásaikat, nogy a magas vendéget méltóan fogadhassák és áldásait kiérdemelhessék. A germán népek egyes tagjai, a természet ölén hirtelen megújúló mesés szép tenyésztet nemcsak valóságnak vették, ha-