Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)
1906-12-19 / 98. szám
Huszadik évfolyam. 98. szám. Vác, 1906. december 19. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér, többszöri hirdetésnél árkedvezmény - Nyilttér sora 60 fillér. A magyar tanítóság. Vác, dec 18. A magyar tanítóság közel negyven éven át az önmegtagadásnak szinte páratlanul álló próbáját állította ki. A kulturfejlődéssel párhuzamot tartva, az évtizedekről évtizedekre, sőt évről-évre fokozódó igények elől ki nem térve, megfeszített erővel hódolt hivatalos, társadalmi és hazaf'iui kötelességeinek, annak dacára, hogy vállai a legsúlyosabb anyagi gondok nélkülözése alatt görnyedeztek; annak dacára, hogy saját édes otthonában a legszükségesebbek, a legnélkülözhetetlenebbek hiányában szenvedő család kétségbeesését is neki kellett türőztetnie, szerettei szeméből az Ínségtől facsart könnyeket neki kellett törölgetnie. Négy évtized alatt minden megváltozott körülötte, csak egy maradt meg: az ő földhöz ragadt — szegénysége. Sőt ez még egyre fokozódott; mert a 4 > - 100 sőt magasabb százalékig emelkedett drágaság közepette évről évre kisebbedett értéke az ő irdatlanul egyforma, csekélyke fizetésének. - és csontvelőig nyilait a fájdalom a dóságban, midőn szociológusok ajhallotta, hogy magánemberek .esői m>ö-‘D00 • 1000 ...ek évente s elemi iskolát végzett inasok ragyobb napi bérhez jutnak, c a mgyar nemzeti kultúra apostoli buzgalmú munkásai: a tanítók. Fájdalmát, elkeseredését még nagyobbitja az a körülmény, hogy a sorsa felett intézkedők A téli kabát. Ahhoz a csekélyke fizetéshez képest, a melyet minden hó utolsó napján egyenlő havi részletekben hozott haza Lőrinc János, mit fukaron javadalmazott hivatalnoka a fő- és székvárosnak, elég tisztességesen osztotta be jövedelmét a fiatal pár. Arra persze, hogy bármily irányban is némi luxust fejtsenek ki, gondolni sem lehetett. Szerény lakás, a legegyszerűbb étkezés és lehető nagy megtakarítás a ruházkodásban; főleg mióta egy apró, aranyos babát is helyezett el a boldog pár fészkébe, ez előtt hat esztendővel a gólya. Lőrinc Jánosnak csak olyankor fájult meg a feje, mikor magának, vagy a feleségének kellett uj öltönyt vennie. A részletvásárlásnak nem volt hive, csak készpénz ellenében vásárolt, mert helyes csapáson járt józan esze, hogy a részletvásárlás hova hamarább az uzsorások karjaiba veti az emberfiát. Lőrincné már a múlt héten megcselekedte azt, hogy csak este bujt ki a házból, mert öt év előtt vásárolt karátjának már olyan antidiluviális ábrázata volt s az olcsó fekete posztó már úgy megzöldült, hogy minden angyali jósága mellett, Erzsikében is volt annyi asszonyi hiúság, hogy ilyen ruhadarabbal nem igen óhajtott napvilágon, sőt felhőkkel borított nappalon | sem hivalkodni. Az urától egy szóval se kért uj téli kabátot, mert jól tudta: ha volna szegénynek, maga ajánlaná lel az erre való pénzt. körében évtizedeken át nemcsak igaz jóakarókra nem akadt, de sorsa iránt melegebben érdeklődőket, bajai iránt érzékkel bírókat nem tudott találni. Akadtak ugyan egyesek az ország nagyjai között, a kik szépen kihimezett szavakkal méltatták a tanítói hivatás magasztosságát, a nemzet jövőjére ható nagy fontosságát ; de a tanítónak s vele együtt a tanitócsaládnak nélkülözését, szenvedéseit, vagy nem ismerték, vagy nem tartották — a közérdek szempontjából — figyelemre érdemesnek. Csak igy történhetett, hogy még egy — különben nagy nevű s egyebekben nagy érdemű — kultusz-vezér is, hogy az esetleg jobb szándékú törvényhozást preszionálja a csekély tanitói fizetést további fentartásra, tárcáját kötötte a 600 koronás minimum újabb törvénybe iktatásához. Csak igy történhetett, hogy — egy későbbi kultuszminiszter idejében — a közoktatási kormányzat köréből „féktelen ambíciódnak bélyegezték a magyar tanitóságnak azt a kívánságát, hogy a tanitói fizetés is legyen legalább annyi, a mennyit a vele egyenlő kvalífikációjú — közügyi alkalmazottak élveznek. Mindezt — a tanitói sérelmek és panaszok sorából csak úgy nagyjából kiragadva — annak feltüntetése céljából említjük, hogy kimutassuk indokoltságát és természetességét a ta/ÚtííM? körében élő elkeseredésnek s az ebből fakadó tulizgatott lelki állapotnak. De annak a dokumentálására is alkalmasak e megemlékezések, hogy a magyar tanítóság ebben a végső elkeseredésében s ebben a tulizgatott lelki állapotban is tudta régi erényét, az önmegtagadást gyakorolni: most sem tért Hát egyszerűen nem bujt ki a házból, csak este és akkor is a fogyatékosabban világított utcákon szedett magába friss levegőt. Valami különös munkát végzett Lőrinc János az egyik tanácsos úr részére, a miért 100 korona jutalomban részesült. Ragyogó ábrázattal rontott be egy decemberi zuzmarás napon. — Föld, föld, asszony, föld ! — Mi történt, fiacskám? Csillogó szemekkel számlálta az ebédhez terített asztalra az öt darab húsz koronást. — Ennyit fizetett Szirák tanácsos ur azért a munkáért, a mit az őszszel végeztem számára. Örömtűz gyűlt ki Erzsiké szemében is. Összecsapta a kezét. — Mennyi pénz egy határon. — Elég helye is van ennek, fiacskám. Kivett a zsebéből egy szeletke papirt, a melyről tételeket és később nagyobb rubrikákat olvasott. Szén, fa, kávé, cukor, meleg ruhácskák a gyermek számára, téli cipők mind a hármunknak stb. — Summa summárum 60 korona. Marad 40 korona. Ebből pedig egy téli kabátot veszünk az én drága Erzsikémnek. Na hát akkora örömet még nem látott valaki, mint a szép asszonykáé volt. Végre túltehet azon a rettenetes ódivatú, keshedt zöld kabáton. 40 koronáért gyönyörű téli kabátokat látott a Kerepesi-uton. Elhatározták, hogy ebéd után azonnal elinát egy vonalnyit sem uj kívánalmak területére, hanem önmagához híven és következetesen ragaszkodott azokhoz a természetes és minden körülmény által támogatott követelményekhez, a melyeket mint évtizedes tapasztalatok által tanitói közóhajjá érlelt kívánalmakat az 1904-ben tartott VI. egyetemes tanitógyűlés határozat formában összegezett. Ma még ezek mellett a határozatok mellett, mint egy ember áll a tanítóság s ezek kivívásáért folytatott harcában, a legizgatottabb hangulat között sem feledkezett meg hazája és nemzete iránt érzett kötelességéről. A magyar nemzetnek s a nemzet törvényhozóinak meg kell tehát találnia az utat és módot arra, hogy ezek a jogos kívánalmak sürgősen megvalósíttassanak, mert az nem lehet nemzeti érdek, hogy j30 ezer kultúrmunkás nyomoi ultabban éljen és küzdjön, mint él és küzd a szolgák és alsóbb rendű hivatalnokok és alkalmazottak egész serege. Hazáért, nemzetért élni-hal ni, dolgozni és szenvedni tudó harmincezer kultúrseregnek megingathatlan meggyőződése az, kogy kívánalmainak kielégítése nélkül üres szó és hiú ábránd magyar nemzeti kultúrpolitikáról még csak beszélni is. Mert, a mint a legzseniálisabb hadvezér legbiztosabbra vett haditervei is szappanbuborék győzni, vagy halni kész közkatonák százezrei nélkül, azonképen a legistenibb lángot lelkében hordó kulturpolitikus sem valósíthatja meg céljait megelégedett, a vezérek eszméiért munkálni, fáradni bírók, él nihalni tudó közkatonák, — tanító nélkül! dúlnak kabátvásárló útjukra. Mert idő kell ahhoz, hogy az ember egy ilyen értékes ruhadarabot megvásároljon. Éppen tiz üzletben voltak már, a mikor abban állapodtak meg, hogy a legelsőt veszik meg és visszafordultak az első üzlet felé, a mely a Kerepesi-út legelején van. A Nagy diófa-utcánál Erzsiké egy volt iskolatársának fiacskájával találkoztak, a kivel mostanig fentartotta ugyan a barátságot, de csak nagyon ritkán jöttek össze és körülbelül másfél év óta nem találkoztak. A fiúcska köszöntött rájuk, mert Erzsiké nagy boldogságában meg se látta volna az: apró fiúcskát. — Hogy van a mama ? Mit csinál ? — Oh édes néném, a mama nagyon beteg, az apuska úgy sir; azt mondja, hogy tán sohase gyógyul meg. — Hol laktok most ? — Itt a Nagy-diófa-utcán, jobbra a harmadik ház. — Nézzük meg egy percre, szólt férjéhez a jószivű asszonyka. János nem mondott ellent és kis vártatva már benyitottak abba a piaci szobába, a mely a ház legvégén volt. Úgy a fogyatékos bútorzat, mint a lakás parányi volta az első tekintetre elárulta a siralmas nagy nyomort, a melyben a kis család sínylődött. A kórágyon fekvő, halálnak érett asszony
