Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)
1906-12-05 / 94. szám
Huszadik évfolyam. 94. szám. Vác, 1906. december 5. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér, többszöri hirdetésnél árkedvezmény - Nyilttér sora 60 fillér. A magyar név. Vác, dec. 4. Huszonöt évvel ezelőtt egy kis csoportja a szép célért hevülőknek összefogott és a Központi Névmagyarositó Társaság keretében szervezkedett munkára Telkes Simon elnöklete alatt. A névmagyarosítás múltja jóval megelőzi a nemrég jubilált társaságnak működését s századokra is visszanyulik. Már Mátyás király idejében van nyoma, a mikor szászok vettek fel magyar neveket, hogy a magyar hazához való hűségüket kifejezzék. Azóta szórványosan időről-időre felmerült a törekvés a magyar név után, majd újabb buzgósággal a kiegyezés után következő időkben. Nem lehet vitatni, hogy a névmagyarosítás a magyar állameszme kiépítésének egyik igen jelentékeny tényezője. Az egységes Magyarország gyönyörű házához, a mint a magyar ipar és kereskedelem és gazdaság az erős fundamentumot, a követ és téglát szállítja, úgy adja meg az erőteljes ékességet a magyar név. És az az egyszerű, átlátszó idea rengeteg akadálylyal állt és áll még ma is szemben. Elfogultság, kényelmi szempont, családi gőg j dolgozik meg ma is ellene. A kereskedelmi és ipari világ tulajdonosait, a kik tiszteletre méltó nevet vivtak ki és a kik idegen nevükkel széles nagy ismerős kört láncoltak magukhoz, még meg tudjuk érteni, hogy névmagyarosításuk nehézségekbe ütközik, viszont a szellemi munkásoknál is elfogadható, ám nem leküzdhető akadálya az a körülmény a névmagyarosifás-Pöffeszkedés. Irta: Zöldi Márton. A cim maliciát sejtett s félnem kell. hogy legjobb barátaim nyugtalankodva fogják olvasni az alábbi történetet, attól tartva, hogy bizonyos eszmei vonatkozásban áll velük. Mert mi tűrés-tagadás, a pöffeszkedés kellemetlenül grasszál a mi társaséletünkben. A hazug önérzetnek talán sohasem alakult ki annyi visszataszitó tipusa, mint napjainkban. Pöffészkedünk felfelé és lefelé. Az, a mit Hamlet a hivatalnok packázásának mond, az a kellemetlen gőg, generális vonás lett, HivaTtton belül #s hivatalon kivül. Mittala Imre is veszedelmesen inklinált a pöffeszkedésre. Ez a fiatal ember alig huszonnyolc éves korában főszolgabiró volt. Mikor elfoglalta a hivatalt, nyomban elfelejtette, hogy azt családi összeköttetéseinek köszönheti. A gondviselés kényszerű adójának tekintette, melylyel tehetségének, tudásának és energiájának tartozott. A mi az energiát illeti, az nem hiányzott leikéből. Merész, karakter volt, ki harcias időkben, kedvező terepviszonyok mellett talán nagyot is mivelhetett volna. A szolgabiró hivatalban épp oly tucatszámba ment, mint a többi. Különben nagy ambíciót helyezett arra, hogy a felekkel szemben a kíméletlenségig szigorú legyen. nak. Hihető, hogy most a mikor minden téren, minden vonalon uj szellő lengedez és a magyar faj magyar alkotásairól van szó, sok apa számol a kérdés nagy hord erejével és fiainak nevét megmagyarositja. De, hogy ezt az ember könnyen, a hivatalok labirintjének megjárása nélkül megtehesse, a tői vényhozásnak is meg kell, hogy változtassa az eddigi abszurd állapotot, el kell törülni a névmagyarosítás költségeit, mert még is csak furcsa, hogy azért fizessen valaki Magyarországban adót, mert magyar nevű akar lenni. Az „öt hatosos magyar“ gunyoros jelzőnek élét kell venni. Magyar embert azért gúnyolni, mert magyar neve lesz, a lehető legcsunyább mulatság, a min méltán kacaghat az idegen. Hogy lehet ott a magyar faj kölcsönös fajszeretetéről beszélni, a hol az embereket azért gúnyolják, mert a neve magyar. Kicsinyes gondolkozás, ostoba gőg és nagy lelki szegénység kell ahhoz, ha valaki a névmagyarosítást is kigúnyolja. Ezt kigúnyolni nem lehet és a ki kigúnyolj", az a legnagyobb ellensége annak, a mi magyar. Sok embert ez az elfogult, ostoba gőg tartott vissza eddig a névmagyarosítástól, sok " bort pedig a kónyclird -szempont. ’ • A kik Telkes Simon most megjelent füzetét olvassák s ha elmélyednek azokban a sorokban, mely a magyar név jelentőségét oly megdönthetetlen, oly ékes szavakban és igazsággal magyarázza, lehetetlen, hogy ne induljon meg utána utána a névmagyarosítás mozgalma. Igaz, hogy a megszokás és a családi tradíció Mikor egy hétfői napon hivatalában ült, a ! hajdú Bakos Andrást jelentette be neki. — Ki az ? kérdezte a főszolgabiró. — A nagy parasztbirtokos a Tiszántúlról. — Úgy jöjjön be! A főszolgabiró, ez modorához tartozott, belemélyedt valami aktába s jó ideig fel se nézett. Hadd várjon a fél. Mikor aztán feltekinteni kegyeskedett, egy öreg, kék dolmányos parasztot pillantott meg a sarokban egy széken ülve. A főszolgabiró ráförmedt: — Hallja, ki engedte meg magának, hogy leüljön? Talán azt hiszi, hogy korcsmában van ? A barátságtalanul megszólított öreg ember fürgén felugrott a székről s alázatosan mentegetődzött: — Ne tessék túlságosan haragudni! Hajnal óta talpalok. Alig birom a lábamat. — Hát honnan jött ? — A vámosi pusztáról. — Gyalog? — Igen, gyalogosan. * A főszolgabiró szigorú redőkfie tonta homlokát. — Hát miért jött gyalog? kérdezte. Van j kocsija — lova. ( — - Van, könyörgöm, de ilyen nagy munkaidő- j ben sajnálja az ember elvenni a munkából. A főszolgabiró megvető tekintettel mérte végig a gazdag parasztot, kiről többször hallotta, hogy valóságos nábob. Aztán megkérdezte: mindig egyik lényeges akadályát képezi a mozgalomnak, de elvégre a magasabb cél érdekében, a jövő kialakulásaival s unokáink s nevünk és magyar fajunk terjedésével szemben a magyar név imponáló erejével is számolnunk kell. Ez olyan gondolat, mely megérdemli a mozgalom felkarolását. S ha ezzel számolunk, akkor nincs az az érv, mely megdönthetné az ideális célt, mert ismételjük, hogy az eddigi ellenérvek ha nem is mindannyian, de végeredményben azt igazolják, hogy a ki a magyar név nimbuszát nem tiszteli, az vagy ellensége annak, a mi magyar, vagy nincs tisztában azzal a céllal, a melyet e törekvés szolgál. És mind a két ok nagy hiba ott, a hol kulturális fejlődést hangoztatnak és ezzel a körülménynyel nem számoltak. Hírek. — Püspöki beszéd a raboknak. A grófpüspök a múlt hónapban misét mondott a fegyintézet kápolnájában a fegyencek előtt, prédikált nekik s a pápai áldást osztotta ki. A főpásztor beszédét kinyomatta s négyszáz • pé’dáfayt küldött a fe^yházba, il hogy azokat* ott szétoszszák. A fegyintézet igazgatósága hálás szavú kőszönőiratot küldött a főpásztorhoz gondoskodásáért. — Uj kápolna Dunakeszin. Gróf Cziráky Jánosné a dunakeszi alagi versenypálya mellett kápolnát építtetett, melléje lelkészlakást és iskolát. A grófnőnek az volt az intenciója, hogy — Mi járatban van itt. Bakos András kimért, lassú tempóban válaszolt : — Könyörgöm alássan, cifra az én sorom... Tetszik tudni, hogy most harmadéve árvizveszedelem fenyegetett bennünket. Szikra hijja volt, hogy háromezer hold búzaföldem nem került a viz alá. Csak annak köszönhetem, hogy a mészfalviak derekasan helyt állottak. Három nap, három éjszaka talicskázták a földet furtum-furt. így menekedtünk meg, csak is igy . . . — Jó jó, az már régen volt Most nincs árviz veszedelem. — Nincs, hála Istennek, ne is legyen. — De hát mit akar itt nálam? kérdezte a főszolgabiró türelmetlenkedve. — Épp azt akartam elmondani, mert hát voltaképpen azért is jöttem volna. — Csak beszéljen egymásután. Nem érek rá sokat prézsmitálni. — Tudom, hogy más dolga is van a tekintetes urnák. Hát igen. Akkoriban megígértem a mészfalvi nótáriusnak, hogy nem kívánom ingyen a becsületes igyekezetét. Aszondtam, hogy meghálálom, mert dukál is . . . — Jó, jó, azt végezze el a mészfalviakkal Nekem azokhoz semmi közöm. — Tudom, nagyon tudom, de mégis. — Beszéljen hát! . — Igyekezem, könyörgöm alássan ! . . Hát úgy történt, hogy én akkor azt Ígértem a mész- C '1 >
