Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)
1906-11-21 / 90. szám
Huszadik évfolyam. 90. szám. Vác, 1906. november 21. VÁCI HÍRLAP Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér, többszöri hirdetésnél árkedvezménv - Nyilttér sora 60 filléi intézet összegyűlt tisztikara. A kápolna harangjai megszólaltak s a cellákból bevonult mintegy négyszáz katolikus fegyenc, háttérben a közvetitő intézet rabjai. Oldalt a rácsok mellett, diszbe öltözött szuronyos fegyőrök állottak sorfalat. Megszólalt az orgona s Cseh Lajos tanító vezetése alatt a fegyencekből összeállított énekkar Ecce sacerdos magnust énekelte, mialatt a püspök követve kíséretétől, a fegyház tisztikarától és az udvari papságától, bevonult a kápolnába. A fegyencek nagy érdeklődéssel figyelték a ritka jelenetet. Rövid ima után a püspök a magasan elhelyezett oltárhoz ment s onnan tartott prédikációt a bűnösöknek. Arról szólt, hogy a menny angyalainak nagy az öröme a megtért bűnösökön. Egy órán át szólt hozzájuk s látni lehetett, hogy szavai mély hatást gyakorolnak a bűnös lelkekre. Megható volt látni, hogyan könnyezik a sok fegyenc, de az is igaz, hogy sok megátalkodott lélek fölött szinte hatásnélkül röpültek el a jószivű főpásztor szavai. Az elvetemültség rengeteg nagy itt s épp azért jól esik látni, hogy a romlottság helyén bűnbánó bűnösök egész sora van, kik várják türelemmel szabadulásukat. Úgy tudjuk, hogy a főpásztor beszédét ki is nyomatja s a fegyencek közt szét fogja osztatni. A prédikáció után kismisét mondott a grófpüspök, mely alatt a fegyenc-énekkar régi egy házi dalokat adott elő. A mise végén Gossmann Ferenc püspöki irodaigazgató felolvasta a pápai levelet, melyben felhatalmazza gróf Gsáky Károly püspököt, hogy azokra a fegyen- 1 cekre, kik meggyóntak, megáldoztak áldását ! oszsza s teljes búcsúban részesítse. (A püspök ) még meghosszabbította s kiterjesztette ezt azokra is, kik a hét folyamán fognak meggyónni.) A pápai áldás után, a melyet a fegyencek térdre borulva fogadtak, a püspök levetette az egyházi ornátust, az orgona elhallgatott s Gedeon igazgató lépett a főpásztor ele. Beszédet mondott, melyben köszönetét tolmácsolta, hogy a grófpüspök a szerertcsétlenek vigasztalására jött. A többek közt igy szólt : Azzal köszöntött be körünkbe Nagyméltóságod, hogy örömet hozott a házunkba. Mi azért könyörgünk a Mindenhatóhoz igy: Áldás fakadjon a nyomában. Sok bűn van fölhalmozva a fegyházban, de sok-sok köny is foly azokért. A hol a köny, ott a bánat; a hol a bánat könyei hullanak, ott a szív megnyílik és kész befogadni a szeretet, sugarait. Ezek megtermékenyítik jó szándékokkal,-a tisztviselők türelmes behatása erősiti azokat és ha a társadalom bocsánata hozzájárul, a jó tettek gyümölcsei teremnek. A szeretet, türelem és bocsánat vezérelte Nagyméitóságodat körünkbe ! A börtön - ügyi tisztviselők is ez erények jegyében működnek szabadságvesztett testvéreik javulásán. Nekünk megkönnyitette Nagyméltóságod munkánkat azzal, hogy megmutatta a szerencsétlen A grófpüspök a fegyházban. Vác, nov. 20. Nagy ünnepe volt vasárnap a váci országos fegyintézetnek. Gr. Csáky Károly megyés püspökünk meglátogatta újra — immár harmadszor — a fegyintézet lakóit, prédikált, misézett nekik s a pápai áldásban részesítette őket. Legutóbbi római útjában — miként a főpásztor az oltár előtt elmondotta, — beszélt X. Piusz pápának a váci fegyházban levő híveiről. — Atyai részvéttel vagyok — mondá a pápa — a megtérő bűnösök iránt s megbízta püspökünket, hogy áldását oszsza ki legközelebbi látogatása alkalmából. Ez vezette most a jószivű főpapot a komor épületbe. Előző napokban felszólították a fegyenceket, hogy a ki akar, jelentkezzék gvonásra és áldozásra. Természetesen senkit sem kenyszeritettek s az lett volna a csoda, ha az elvetemültek otthonában mindannyian jelentkeznek a gyónásra. Nem jelentkezett mind, csak igen nagy számmal, kiket az aula papjai gyóntattak meg. A fegyház kápolnáját ez alatt virágdíszbe öltöztették. Az igazgató kertjéből minden virágot elhordták a kápolnába, melynek oltára virágdíszben úszott, még a vasrácsokra is, melyek mögött a fegyencek helye van, jutott virágcsokor. A főpásztor érkezését kilenc órara jelezték. Udvari papsága kíséretében fogatján érkezett s a fegyház kis kapujában Gedeon Emil igazgató üdvözölte, fenn a folyosón pedig a fegy-Elmulasztott csókok. Beh gyönyörű is húsz íves korunkban a világ ! Mintha csak egészen értünk lenne teremtve, nekünk dalol a madár, nekünk nyit a virág. Mámorossá teszi a lelkünket az ifjúság, mely előtt még a legvalószínűbb rossz is lehetetlen. Csak néhány nap kötött már a kedves alföldi városhoz, hol csaknem hét évet töltöttem. Ha ez a pár nap elröpül, ki tudja, jövök-e még ide ? Az élet magával ragad s az iskola, a széles utcák, az öreg toronynyal együtt mind, mind csak emlék marad; ha egyszer viszont látom őket, más hangon szólnak hozzám, nem lesznek többé a régiek. Vagy talán csak mi változunk meg. kik itt lakunk ? Hej, köt még engem ide más is a hátralevő pár napon kivül! A ki egyszer azt a sötét szemet látta, rabja annak örökké, nincs annál erősebb mágnes sehol. Annak a fekete hajfolyamnak pedig minden egyes szála olyan, mint a bilincs. Várok én még valamit ettől a pár naptól. Arankáék nagy kirándulást terveztek az erdőre, meghívtak engem is. 0 maga tette ez indítványt a kiránduláshoz, ő maga szólt, hogy tartsak velük. A mulatságnak derűs, napos idő kedvezett. Amint az utolsó házak elmaradtak, bizalmas barátként üdvözölt a mező, mögötte az erdő fái hivogatólag integettek. Az érni kezdő buzakalászok mélyen meghajoltak előttünk egy-egy égő pipacs pedig kíváncsian dugta ki közülük gömbölyű fejét. A hangos társaságban legcsendesebben vi! selkedtem. Fejemben tarka gondolatok űzték, kergették egymást, mint szélhajtotta könnyű felhődarabok alakulva ki, hogy ismét elváltozzanak. Mielőtt az egyikkel végeztem volna, előtolakodott a másik; megannyi kérdés, a melyekre nincsen felelet. Miért oly szokatlan, figyelmes most Aranka, miért foglalkozik olyan tüntetőleg velem ? Szerethet-e a szép, az ünnepelt leány engem, az egyszerű, az igénytelen diákot. Lehet-e még mi köztünk valami, várna-e négy évet reám ? Miért is jöttem én most ide ? A hölgyek egy kis csőszházban átöltöztek. Aranka hajlékony, gyönyörűen telt alakjával olyan volt. a könnyű empire ruhában, mint egy görög istennő. Haja leomlott, arca kipirult, a vörös karton alól ingerlékenyen tündöklött hófehér keble. Mintha hosszan elömlő vérre tejszin-habot öntenének. Mindnyájan letelepedtek, előszedve a kosarakból jobbnál-jobb elemózsiát: Béldi Feri tüzet rakott, a mellett majd szalonnát sütünk. Aranka állva maradt s pajkosan, biztatólag szólott hozzám az ő behízelgő hangján. Úgy csengett, mintha ezüst csengők mondanák. — Na Pista, eljön-e velem vadkörtét szedni ? Istenem, mit akarhat ez a leány ? S elindultam vele erős elhatározással. Most már mindegy, ő akarta igy. Hadd legyen felejthetetlen ez a délután, hadd döntsön az életünk felett. Mától fogva érdemes lesz élni. Az erdőben mind beljebb és beljebb haladtunk, már csak egyes tördelt hangokat hallottunk a társaság felől. Lassan-lassan elmaradt az is, csend lett. Engem szinte fojtogatott a szó, de sehogy sem tudtam, hogy kezdjem. —( Ugyan, szóljon már, — nevetett Aranka. — Ugy-e, milyen vonzó ez a magány, a csend. Mondja csak, mikor utazik ? — Holnap este, — feleltem nehezen, vontatottan. — Már holnap ? — Igen, holnap. — És talán nem is«jön ide hozzánk vissza „hozzánk*. — Bizony, talán soha, — sóhajtottam. — Na, nézze, itt a vadkörtefa, észre sem veszi, maga ma olyan különös, mi baja? — Semmi. (Ó istenem, hogy nem találja ki.) — Úgy ni, rakja még tele a másik zsebit is, aztán menjünk. — Már menjünk ? — kérdeztem. — Természetes, — feleié — mire várjak még? Oly hamis volt az arca is, a nézése is. Annyi szemrehányás rezgett a hangján. Vakmerő gondolatom támadt hirtelen. Ha átkarolnám, magamhoz ölelném forrón, hevesen ! Megreszkettem bele. Arcom sápadt lett, homlokomon hideg verejték gyöngyözött. Egész testemben kimondhatatlan zsibbadást és fáradságot éreztem, nem tudtam mozdulni sem. Szólni akartam, nem jött ki hang a torkomon. Aranka szánalommal nézett reám. — Szegény kis Pista, — mondá. Úgy haladtam mellette visszafelé, mint a kit
