Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)

1906-10-31 / 84. szám

2 Váci Hírlap kígyóinak a lángok szerte az országban, a sze­gény mécsese, a gazdag ivlámpása. Zúgnak a harangók minden vallás templomában. És föl­búg és felsír a tárogató is, százados fájdalom, szivszoritó öröm szólal meg most benne. Dü börög a vonat, keresztül jöttek már a nagy magyar rónán. És mikor hazaér, szünetel a munka, elhallgat a vásári zsivaj, ünnep van, hatalmas nemzeti ünnep nagy Magyarországon. Egy érzésben forr össze az egész nemzet, meg­mozdul az ország. Leszedjük kertünk utolsó rózsáit, minden virágszá'át, hogy odahintsük nagy fejedelmünk elé. Zarándokol a nép a ko­porsóhoz, leborulunk a fölre im az egész or­szág és a szeretet, a tisztelet, a hála hangján, örömkönnyel a szemünkben rebegjük Isten ho­zott Urunk, édes fejedelmünk. A kuruc nótá­nak igaza van: Rákóczi ma feltámadásában nagyobb és hatalmasabb, mint életében volt. Ütja diadalát, övé az egész Magyarország, nincs labancság sehol, a törvénytárból az a piszkos lap kitépve, koporsóját törvényhozók őrzik és széles e hazában, még a legkisebb faluban is ünnepük emlékét. Ünnepelünk mi is, Vác városnak népe! Vál­jon mit ünnepeljünk, minek örvendezzünk? Ünnepeljük a magyar nemzet erejét és dicső­ségét, a magyar kérdés diadalai, az eszme győzelmét, mely feltámad a sírból, széttöri a köveket és bilincseket és diadalmenetben hozza haza messze idegenből a nemzet nagyjait, Rákóczi Ferencet és Tökölit, Zrínyi Ilonát és Bercsényi Miklóst kik hazájukat min­dennél jobban szerették, érte mindent ál­doztak és inkább száműzetésbe mentek, inkább a hontalanság keserű kenyerét ették, de az eszmét, melyért éltek, soha fel nem adták. Ünnepeljük számüzöttjeink, bujdosóink és vér­tanúink nemes emlékét, kiknek könnyeiből, szenvedéséből és véréből fakadt a magyar sza­badság fája. a nemzet ereje. Ünnepeljük azokat a jó tulajdonságokat, me­lyek a magyar fajnak sajátságai s melyeknek köszönhetjük, hogy annyi szenvedés után él nemzet e hazán. Itt ezen a földön a nyugat mesgyéjén, ha­zánk és fajunkra országunk szerencsétlen fek­vése a csapások és szenvedések egész özönét zúdította. Kezdte a tatár, folytatta a török és német. Hazánk úgyszólván az ellenség torká­ban fekszik — miként ezt már Verbőczi is fel­­ismeite, — és ép ezért egyik kezünkben min­denkor a kardot kellett tartanunk. Hogy en­nek dacára mégis megmaradtunk, köszönhetjük a magyar faj végtelen szabadságszeretetének. A magyar türelmes nép, tiszteli uralkodóját, nyugodtan viseli a szenvedések terhét, de mi­kor önállósága, független államisága forog koc­kán, nem ismer türelmet, feltámad ellenségei ellen, bárki legyen is az. Az ókori történelem feljegyzi azt az érdekes esetet, hogy mikor Cirus, a hatalmas perzsa király Kroesust a líbiaiak gazdag fe,edelmét csatában legyőzte és seregével behatolt ennek fővárosába, egy köz­katona — nem ismerve Kroesust — meg akarta őt ölni Ekkor a király néma fia — kit életében senki még beszélni nem hallott — mindenek bámulatára megszólalt, rákiáltott a katonára: ne bántsd a királyt. Ehhez a néma gyermek­hez hasonló a magyar nemzet sorsa. Némán, megadással tűrte a százados szenvedéseket, de valahányszor önállóságától akarták megfosztani, fegyvert ragadott minden alkalommal, hogy odadörögje bántalmazójának: ne bántsd a magyart. Éppen ennek tulajdoníthatjuk azt, hogy történelmünkben bizonyos korszakok, mondhatjuk szóról-szóra megismétlődnek,ugyan­azon ellenség ellen, ugyanazon okból fog fegy­vert a nemzet. Vegyük a Bocskai, a Bethlen, az I. Rákóczi György, a Tököli Imre, a II. Rákóczi Ferenc vezérlete alatti és az 1848 —49-es önvédelmi harczokat. Mintha Bocskai István feltámadna, mintha a lelke élne Rákócziban, Kossuthban. A magyar nem tett úgy, mint a bosnyák bégek, hogy muzulmánokká lettek, csakhogy életüket megmenthessék, nem tett úgy, mint a csehek, kik egy elvesztett csata — a fehérhegyi ütközet után belenyugodtak abba, hogy az örökös tartományok sorába soroztas­­sanak. Vesztettünk mi is csatát, de a nemzet helyt állott mindig egész a vérpadig. Beleke­rültünk mi is a német uralom pókhálójába, de harcoltunk, szembeszálltunk a pókkal, vala­hányszor a hálót szorosabbra akarta fűzni, néha néha jól meg is tépáztuk és az eredmény az, hogy élünk ma is és önálló államiságunk, teljes függetlenségünk ma már nem tartozik a lehetetlen ábrándok közé, hanem a közel jövő reménye. Miért küzdött a magyar ? uralkodója ellen : nem soha csak is alkotmányáért. Szabadság­­ságharcaink mindig önvédelmi harcok és ha becsületes békével kínálták meg a nemzetet, szívesen fogadta, letette a fegyvert, feledte a múltat. Bocskait a török mindenáron magyar ki­­rálylyá akarja koronázni, koronát küld neki, de ő ezt elutasítja. Bethlen Gábornak a kezé­ben van Szent István koronája és mégis leg­nagyobb diadalaiban is mikor övé egész Ma­gyarország elutasítja barátai kívánságát, hogy a koronát a fejére tegye. Il-ik Rákóczi Ferenc­nek kétszer is felajánlják a lengyel királyi trónt, de ő azt feleli, hogy nem azért fogott fegyvert, hogy király legyen, hanem nemzete szabadsá­gáért. És Il-ik Rákóczi Ferenc egyedüli céljá­nak a becsületes békét tekinti, csak mikor lát­ják, hogy Bécscsel megegyezni nem tudnak, mondják ki az ónodi országgyűlésen a Habs­burgok detronizációját, azonban a trónt be nem töltik. Rákóczinak eszébe sem jut, hogy magát királylyá választassa. Ugyanez az eset ismétlődik 1849-ben is. Hányszor volt az ural­kodó család veszedelmes helyzetben, a ma­gyarság az ilyen alkalmakat sohasem használta fel elszakadásra, sőt védte uralkodóját. Mária Terézia trónraléptekor mi lett volna Ausztriá­ból az erős magyar karok nélkül. Napoleon hiába csábította a magyarságot elszakadásra. A nemzet csak azt kívánta, hogy élni enged­jék, szabatiságát ne bántsák. Pedig de sokat bántották. Szembeszállnak már trónralépésük­­kor a nemzettel az örökösödés jogát vitatva. És azóta történelmünk minden lapja vérrel, könnyel van tele. Egy nemzetnek sincs annyi vértanúja, mint a magyarnak. Egy nemzet sem szenvedett a múltban annyit, mint a magyar. Csoda hogy élünk, csoda, hogy itt vagyunk. Ha egy kicsit megerősödött a nemzet, közénk dobták Bécsből a felekezeti viszály üszkét, hogy — mint ők mondták — egyik farkast a másikkal pusztittassák el s hogy a hitvédelem hangzatos jelszava alatt rabszolgaságba vet­hessék nemzetünket. A töröktől dehogy is vé­delmeztek meg, pedig ezen reményben csat­lakoztunk Ausztriához 1526-ban, sőt ránk hozták a törököt. Nemcsoda, ha a nemzet gyakran a pogány törökkel szövetkezett sza­badsága megvédése végett a pogánynál száz­szorta pogányabb német ellen. Szövetkeztek a törökkel nemzetünk ellen, felmenteni hazánkat, dehogy is akarták, példa reá a vasvári béke és Buda talán még ma is török kézben lenne, ha nem féltik Bécset és Ausztriát, ha nem kényszeríti őket a keresztény nyugat élén a pápával az erélyes fellépésre. És mikor Budát felmentették, nem volt köszönet benne. Fel­mentették, de nem Magyarország, hanem az osztrák császár számára, nagy ára volt annak, életünket kívánták érte cserébe. És a mi minden magyar lekét büszke ön­érzettel töltheti el: az időszakonkint megismét­­• lődő szabadságharcok története örök büszke­ségünket képezheti. De valamennyi szabadság­­harcunk között a legeszményibb, a legönzet­lenebb a Rákóczi Ferenc szabadságharca, mig az előbbi felkeléseknél a vallási viszály meg­osztja a nemzetet és nagy szerepet játszik, addig a Rákóczi-féle szabadságharcban nincsen' vallási kérdés, az egységes nemzet fog fegy­vert a szabadság védelmére. Gyönyörűen dom­borítja ki ezen gondolatot a szécsényi ország­­gyűlés emlékére veretett érem köiirata : a vallások egyetértése a szabadság által léte­sítve. Kimagaslik a Rákóczi Ferenc szabadságharca a benne résztvett tömegek óriási számánál fogva is úgy, hogy bátran mondhatjuk, hogy táborában volt az egész nemzet. És végre ki­magaslik az a szabadságharc vezérének, Il ik Rákóczi Ferencnek szeplőtelen, patyolattiszta­ságú jelleme és drámai, tragikus sorsa által. Ő igazán született szabadsághős, kit neve, csa­ládjának története és életének körülményei majdnem öntudatlanul, sőt kezdetben akarata ellenére tesznek a mozgalom vezérévé, hogy azután becsülettel helyt álljon egész a szám­űzetésig. Mint gyermekifjú résztvett hőslelkű anyja, Zrínyi Ilona oldala mellett Munkács-vár ostrománál, a hol a vár védelmezőit szónok­latokkal biztatja a kitartásra. A bécsi kéz már kora ifjúságában belemar­kol élete sorsának intézésébe, feldúlják családi nyugalmát, elszakítják anyjától, nővérétől, kül­földre viszik, idegenben neveltetik, hogy kiöl­jenek szivéből minden cseppnyi magyarságot. Mint 20 éves ifjú tér vissza hazájába, hogy átvegye óriási birtokainak kezelését. Magya­rokkal nem is érintkezik, német ruhát hord, idegennek mutatja magát, közönyös, hideg marad a magyarság minden szenvedése iránt. A tömeg azonban, mely forrong és elegedet­­lenkedik s mely csak alkalmas vezért keres, imádja a fiatal Rákóczit. Őt tekinti vezérének és erőszakkal akarja a mozgalom élére állítani. A tervről ő idejében értesül, Bécsbe siet, hogy tisztázza magát, ajánlatot tett, hogy végleg elhagyja Magyarországot, cseréljék el birtokait osztrák birtokokkal. Bécsben lenézik őt, sem­mibe sem veszik, ajánlatát elutasítják, azonban folyton kémekkel veszik körül és lesik az al­kalmat, hogy mikor tehetik ártalmatlanná. Az alkalom nem késik sokáig. Mikor Bécsből csa­lódottan visszatér, vadászatokon tudomást nyer a magyar nép szenvedéseiről, a tömeg forrongásáról, a nemzet száz bajáról, feltámad lelkében magyar érzése és Bercsényi Miklóssal az ungi főispánnal elhatározzák, hogy XIV-ik Lajos francia királytól segítséget kérnek a föl­kelés megindítására. A követ, kit a titokba avatnak, a bécsi udvar fizetett kéme és a le­véllel egyenesen Becsbe megy. Rákóczit mi­előtt menekülhetne, fiatal neje oldala mellől hurcolják börtönbe, hol feltétlenül nagyatyjá­nak, Zrínyi Péternek sorsára jut, ha neje és nővére Lehmann Gottfréd százados segítségé­vel meg nem mentik őt. Rákóczi a börtönből menekül, szabaditója azonban kegyetlen ha­lállal lakói szabadulásáért. Tehetetlen dühében az udvar felnégyelteti őt, holttestének részeit darabonkint húzzák bitófára, hol heteken ke­resztül a varjak eledeléül szolgál. Akkor a mikor Rákóczit ünnepeljük, méltó, hogy ke­gyelettel emlékezzünk meg a magyar történe­lem ezen önkéntelen vértanújáról is. Rákóczi szerencsésen Lengyelországba me­nekül, hol a bujdosó Bercsényi Miklóssal ta­lálkozik. E közben Magyarországból felkeresik őt Szalontay János es társai, megismertetik őt

Next

/
Oldalképek
Tartalom