Váci Hirlap, 1906 (20. évfolyam, 2-99. szám)
1906-10-17 / 80. szám
Huszadik évfolyam. 80. szám. Vác, 1906. október 17. / Politikai lap, megjelenik szerdán és vasárnap. Előfizetési árak: helyben egy évre 12 K, félévre 6 K> negyedévre 3 K. Vidéken: egy évre 14 K, félévre 7 K. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dercsényi Dezső Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mária-Terézia-rakpart 6. Hirdetések ára □ centiméterenkint 8 fillér, többszöri hirdetésnél árkedvezmény. — Nyilttér sora 60 fillér. A városi tisztviselők fizetésrendezése. Vác, okt. 15. A képviselőtestület legutóbbi közgyűlésén nem esett szó a város tisztviselőinek fizetésrendezéséről, pedig a tavaszi közgyűlés kimondotta parancsolólag, hogy 1907. évben megszűnnek a pótlékok és rendeztetik a tisztviselői kar fizetése, mert a városnak első kívánsága a jó tisztikar s ettől nem nesze semmi pótlékokkal, hanem tisztességes fizetéssel lehet egész munkát követelni. A város tisztviselői egy szerény megoldási módot találtak, azt részletezve be is nyújtották, a pénzügyi bizottság talán nem tárgyalta még, ezért nem hallottunk a múlt csütörtöki közgyűlésen a tisztviselők fizetésrendezéséről. Az bizonyos, hogy a mai életviszonyok mellett a régi állapot többé meg nem maradhat, sőt igen helyes lett volna, ha a fizetésrendezés évekkel ezelőtt méltányos megoldást nyer, akkor tisztviselőink ennyire eladósodva és közügyeink ennyire rendtelenek nem volnának. Tehát közügyeink rendszertelensége és tisztviselőinek nehéz megélhetése, nyomorgása, eladósodása között van okozati összefüggés ? Van. Ne vegyük fel példának a tisztviselőt, a hivatalnokot, de vegyünk példának egy gazdát, iparost, kereskedőt, munkást. Ha annak lelke a napi megélhetés gondjaival van tele, ha azt adósságokért szorongatják, ha az családjának élelmét, a szükséges ruhát megszerezni képtelen, vájjon napi munkáját, foglalkozását jó A barátok. Arról beszélgettünk,* hogy a modern életben semmi ereje nincsen már az emberek barátságának. Mindenki elmondta a szomorú tapasztalatait erről a kérdésről s majdnem valamenynyien megcsalt és hűtlenűl elhagyott barátoknak bizonyultak ezek az emberek, a kik most csodálatos megvetéssel emlékeztek vissza azokra, akikkel egykor együtt üldögéltek esténkint. Egy öreg űr, a kinek bőséges tapasztalatai voltak, kissé melankolikusan simogatta hosszú fehér szakállát. Bizony — mondta —- vége azoknak az időknek, a melyekben az embereket az egymás iránt való jóakarat fűzte össze. Ma mindenki, a kivel szóba áll az ember, arra spekulál, hogy elvegye megtakarított pénzecskénket, vagy kihasználja azokat az összeköttetéseket, melyeket egy élet folyamán szereztünk. — Ön pesszimista — felelte neki feketehajú, javakorbeli férfi. Az emberek nem mindig haszonlesők. Olykor hiúk és ostobák is. Az öreg úr mosolyogva nézett rá. — Bocsánat — mondta — a generális szabály az, hogy a barátok hűtlenek lesznek hozzánk, mihelyt roszra fordul sorsunk, A bőség és szerencse napjaiban úgy követnem bennünket, mint az árnyék. A legszívesebben a vizes ruhához hasonlítanám őket: úgy tapadnak az emberhez, nem lehet őket levetkőztetni. De higyje el nekem, hogy abban a pillanatban, a mikor a balsors betekint házunk ablakán, menten felszáradnak ezek a ruhák. Könnyű letépni őket testünkről. kedvvel, szorgalommal, zavartalanul folytatja-e ? Bizony nem. Ha ezt magán ember teszi, az ő baja, de ha tisztviselő végzi immel-ámmal a dolgát, az nem az ő baja, az a városé, abból a kár a lakosságra háramlik. Ilyen az állapot ma. A bajoktól szorongatott tisztviselő mellékjövedelmekre vadászik és a szükségtől kényszerítve mellékjövedelmeinek megszerzésében egyik-másik valami nagyon válogatós nem is volt. A hivatalos munka pedig maradt, a hátrálék szaporodott és megkezdődött a segéd-munkaerők (dijnokok) véget nem érő alkalmazása. Ez az egyik. A másik a következő. Nehány városi képviselő magántársaságban beszélgetve a tisztviselők fizetésemelését tárgyalta, a mikor egyik virilis városatya közbeszólt : nem pártolom a fizetésjavitást saját zsebünkre, mindenki úgy oszsza be a fizetését, hogy jusson is, maradjon is. A virilis képviselő úr ezzel a véleményével nem áll egyedül. Számos virilis és nem virilis képviselő van ezen a véleményen, pedig nincs igazuk. Azt nem kell bizonyítani, hogy a mai megélhetési viszonyokat a néhány év előtti állapotokkal azonosítani nem szabad, nem lehet. A lakás, ruha, kenyér, hús, cselédtartás, minden sokkal drágább, mint pár évvel ezelőtt. A termelő gazdának ez az áremelkedés tetszik, mert marháját, csirkéjét, búzáját, szóval minden terményét az eddiginél sokkal jobb áron értékesítheti. De az már nem tetszik neki, A feketehajú ember a fejét rázta. Nagy sugárzó szeme volt ennek az embernek s könnyű volt kitalálni róla, hogy azok. közül való, akik nem ismernek el semmiféle teóriákat az életben, mert csakugyan sokat láttak, sokat tapasztaltak s mindig azt látták, hogy az élet állandóan megcsúfolja az elméleteket. — Nem, uram — mondta — ez nem generális szabály. Szó sincs róla. — Ugyan — vetette vissza türelmetlenül, már a latin közmondás is azt mondja . . . — A közmondások nem bölcsességek — mondta most a feketehajú ember. A barátságról azt mondják, a mit ön. . — És igaz is, a mit mondanak. A mig jól megy a sorsunk, sok barátunk van, ha veszteségek érnek, egyedül maradunk. Igaz-e uraim ? A körülülőkhöz fordult, mintha szavainak megerősítését várta volna tőlük. — Igaz, igaz — hangzott mindenfelől. Ez a szabály. — Engedjenek meg, ez volt a szabály. És megengenem, hogy egyforma gazdaságú emberek között ma is igy van a dolog. De nekem van egy esetem, a mely a modern barátokat jellemzi. A történetet mindenki hallani akarta. — Ne várjanak valami komplikált esetet, mondta. Nagyon egyszerű. Az én barátaim még ma is hűségesek lennének hozzám, ha véletlenül szegény ember maradok. A szegénység emberei szegődtek hozzám. Tetszettem nekik s vidámságom, elevenségem mulattatta őket. hogy a napszámos két korona helyett hármat kér. Már most a helyi piacon, kik a gazdatermelők legnagyobb fogyasztói: a tisztviselők, íme tehát a fizetésemelési többlet nagy ‘része ! csak körutat tesz, a gazda zsebéből indul ki és oda folyik vissza. Ám ezenkívül az összes társadalmi terhek és adók a tisztviselők vállait nyomják. A jótékony és társasegyleteket jobbára tisztviselők tartják fenn, könyöradományt kéregetők elsősorban a tisztviselőket tisztelik meg. Az iparcikkek, gyártmányok szükségszerű nagyfogyasztói ismét csak a tisztviselők. Ha egy alsó, vagy felsővárosi gazda munkásruhájában járkál az utcán, vagy piacon, teheti, nem szólja meg érte senki, de ha megszólná, nem gondol vele. Ám a két koronás kis napidijastól is megkövetelik, hogy naponkint rendes, tiszta ruhában jelenjen meg íróasztalánál. íme tehát a fizetés többlet a másik része rövid körúton oda jut vissza, a bonnét kiindult: az iparosok és kereskedők zsebébe. Végül azt mondja a szentirás : a pap az oltárról él, magyarán mondva mindenkinek abból kell megélni, mivel foglalkozik. Ha a béres, a szolga, a cseléd bajba jut, vájjon fordulhat-e máshoz segítségért, mint kenyéradó gazdájához. És a jó gazda jó cselédjét, ugyebár, nem en • gedi nyomorogni, tengődni, mert ennek végeredményben a gazda vallaná kárát. Szakasztott ilyen viszony a város és tisztviselői között is. A hasonlatot azonban fűzzük tovább. A jó, becsületes, lelkiismeretes képzett munkás meg-Mondhatom, hogy nem vesztettem el ezt a tulajdonságomat. De a barátaim közül egy sem maradt meg. Szegény ember s súlyos, nehéz gondok közt éltem családommal. Arra gondoltam, a mire a legtöbb szegény ember gondol, hogy befolyásos embereket kell szerezni, ha érvényesülni akar az életben. Gazdag embernek lehetnek demokratikus hajlandóságai is, a mint mondani szokás, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy szegény barátokat tartson. Mondhatom, hogy ellágyultam nem egyszer azon a nagy és mélységes rokonszenven, a melynek jeleit tapasztaltam. Barátom elhalmozott mindennel. Ha észre vette, hogy csekély keresetem elfogyott, a legcsudálatra méltóbb ügyességgel, bámulatos gyöngeséggel juttatta el hozzám a segélyt. Ilyenkor igy szóltam: — Nem. Nem fogadhatom el. — A világért sem. — Elfogadod - - mondta ő mosolyogva. El kell venned. Majd megfizeted egyszer. — Egyszer ? Mikor ? Én sohasem fogom megfizethetni. — Dehogy nem — mondta mosolyogva. Bizonyos, hogy gazdag ember leszel. Valahányszor azt mondta, hogy egyszer gazdag leszek, figyelmesen néztem az arcát. Valami titkolt gúny volt a szemében, mintha azt gondolta volna: — Nem drágám. Te mindig ilyen nyomorult szegény kis ördög maradsz !
