Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1903-03-29 / 13. szám
Váci Hírlap 2 bizonyít jobban mint az, hogy a lelkesedés fakasztotta közbeszólás e beszéd alatt volt a legtöbb. Szeles József köszönő beszéde után, melyet a földművelő nép nevében Kurdi Bálint ismételt, véget ért a népgyűlés, mely után a képviselők a városházára mentek dr. Zádor János polgármesternél tiszteletüket tenni, de mert a polgármestert nem találták hivatalában, névjegyüket tették le. Ezután mindannyian kocsira ülve dr. Morlin Zsigához hajtattak. A társaság a nyolc órai vonatig volt együtt. Természetesen miről folyhatott egyébről a szó, mint a szőnyegen levő törvényjavaslattól. A függetlenségi képviselők megismertették a függetlenségi part akcióját, a váciak, vidékiek pedig — hasonlóan a régi kurucokhoz — az elkeseredés hangján szólaltak meg a mai politikai viszonyokról, annak eredményéről. Bottlik János lelkes beszédben tárta fel a katonaság mai nevelését, Rátkay László gyönyörű poétikus választ adott rá, Barabás Béla a függetlenségi eszmékről szólt, Szeles József pedig dr. Morlin Zsigát éltette, ki a helybeli mozgalomnak lelkesen élére állott. A mily szives fogadtatásban volt részük a függetlenségi párt képviselőinek, ép oly lelkesedéssel fogadták őket mindenütt s mikor a vonat indulása előtt a pályaudvarra érkeztek, ismét ünneplésben volt részük az ott egybegyűltek részéről. A rendező-bizottság a képviselőkkel egyetemben elhatározta, hogy a népgyülés határozatát csütörtökön nyujták át gr. Apponyi Albertnek, a képviselőház elnökének. Rátkay László készségesen ajánlotta fel a váci küldöttség bejelentését s gondoskodását arról, hogy a küldöttségnek lefoglalja a lefoglalható karzati jegyeket. A rendező-bizottság Barabás- Bélát kérte fel arra, hogy a kérvényt a küldöttség élén csütörtökön a képviselőház elnökének átnyújtsa. A képviselők elutazása után rögtön meg is indult a küldöttség gyűjtése, mely egy-két nap alatt a nem remélt számot is elérte. Szó volt külön hajóról, külön vonatról, de mindkettőről lemondottak s csütörtökön a fél nyolc órai személyvonathoz öt kocsival többet csatoltak be, melyen a pályaudvaron egybe- gyült nagy számú váci elutazott a fővárosba. Persze ez nagy érdeklődés mellett ment végbe megtörténik, mert befolyásos barátai voltak, de halála után abban nyilatkozott meg ez a barátság, hogy hatalmas átmérőjű koszorút küldtek koporsójára és az illemszabta hosszú ábrázattal állták körül a ravatalt. Ezentúl egyiket sem láttám többé. Ok nem kerestek föl én nem alkalmatlankodtam náluk. Mintegy öt hónappal atyám halála után azzal a hírrel jött hozzám a vőlegényem, hogy vidéken néz körül, mert a fővárosban már hasztalan lesi kinevezését. Nehéz volt az elválás, habár szentül fogadta, hogy mindennap ir. — Kezdetben pontosan betartotta ígéretét, később azonban ritkultak a tudósítások; de minden levélben azt ismételte, hogy csak küzd és farad s mi életének egyetlen célja : gondtalan jövőt biztosítani számomra. Több mint egy hónap óta nem kaptam tőle levelet, a mi bizony fölötte lehangolt. Tán csak nem beteg ? ! Letettem a munkát, a melylyel e napon semmire se haladtam. A már kész fehérneműt egy régibb újságpapírba csomagoltam. Ösztönszerűleg tévedt oda tekintetem. Ismerős néven akadtak meg szemeim. Nem hittem neki és nagy ideig kétkedve meredtem a sorokra : s vagy százan csak azért mentek ki a pályaudvarra, hogy közvetlen forrásból megtudják, vájjon ki utazik le Budapestre. Az egész utón a Kossuth-nóták, a Szózat és Himnusz hallatszott ki a kupékból. Lelkesedéssel fogadták a veresegyháziak piros tollas küldöttségét — mely mintegy harminc tagból állott — a dunakesz—alagi pályaudvaron, hol a váciakhoz felszállottak. Budapestre érkezve egy kissé kellemetlen érzést keltett, hogy a függetlenségi párt részéről senki sem várta a váciakat. Lehet bárkinek bármily nézete a mozgalomról, de ha azt tudja, hogy más városok sokkal kisebb küldöttségét nagy ovációkkal fogadta a függetlenségi párt s az egyetemi ifjúság s azt, hogy a váci választók önszántukból, minden rábeszélés nélkül saját költségükön mentek le a képviselőházba, megérdemelték volna azt a figyelmet, hogy hasonlóan a többi küldöttségekhez legalább a formális fogadtatásban legyen részük. A váciak azonban hamar túl tették ezen magukat. A pályaudvar indulási oldalán levő bekerített téren gyűltek össze, a hol kiosztották az előző éjjel kocsin leszállított zászlókat s a Kossuth-nóta eneklése mellett hatosnyolcas sorokban megindultak a Teréz-körúton át az Andrássy-űt felé. A dal, a vidéki arcok tömege az érdeklődők tömegét gyűjtötte össze lépésről-lépésre. Az ablakokból a kora reggel dacára kiváncsiak néztek ki, az utca közönsége mindinkább nagyobb számban gyűlt a váciak köré, úgy, hogy mikor az Andrassy-úton befordultak, az érdeklődők számát a váci küldöttséggel együtt ezerötszázra lehetett tenni. Rendőr sehol sem volt latható, sőt rendes posztjukról is a mellékutcába vonultak. A küldöttség nem vitt magával táblát, ezért számtalanszor kérdezték meg a kiváncsiak : — Hova valók az urak? Végre is úgy segittettek, hogy Mogyoróssy István egyik zászlót bevitte egy festéküzietbe s rányomatta Vácot. Ez is jobb volt a semminél s mikor már az Andrássy-utról befordulva a Váci körútra értek, ezt a zászlót vitték elől s nem kérdezősködtek a kiváncsi pestiek oly sokat. Az Alkotmány-utcaba, mely egyenesbe a „Somvay Béla tanár tegnap tartotta esküvőjét L. . . . megye tanfelügyelőjének, Hollendy Ákosnak bájos leányával, Margittal.“ A vén leány hangja megcsuklott. Ölébe tette a varrást s láttam mint fogott föl két kibugy- gyanó könycseppet az a nagy üveg karika szemén. Folytatta: — Negyvenkét éves történet ez. de mintha most is érezném ; hogy szorult össze a szivem, a torkom. Sokáig tartottam kezemben azt a darab újságpapírt azután letettem és — zokogtam . . . zokogtam . . . Ennyiből állt az egész. — Hogyan ? kérdeztem csodálkozva. A vén leány mosolyogva bólingatta a fejét. Tagadólag intett. — Nem, akkor még nem jutott észünkbe az efféle. Ez a mai kor sportja. A mai nők közt alig akad egy is, a kinek nem volt legalább egy olyan perce, a melyben az öngyilkosság eszméje megvillant agyában. Pl. ha a szabó elrontotta ruháját, vagy le keil mondani egy fürdőévadról, egy bálról. Mi nem. voltunk olyan felvilágosodottak, annyira tudományosak. Akkor még bűnös jelzővel bélyegezték az öngyilkosságot és el se temették az efféle vétkeseket. — Ma felkoronázva, fölös parlamenthez visz, a szózat lelkes éneklése mellett fordult be a váci küldöttség s a kisérő nagy tömeg s mikor a hatalmas országház főbejárata elé ért, még egyszer eldalolták a Kos- suth-nótát. Természetesen, itt a kiváncsiak elvegyültek a váciak közé, mert szerettek volna bejutni az elnök elé, azonban csakhamar ott termett a rendőrség, mely segédkezett dr. Göndör Sándor Szeles József, Nyáry Pál, Täuber Ferenc stb. rendezőknek, kik ötös sorokba állították fel a küldöttséget, mert Andor elnöki tanácsos igy rendelkezett. A rendezés alatt hosszú sorban vonultak fel a szarvasiak, kik a kalapot levéve énekelték a szózatot. Ennek hangjai mellett vonult fel a kupolacsarnok alatt a váci küldöttség a delegációs terembe. A kapuban Monszparth János ügyelt, hogy a váciakkal idegen be ne jusson, mig a másik oldalon Andor tanácsos számolta, hány tagja van a küldöttségnek. Körülbelül negyed tízre járt az idő, midőn- a váciak felvonultak a világhírű látványosság, a parlament kupolacsarnoka alatt a delegáció- termébe. Kevesen voltak a küldöttségben, kik lálták ezt a fejedelmi fényességgel megalkotott csarnokot, de a kik látták is, újra is megcsodáltak. A delegáció nagytermében Rubik Béla, Szederkényi Nándor, Gabányi Miklós vártak, a küldöttségre, mig előtérben dr. Lengyel Zoltán rendezte az érkezőket s kérte, hogy majd ha a házat megnézik s a karzatokra felvonulnak, mindenütt a legnagyobb csendben viselkedjenek. A hosszú asztal mellett ült két gyorsíró, ott volt Farkas János főterembiztos is. Minthogy Barabás Béla még nem volt jelen, a küldöttség vezetői dr. Lengyel Zoltán képviselőt kérték fel, hogy adja át a kérvényt, ki rögtön be is vitte Apponyi elnökhöz. Néhány perc múlva a háttérből látható lett Apponyi gróf nagy alakja. — Éljen Apponyi ! — Éljen az elnök ! — zúgott végig a termen. Az elnök kezében volt a váciak kérvénye, mely e sorokat tartalmazza dr. Breszly Elemér, a rendező-bizottság buzgó tagjának tollából : Tisztelt Képviselöház! A rendi gyűlések idejében, mikor a vármegyék utasítással, meghatározott programmal pompával, mint egy szent eszméért kiszenvedett vértanút kisérik sírjába az ilyeneket. Mi azt tartottuk, hogy a halált meg kell érdemelni. ügy látszik: én még nem szolgáltam rá. Ahhoz is idő kell, hogy az ember a világ legszerencsétlenebb teremtményének érezze magát. Nekem erre se volt érdemem. Egyszer szerettem életemben. Csalódtam s ez a csalódás elég volt egész életemre. Elvonultam, dolgoztam s a munka enyhítette fájdalmamat. Körülbelül 15 év múltán a házba, melyben laktam, egy beteg férfi költözött alig 6 éves- fiúcskájával. A gyermek sokszor bejött hozzám és órákig elcsicsergett. Atyját nem láttám. Folyton a szobát őrizte. Egy napon a gyermek sikoltására ébredtem. — Apuskám! apuskám ! ébredj fel! Reggel van! Kis vártatva ajtómon dörömbölt apró ökleivel: — Márt ha néni, Mártlia néni! keltse fel az- apát. Rám néz, de azért alszik, mért nem mozdul. Átsiettem. Háttal ült az ajtónak a nagy beteg. A mint feléje kerülök, a vér megállt ereimben. A halállal vívódó férfi — Somvay Béla volt. A
