Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1903-04-12 / 15. szám
Tizenhetedik évfolyam. 15. szám. Vác, 1903. április 12. Előfizetési árak : 'Egész évre ....................12 korona. Negyedévre .....................3 korona. Egyes szám ára .... 24 fillér. Megjelen minden vasárnap. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: Ko vách Ernő. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde-utca 6. szám alatt. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Nyilt-tér sora 60 fillér. Feltámadások. Vác, április 11. A cim (alán kissé különösnek tetszik, mert hisz az emberiség csak egy feltámadást ismer, azt, melylyel Krisztus kimutatta határtalan szeretetét: otthagyta sirját, hogy visszatérjen azok közé, kik őt példátlan szeretelének jutalmául fel- feszitették. De nem csak emberek vagyunk, hanem talán magyarok is volnánk. És mert azok vagyunk és akarunk lenni mindhalálig, illik, hogy az első, uj világot alkotó feltámadás emlékének áhi- tatos behatása alatt végiggondoljuk nemzetünk feltámadásait, hogy azok emlékéből uj erőt merítsünk a reánk várakozó — ki tudná megmondani hány? — újabb feltámadásra. Először akkor támadtunk fel, mikor Szent István király bevezette nemzetünket a művelődés berkébe. Megtelepedtünk ott, ebben tündéri szépségű berekben, de az idők viszontagságai arra késztettek, hogy magunknak maradandó, oly hajlékot alkossunk, mely megóvjon bennünket minden bajtól s vihartól : Dal az édes anyámról. Szegény asszony az én anyám, nincsen neki, csak egy kicsi vagyonkája. A fő közte: egy kis gerle, egy rózsafa, meg én jönnék utoljára. Édes anyám madárkája, édes anyám gerlicéje engem pótol. Azt mondja az édes anyám, hogy én jutok az eszébe, ha turbékol . . , Az neki az ünnepnapja ha engem lát. Hányszor vagyok addig álma ! . . . S valahányszor csak elválunk, úgy csókol meg, mintha többé soh’se látna ! . . . Rózsafájának virága,-s te jó testvér, az ő kedves gerliczéje ! Pótoljatok nála kissé, járjatok szegény anyámnak a kedvébe ! . . . Dobos Károly. felépült a magyar állam. Egyszerűségében is tiszteletreméltó, földszintes épület volt a reménység zöld lombjával befuttatva, a hazaszeretet hófehér tisztaságával befestve. Itt éltünk sokáig és jól éreztük magunkat. Azután jött a tatár: feldúlta a kúriát, szétrombolt mindent és balomra gyilkolta annak lakóit. Meghaltunk. De halálunk nem tartott sokáig. Felébredtünk újra: feltámadtunk erényekben, tudásban és fájó,*de hasznos tapasztalatokban gyarapodva. Ör- vendtünk az uj életnek, dolgoztunk és haladtunk s midőn a szebb jövőt már biztosítva véltük, rajtunk ütött a török. Meghódította, leigázta, rabszolgává tette a magyart. Kiölte belőlünk az akaraterőt és mi elaludtunk sokáig és mélyen, mint fáradt ember szokta. De ez az álom mintha jótékony hatással lett volna idegeinkre, mert éppen akkor ébredtünk fel belőle, midőn legnagyobb szükségünk volt az ébredésre; kigyuladt a házunk. Egy igénytelen, sovány, de csupa lelkesedésből és lángoló honszerelemből álló ember riasztott föl hosszú álmunkból. Talpra állította a magyart és mi ujBorter főhadnagy. A kis boszniai helyőrség tisztjei együtt maradtak ebéd után a kantin külön szobájában. Künn esett az eső, finom csöppjeiből mintha valami szürke fátyol szűrődött volna, mely ráborult mindenre. Egyike volt azoknak a rettenetes délutánoknak, a mikor az unalom agyon- gyötri, szinte megöli az emberek lelkét. A szobában nagy csöndesség volt, igy hallották meg, a mikor Borter főhadnagy egyszerre fölsóhajtott. Mindenki feléje fordult. A kemény, daliás ember pedig, a kinek olykor betekig sem hallották szavát, a ki híres volt a kérlelhetetlen szigorúságáról, kibámult a nagy szürkeségbe, arcán a meghatottság nyomai látszottak. — Mi bajod, főhadnagy úr? — szólt hozzá Garten Miklós, a kadét. A főhadnagy nem válaszolt. Csak nézett, nézett a szürkeségbe., aztán csöndesen szólt, szinte magának mondva: — Milyen szomorú idő ! Az ablakon lepergő esőcsöppek szinte olyanok, mintha könnyek volnának ............ Hirtelen elhallgatott. A tisztek egyre jobban elcsodálkozva nézték reá. Rideg, zárkózott ember volt Borter főhadnagy. Mint embert nem tudta kiismerni senki, mint katonatiszt egyike volt a legkiválóbbaknak. Suttogtak valamit, hogy valamikor a lovasságnál szolgált s hogy bői feltámadtunk! És mit tettünk? A tatárok feldúlta kúria helyébe építettünk uj\ magas, sok-sok emeletes és fényes palotát. Igaz, olykor beleszédültünk, mikor a felső erőieteket tataroztuk, de nem tágítottunk, mert bíztunk a magyarok Istenében, kinek örök hűséget esküdtünk. És már a tündérpalota betetőzésénél tartottunk, midőn ádáz ellenségeink, kik nehéz, életveszéllyel járó munkánkat sóvár irigységgel nézték, durva kézzel le akartak taszítani a magasból, hogy ők dorbézoljanak azon falak között, melyeknek köveit, hazaszeretetünk könyűi forrasztották egybe. Igaz, bukdácsoltunk, meg-megcsúszlunk a meredek tetőn, le is estünk, de lábunk nem érte a földet: belékapaszkodtunk alkotásunk pilléreibe s ott a magasban, élet és halál között, halált megvető elszántsággal vártuk a szebb, a jobb jövendőt, melyről tudtuk, hogy jönni fog, meri jönnie kell. Es megjött! A kiegyezés betetőzte az uj palotát ; készen állott a modern, magyar jogállam. És mindenki szabadon lélegzett, mert végre idekerült ebbe a kis bosnyák faluba bakatisztnek, annak van valami nagy története. Bizonyosat nem tudott senki, de arra esküdni mertek volna, hogy Borter főhadnagyot e pillanatban annak a régi történetnek az emléke bántja. Unszolni kezdték, hogy beszéljen, majd megkönnyebbül. Borter főhadnagy elmosolyodott. — Igazatok van, egy régi történet. Bécsben, az ulánusoknál szolgáltam még mint hadnagy Az apám volt az ezredes. A tiszti bálon megismerkedtem X. gróf tábornok leányával. Járatos lettem a családhoz, beleszerettem a lányba, az meg én belém. Ezt meg is mondtuk egymásnak. Az apám észrevette a dolgot, puha- tolódzott és nemsokára rájött, hogy azt a lányt nem szánták nekem, nekem nem isiadnák sem miképpen. Azért tehát már parancsolt, hogy szépecskén szüntessem be a tábornokéknál a látogatásaimat. Én persze épen az ellenkezőt cselekedtem. Feljártam, meg aztán titokban is találkoztunk a mikor a leány anyjával künn sétálgatott a Práterben, vagy a városban. Mindig tudtam mikor és hova mennek. Már menyasszonynak és vőlegénynek tekintettük egymást. Én elmondtam a leánynak mindent, az akadályokat, ő tudta, hogy rendes utón nem boldogulunk, azért elhatároztuk, hogy ha majd bál lesz náluk, én feljövök s majd a leány az
